Hiteles liturgiát

Liturgiam Authenticam: ezzel a sokatmondó címmel jelent meg nemrég az Istentiszteleti Kongregáció új instrukciója a liturgikus szövegek fordításáról. "Új időszak" hírnöke (7. §), új instrukció, mely (egy kivétellel) a zsinat utáni egyéb szabályozásokat érvényteleníti (8. §). Nyilvánvaló, hogy az eddigi fordítások gyakorlati revíziójáról van szó (77. §): hogy a norma válasz (mondhatjuk: kritika) az instrukció által "ideiglenesnek" nevezett eddigi fordítások hibáira (7,77. §).

A liturgikus szöveg elsősorban nem a hívők belső vallási világának kifejeződése, hanem egyetemes érvényű igazságok és szentségi gyakorlatok közvetítője (19. §). Ezért a liturgikus szöveggel szemben a legfőbb kívánalom a teljes pontosság, a latin eredetihez való maradéktalan hűség (3, 20. §). Ettől pszichológiai, irodalmi, technikai érvekre hivatkozva sem szabad eltérni, mert az adott kifejezés teológiai jelentése sérülhet (54-55. §). Ha a szövegben olyan elem van, mely a híveknek nehézséget okoz, nem a szöveget kell megváltoztatni, hanem a liturgikus katekézisnek kell azt megoldania (cf. 29. §). Az instrukció tiltja a kihagyásokat, betoldásokat, körülírásokat, a magyarázó fordítást (20. §). A szövegben lévő szimbólumokat, képszerű kifejezésmódot nem szabad "megfejteni"; nem szabad kifejezetté tenni azt, ami az eredeti szövegben csak a szimbólumba rejtett gondolat (28. §). Az Istenre vonatkozó emberszabású kifejezéseket lehetőleg meg kell tartani, s kerülni kell, hogy azokat elvontabb kifejezéssel helyettesítsük (43. §). Az ókori egyház liturgikus kincsestárához tartozó kifejezéseket pontosan meg kell őrizni (56. §).

A szentírásból vett szövegek értelmezésénél fel lehet használni a Neovulgatát (24, 36,41c. §), de a liturgikus hagyományra való tekintettel a Septuaginta (Hetvenes) bibliafordítást is (41b. §). Bár a bibliatudomány eredményeire figyelni kell, de a fordításnak meg kell engednie a bibliai szövegek hagyományos liturgiai és patrisztikus (a krisztológiai, tipológiai, spirituális) értelmezését (38. 41. §). Az egyház könyörgéseiben a szavakat következetesen kell használni: azonos szót azonos szóval, különböző szót (még ha rokon értelmű is), különböző szóval fordítsunk. (49-51. §). Meg kell őrizni a szavak kisebb jelentésbeli árnyalatait is (52. §). A liturgikus műszavakat, ha egy szóval pontosan nem fordíthatók, szókapcsolattal vagy új műszóval kell visszaadni, (53. §) hogy a szó a maga pontos tartalmával jelenjék meg a liturgikus szókészletben. Meg kell tartani a római rítus sajátosságát: a rövid, tömör kifejezésmódot. A mondatrészek közti összefüggések megkívánják, hogy lehetőség szerint az alárendelt és vonatkozó mellékmondatokat, a párhuzamosság különböző fajtáit is megtartsuk. Az okozatiságot, szándékot kifejező nyelvtani formákat ("hogy, azért, mivel") meg kell tartani (57. §).

Az instrukció egy szakrális stílus kialakítását tűzi ki célul (27,34. §). Az érthetőséggel (25,44. §) egyenlő fontosságú, hogy tanbeli pontosságot, méltóságot, szépséget hordozó szövegek készüljenek (25. §). A liturgikus szöveg normája nem a köznapi beszéd (27. §), s kerülni kell a divatos kifejezéseket (32. §). A szóhasználatra jó útmutatók az adott nyelv (irodalmi) klasszikusai (32. §). Nem akadályozza a szöveg hatékonyságát, ha a közbeszédtől eltérő szavakat, kifejezéseket használ (27. §). Sőt a liturgikus nyelvezetet szolgálhatják a mérsékelt archaizmusok (27. §), ha nem veszélyeztetik az érthetőséget. A liturgikus fordítás ne egyszerűen "korszerű" nyelven készüljön, mely éppen korszerűsége miatt állandó revízióra szorul, hanem kapjon időben is egyetemes jelleget (27. §). A nyelvekhez való alkalmazkodás csak nagyon óvatosan alkalmazható kritérium (20. §). Nem szabad könnyen azt mondani, hogy valami az illető nyelvben nem szokásos; az anyanyelv maga is fejlődik a liturgikus fordítás révén (47. §). A liturgikus szöveg nem néma olvasásra, hanem recitálásra készül. Meg kell tartani a visszatérő szerkezeteket, az ismétlődéseket, párhuzamosságokat, ellentéteket, a ritmikai elemeket, az ünnepélyes és emelkedett stílust (59. §). A szövegnek énekelhetőnek kell lennie, de az énekelhetőség kedvéért sem lehet parafrázisokhoz folyamodni (60. §). Az instrukció azt kívánja, hogy bizonyos részek maradjanak meg a liturgiában latinul is, különösen ha a gregoriánhoz kapcsolódnak, melynek elsőbbsége mellett ismét hitet tesz az utasítás (28. §). Az instrukció előírásainak megvalósítása nehéz feladat, és a magyar egyháztól nagy szellemi erőnlétet kíván. De nem olyan nehéz, mint elsőre látszik. Jelenlegi fordításainkból persze csak kevés felel meg a követelményeknek, de bírunk olyan örökséggel, melyre támaszkodva a "végleges" fordítások elkészíthetők. Szunyogh Xavér misszáléja például igen közel áll az instrukció normáihoz; Mezey László gyönyörű kánon- és orációfordításai megelőlegezték az instrukció tartalmi és stiláris követelményeit. A Mezey által kezdeményezett, majd papokból, biblikus, irodalmi, zenei szakemberekből álló munkaközösség által készített, s a hazai bencés apácák által kiadott zsoltároskönyv (melyet az Éneklő Egyház is használ, s melyet a közelmúltban Barsi Balázs az egyetlen hiteles mai magyar zsoltárfordításként jellemzett) alig kíván igazítást ahhoz, hogy az instrukció kívánalmait teljesítse. Csanád Béla himnuszfordításai mintapéldái a jó, pontos, következetes, liturgikus stílusú szövegalkotásnak.

Sajnos a sokféle mai bibliafordítás között nehezebb a normáknak megfelelőt megtalálni. Azonban Káldy fordítása egy olyan maradandó bibliai stílust és szöveghagyományt teremtett, mely még közmondásainkban is tovább él. A későbbi bibliák a közelmúltig ezt korszerűsítették nyelvileg és tartalmilag. Standard szöveget kínálhatna ma is az évszázadokon át használt magyar biblia egy olyan új átdolgozásban, mely figyelembe veszi a bibliakutatást, a liturgikus alkalmazásokat, az instrukciót, a mai magyar irodalmi nyelvet, de megtartja a hagyományos bibliafordítás alapvető szókészletét, ritmusát, "lejtését", dikcióját. Egy ilyen igényű fordítói munkához nélkülözhetetlen, de nem elégséges a pasztorális tapasztalat, s nem elég a középiskolai szintű latin (és magyar) tudás sem. A liturgikus teológia, az ókeresztény latinitás, a patrisztika, a magyar irodalmi nyelv, a szent zene szakembereinek együttműködésére van szükség, olyanokéra, akik jól ismerik a liturgikus latinra vonatkozó irodalmat, a magyar nyelvben pedig a köznapi szint fölött járatosak. A mai állapotok között e feladat egyúttal kihívás püspökök, papok, világi szakemberek közti valóságos, elfogulatlan, jó szándékú együttműködésre is. Nekem személyesen is nagy öröm volt az Authenticam Liturgiam olvasása. Az instrukció elveivel és konkrét normáival pontosan egyezik az, amit évtizedek óta írok, s néha szinte szóról szóra láttam viszont cikkeim gondolatait, mondatait a római utasításban (s amiért elég támadás ért).

A római instrukció sokak számára lesz meghökkentő, és megkívánja gondolkodásmódjuk revízióját. Beleillik azon szaporodó római megnyilatkozások sorába, melyek a zsinat után "túllengett" inga visszafordulását, a "reform reformjá"-nak kezdetét jelzik. Azt hiszem, az inga mozgásának kiegyenlítődése a liturgikus reform által keltett feszültségeket is "békévé oldja" a magyar és világegyházban.

Dobszay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu