Parola a halállal

Nemrég elhagyott valaki, aki nagyon közel állt hozzám. Éppen két évvel volt fiatalabb, mint én, és amikor a sír mellett állva virágot dobtam a lassan süllyedő koporsóra, furcsa módon egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem. A gyatra emberi logika szerint koromnál fogva talán mégis nekem kellett volna előbb elmennem. De aztán a sírgödörbe hulló rögök tompa dübörgését hallgatva eszembe jutott az Írás: nem tudjátok a napot és az órát. Isten tervei, útjai kiszámíthatatlanok.

Közel a hetedik X-hez néha eltűnődöm, vajon mennyi lehet még hátra itt a földön. Évek, hónapok, esetleg csupán egyetlen nap? Vagy még annyi sem? Nincs ember, aki meg tudná mondani, és talán így is van jól. Nem félek az elmúlás gondolatától, sőt bevallom, néha kíváncsian gondolok arra, hogyan, miként lesz azután, amikor a lélek - lerázva magáról az elnyűtt porhüvelyt - szabadon, súlytalanul a magasba emelkedik. Láthatatlanul suhan át a kék ég alatt cikázó fecskék között, aztán megérkezik valahová. Hová? Hogyan? Erről legfeljebb homályos elképzeléseink lehetnek. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy minden tisztává és érthetővé váljék, először paroláznunk kell azzal az elképzeléseink szerinti csontos kézzel, amely majd átsegít abba a másik világba.

Március utolsó hetében a Börzsönyben jártam. Késő délután volt, és mindenütt a tavasz illata érzett. Langyos eső permetezett, nedvesen párolgott, illatozott az avar, duzzadó rügyek ültek a fák ágain és cinegék kiáltottak hangos, boldog "nyitni kék"-et. Valahol a hegyoldalban ideges őzbak riasztott, egy száraz ágon harkály kopácsolt, a völgy mélyén egyhangúan csobogó patak mellől fekete rigó kezdett flótázni. Miközben hol erősödő, majd kissé elhaló strófáit hallgattam, szemeim a lassan homályba süllyedő völgyet kutatták. Onnét kellett jönniük a szalonkáknak. Értük jöttem, őket vártam, a tavaszi esték minden évben megújuló nagyszerű élményét, a szalonkahúzást. Már csaknem teljesen besötétedett, elhallgatott a feketerigó is, amikor az első megjelent. Magasan szállt, csak pillanatokra láttam. Később még kettő jött. Ezek jóval alacsonyabban, hosszú csőrüket lefelé fordítva eveztek át a völgy felett. Távcsővel kísértem puhán libegő alakjukat, amíg elnyelte őket a rohamosan sötétlő este.

A hegy túlsó oldalán lövés dörrent. Valaki ott is a szalonkákat várta, de nem azért, hogy gyönyörködjék bennük. Szegény hosszú csőrű vándor! Talán éppen párjával repült, boldogan korrogva, szerelmesen, és nem sejthette, hogy észak felé tartó útja itt, a Börzsöny illatosan párolgó avarszőnyegén ér véget. Soha nem látja többé Észak hallgatag erdeit, ahol kibújt a tojásból, és ahonnan ősszel dél felé indult. A szalonkák sem tudják a napot és az órát, de abban biztos vagyok, hogy a földi búcsú pillanatában az ő lecsukló szárnyaik alól is elsuhan valami.

Életem során nagyon sok állatot láttam búcsúzni. Ha néha szenvedtek is, soha nem tiltakoztak, méltósággal fogadták az elmúlást. Miért lenne más az ember? Nem félek a búcsútól, hiszen tudom, hiszem, hogy az elválás csak ideiglenes, és egyszer majd újra találkozunk azokkal, akiket szerettünk itt a földön.

Olyan hangulatos a kora tavaszi este. Csobogva muzsikál a patak, finoman neszeznek az avarra érkező esőcseppek, a völgy túlsó oldalán macskabagoly kezd kiáltozni furcsa, kacagó hangján. A szalonkák eltűntek, sötét tömeggé olvad össze az erdő, csend van, csak a gondolatok szárnyalnak. Kezem parolára nyújtva, de hogy mikor fogadják el, mikor csapnak bele, az még titok. Az örök nagy titok. Hiszen nem tudjuk sem a napot, sem az órát.

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu