Lelkipásztori tűnődések

A reményről, az elfelejtett erényről

"Mért vársz már ma harsonákat

ma még csak péntek este"

(Sajgó Szabolcs: Péntek este)

Sajgó Szabolcs versein és verseinek fogadtatásán tűnődtem el a reményről. Verskötetének bemutatóján sorra számon kérték a költőtől, hogy miért nem optimistábbak a versei. Valóban nyersen valóságízűek és kegyetlenül őszinték. De - és ezt csak kevesen vették észre - a reménység versei.

A világ mostani állapotát szemlélve nincs sok okunk az optimizmusra. De van okunk a reményre. Csakhogy ezt meg elvesztettük, s helyette illúziókat keresünk. De ez veszélyes önbecsapás, mert alap nélküli, s méginkább akadálya a reménynek, amely elfelejtett erény lett, annyira, hogy még az igehirdetésben is alig hallani róla. Szólunk a hitről, még többet a szeretetről, de a reményről alig. Harmincéves papi működésem során nem emlékszem, hogy hallottam volna róla prédikációt, és - sajnos - én sem beszéltem róla.

A remény természetes erénye van meg például abban a diákban, aki elmegy a vizsgára, és bízik abban, hogy sikerülni fog, hiszen tanult. De illúzióban él az, aki nem tanult, de bízik szerencséjében.

Szent Pál apostol a rómaiakhoz írott levelében (4,18-22) Ábrahám atyánkat a hívő és reménykedő ember példájaként állítja elénk, aki "a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz ígéret szerint." Itt a remény két értelemben szerepel:

Ábrahámnak (az ő és felesége idős kora miatt) emberileg már nem lehetett reménye, hogy gyermeke születik. Ezt jelenti a "remény ellenére" kifejezés.

Ábrahám mégis "reménykedve hitte", hogy fia születik. Ez talán illúzió volt? Egyáltalán nem! Ez bizony igazi remény volt, de már nem emberi, hanem isteni erény, mert Istenen alapult, aki az ígéretet tette.

Erről a reményről van szó.

Akinek csak emberi reménye van - még ha Istenre vonatkoztatja is ("Csak egészséget adjon a jó Isten!") - az valószínűleg előbb-utóbb csalódni fog. Mert reményének alapja az emberi képesség, a természet ereje, vagy valami hasonló. Aki illúziókban él, az szükségszerűen csalódásra van ítélve, mert az illúzióknak semmi alapjuk nincs. Szent Pál figyelmeztet: "Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden embernél" (1Kor 15-19). Pedig mennyi illúziót táplálunk önmagunkról, a világról, sőt az egyházról is, csak ne kelljen szembenéznünk a valósággal! Aztán következik a csalódottság, a kiábrándultság. Legrosszabb esetben az ilyen ember anarchista lesz.

De akiben a remény isteni erénye él, az sohasem fog csalódni, mert reményének alapja nem mulandó dolog, hanem maga Isten, aki az örökké szilárd hűség és a kifogyhatatlan irgalom. (Ezért nevezi őt az Ószövetség "sziklának".) "A remény nem csal meg!" (Róm. 5,5)

Szent Pál apostol a korintusiakhoz írott első levelében (1Kor 13.) a reményt együtt említi a hittel és a szeretettel. Ezeket teológiai (isteni, istenies) erényeknek nevezzük, mert nemcsak forrásuk Isten, hanem rá is vonatkoznak, és vele egyesítenek minket. Aki hisz, az benne hisz; aki remél, az benne remél, és ő a tárgya a szeretetnek is elsősorban - és csak másodsorban a felebarát. Ez a három isteni erény olyan szorosan összefügg, hogy csak elméletileg lehet őket szétválasztani, a valóságban nem léteznek egymás nélkül. Ezért olyan fontos kérdés, hogy ha a reménnyel nem tudunk mit kezdeni, akkor jól értjük-e, jól éljük-e a hitet és a szeretetet. (Ld: 1Pt 1,21; 1Kol 1,5.)

Ezeket az erényeket senki sem szerezheti meg önmagának a saját erejéből, de el- és befogadhatja Isten ajándékaként. Már csírájukban megkapjuk őket a keresztségben (ezért belénk öntött erényeknek is hívjuk őket), de csak a megtérésben, a keresztény élet elfogadásában és gyakorlatában aktualizálódnak és lesznek hatékonyak. Ha élünk velük, ha tudatosítjuk magunkban őket, növekednek, de ellentétben a természetes, szerzett erényekkel, gyakorlásukkal nem lesznek könnyebbé számunkra.

A teológiai remény Istenre, mint az ember egyedüli és végső boldogságára (üdvösségére) vonatkozik, és mindarra, ami az üdvösséggel összefügg Isten ígérete alapján. Valószínűleg ezért is olyan nehéz mit kezdenünk vele. Mert mi mindent most akarunk, és nehezen viseljük el a feszültséget a "már igen" és a "még nem" között. Szent Pál apostol több helyen is ír erről. ( 2Kor 5,1-10; Róm 8,18-25). A Róm 15.13-ban Istent a "reménység Istenének" nevezi. A remény az üdvösség feltétele (Róm 5,1-5; 1Kor 15-19), mert akiben a remény él, az megszentelődik (1Jn 3,2-3). Horgony ez (így is szokták jelképezni), amely a végső valóságba van vetve, és amelyben megkapaszkodik a hívő ember (Zsid 6,19-20.). Szorosan hozzátartozik a türelem (Róm 15,4-5) és az állhatatos kitartás (Zsid. 3,6).

De nemcsak a jövőre vonatkozik, hanem a múltra is.

"A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára... nem léteznek időbeli határok - írja Pilinszky János. Sokan a reményt azonosítják a jövőbe vetett reménységgel. De mint minden valódi értéknek és cselekedetnek, a reménynek sincsenek időbeli és térbeli határai. És épp ezért, talán nincs is nemesebb reménység, mint a múlt véglegesnek hitt kontinensén partra szálló reménység! Igaz, a tények, a látszatok végképp megkövültek: a múlt tényein jottányit se módosíthatunk. És mégis ezt a kontinenst ostromolja, keresi fel a költők ihlete, a vezeklők és a szentek imája. Mivel ott, ahol a tények és látszatok végképp lezárultak, veheti kezdetét az a dráma, ami sorsunkat valóságosan eldönti: a minőség, a valóság, a kegyelem és a szeretet drámája.

Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazán csak az megváltható, ami megváltozhatatlan." (Múltunk reménye, Új Ember 1975. jan. 5.) Ezért a remény embereinek kedvét nem szegik sem a múlt kudarcai (bűnei), sem a jelen nehézségei, sem a jövőtől való félelem, hogy mégis fáradozzanak önmaguk, a világ és az egyház megjobbításán, mert tudják - egyrészt -, hogy múlt, jelen, jövő Isten kezében van; másrészt azt is, hogy bár a remény elsősorban az üdvösségre vonatkozik, azért e világi vonatkozása is van. Nekünk kell elvégeznünk a munkát, de Istentől várjuk az áldást. A remény emberei azok, akik megélik a "nyolc boldogságot" (Mt 5,3-12). Mert a jelen nyomorúságai és a Krisztus által meghirdetett eljövendő boldogság között a remény az összekötő kapocs (Barsi Balázs). Mivel a remény emberei Jézusra, a megfeszítettre és feltámadottra szegezik tekintetüket, ezért nem félnek az ő szemével látni a valóságot, önmagukat, a világot, az egyházat, olyannak, amilyen. De olyannak is, amilyennek lennie kell(ene). Nem várnak már ma harsonákat, mert tudják, hogy még csak péntek este van, de azt is tudják, hogy lesz vasárnap is.

Ama kései, tékozló remény,

az utolsó, már nem a földet lakja,

mint viharokra emelt nyárderű,

felköltözik a halálos magasba.

(Pilinszky János: Ama kései)

Mivel remélnek, nem menekülnek mindenáron a fájdalom elől. Ha hordozni kell, nincs szükségük pót- és kábítószerekre. Szembe tudnak nézni a világ megoldatlan (és esetenként megoldhatatlan) bajaival, és alázattal vállalják a küzdelmet a jóért, a jobbért.

A remény bátorság! Hallgassunk a Szentatyára és "lépjük át a reménység küszöbét."

Kárpáti Sándor

A hit, remény és szeretet felindítása

Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy;

Istenem, remélek tebenned, mert hű és irgalmas vagy;

Istenem, mindennél jobban szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetreméltó vagy. Amen.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu