Ködlovagok

Ezt a címet viseli az az írói arcképgyűjtemény, melyet 1942-ben adott ki a Szent István Társulat, a félmúlt, a századforduló jónéhány hazai elbeszélőjéről. A tanulmányokban a nyomukba lépő nemzedék tesz tanúvallomást róluk, hogy fölelevenítse elhalványult emléküket.

Bevezetőjében Márai Sándor megállapítja: "A magyar széppróza e nagy mesterei soha nem élvezték a népszerűség verőfényét. Magányban éltek és alkottak. Megbecsülték, számon tartották őket, de a nagyközönség inkább csak nagy magányosokat látott a magyar szellem e ködlovagjaiban... E magányosság oka, hogy egytől egyik "csak írók" voltak. Szerep és mű közül Ambrus, Lovik, Kaffka, Krúdy s a többiek: ez utóbbit, a hálátlanabbat vállalták... Elindították nemzedékek számára az új magyar kifejezés, gondolkodás szellemi folyamatát."

Legtöbbjüknek azonban legföljebb neve rémlett elő a háttér homályából, nem egészen ismeretlenül, de írásaik címét, karakterét, légkörét már alig kapcsolta hozzá a fölületes köztudat. Kivált a novellistákét, akiknek munkáival inkább a lapok "vonal alatti" rovatában találkoztak az olvasók, mint önálló köteteiben. Pedig épp ebben a korszakban zárkózott föl ez a műfaj irodalmunkban a hagyományosan legtöbbre tartott líra mellé. Csak a zárt, kerek, anekdotikus, gyakran csattanóra kihegyezett történetekhez szokott közönség nehezen kapott rá a modern életérzést, lélektani rezdülést kifejező, atmoszférikus feszültségű elbeszélés művészi értékeire és rejtett, olykor kimondatlanul maradó sugallatára.

Holott épp ezzel az előadásmóddal újították meg a hagyományos beszélyt.

Sűrűbbé, áttételesebbé vált kezükben a próza szövetek, az események külső váza helyett a belső történés hordozta lényegét, ebből támadt áramköre, feszültsége. A közös törekvést ki-ki a maga eszközeivel, vagy épp veleszületett eszköztelen eredetiségével fejezte ki, rajtahagyva személyes jegyét. Kitágult a szemhatár, európai távlatok nyíltak.

A franciás ízlést képviselte az esszéistának indult Ambrus Zoltán, a Midás király, az Álomvilág novelláinak írója; Szini Gyula.

Cholnoky Viktor széles körű kultúrája és mítoszteremtő fantáziája őskori legendákat ragad meg a Tammuz s Az alérion madár vére exotikus darabjaiban meg visszatérő hőse, Amanchich Trivulizó kalandos alakjában. Öccse, Cholnoky László groteszk novelláiban (Bertalan éjszakája, Prikk mennyei útja) tán vadabb és mélyebb Viktornál, de nincs meg az az eleganciája, egyenletes biztonsága.

Két jelentős nőíró portréját is bemutatja a kötet. Tormay Cecile, a Napkelet című folyóirat alapító szerkesztője, korai novellái után regényeiben talál igazi önmagára (Emberek a kövek között, A régi ház). Az előbbi német és francia kiadásban is elismerést ért. A Nyugat oldaláról érkezett Kaffka Margit: ő is regényben, a Színek és évek hiteles, századfordulói korfestő művében alkotta meg főművét, majd pályája derekán, spanyolnáthában halt meg.

Külön kell szólni Krúdyról, a ködlovag-fogalom névadójáról és megtestesítőjéről. Ma már meglepő, hogy életében inkább a céhbeliek, s az értő olvasók szűk köre ismerte föl benne a kivételes jelenséget. Majd tíz évvel halála után Márai Szindbád hazamegy c. regénye nyomán éreztek rá megvesztegető hangjára, hogy új meg új kiadásokban, a klasszikusoknak kijáró megbecsülésben részesüljön Jókaiéval vetekedő, hatalmas életműve.

Kedvező a posztumusz-sorsa a fiatalon tragikus véget ért Csáth Géza novelláinak is. Kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan, mikor és miért figyel föl a szeszélyes utókor egy-egy író művére. Az övé aránylag hamar talált méltánylásra. Elébement a jövőnek, vagy a korízlés bukkant rá? Egyike azoknak, akikben a megújult magyar novella mesterére ismert az olvasóközönség, több kiadására is sor került, disszertáció is foglalkozott vele.

Fölértékelődött a harmincéves korában pályáját befejezett Török Gyula két regénye is: A porban és A zöldköves gyűrű, s ez korai novelláira is kiterjeszti az érdeklődést. (Fehér virág, A halszemű három fia). Némiképp elégtételt szolgáltatott Lovik Károlynak válogatott novelláinak 1956-os kiadása (A néma bűn).

Mintha inkább a korban való tájékozódás kedvéért sorolódott volna ide a Nyugat néhány költője. Annyiban nem jogosulatlanul, hogy mindvégig a rangos irodalom megtestesítői voltak, de hogy nélkülözniük kellett volna a közismert mestereknek kijáró megbecsülést, útszélre szorultak, ez Babitsról, Kosztolányiról, Tóth Árpádról, de még Juhász Gyuláról sem állítható. Karinthyról még úgy sem!

Ugyanakkor különösebb fejtörés nélkül hiányolhatnánk Tömörkényt, Thury Zoltánt, Justh Zsigmondot, Peeteleit s társaikat. De a teljesség igénye éppúgy illuzórikus a válogatásban, mint a tévedhetetlen ízlés. Be kell érni helyettük gyógyíthatatlan vonzalmainkkal.

A Ködlovagokat Thurzó Gábor szerkesztette, a tanulmányokat rajta kívül Lovass Gyula, Vass László, Sík Sándor, Kádár Erzsébet, Illés Endre, Szabó Zoltán és Rónay György írta. S ha végignézünk a neveken, önkéntelenül eszünkbe jut: valamennyien eltűntek már közülünk. Maguk is ködlovaggá váltak.

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu