Krisztus-központú lelkiélet

Még mindig Szent János evangélista első levelét böngészgetem, ismét azon töprengve, hogy azt fiataloknak (is) írta. Most ezeken a szavakon akadt meg a tekintetem: "maradjatok benne" (1 Jn 2, 28). Ebben a tömör megfogalmazásban benne van a keresztény lelkiélet lényege. Minden lelkiélet kezdete, alapja és célja Jézus Krisztus. Kiindulópontként még csak azt kell tudatosítanunk, hogy a lelkiélet sokkal tágabb fogalom, mint ahogyan azt sokszor értelmezzük, azaz nemcsak az imára, szentségekre, lelki olvasmányra vonatkozik, hanem mindenre, ami meghatározza mindennapi életünket: a szabadidőre éppúgy, mint a munkára, a szórakozásra éppúgy mint a tanulásra. Pontosan Szent János levelében alakul ki egy új kép a lelkiéletről, mint dinamikus folyamatról, amelynek vezérfonala Jézus Krisztus megismerése. E megismerés lépésről lépésre mélyül el, nevezetesen, három szakaszát lehet megfigyelni.

A lelki fejlődés első foka, ill. Jézus ismeretünk első szakasza a kezdeti híváshoz, az első ihlethez, akár így is mondhatnánk: az első szerelemhez való hűség. Erre vonatkozik János megható felhívása: "Amit kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek. Ha megmarad bennetek amit kezdettől fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. És ez az ígéret, amelyet ő maga tett nekünk, az örök élet" (1Jn 2,24). Legtöbbünk még (vagy már!) kiskorunkban találkoztunk Jézussal szüleink, nagyszüleink, hitoktatóink révén. Emlékezhetünk a gyermekkori csillogó karácsonyokra, allelujás húsvétokra, első áldozásunk meghitt pillanatára - ezek voltak az első találkozások Jézussal. Lehet, hogy akkor ezek gyermeki szinten megélt események voltak és tragikus lenne, ha hitünk megrekedt volna azon a szinten, de éppúgy, vagy még tragikusabb lenne, ha ma, fiatal vagy felnőtt ésszel, lenéznénk ezeket a vallásos tapasztalatokat, amint azt sokan teszik azok közül, akik elveszítették hitüket. Ezek voltak a mi első Jézus-tapasztalataink, "első szerelmeink", és mint ilyenek, későbbi hitünk megalapozói.

Merjünk mindig, ma is, továbbra is, hinni Jézus első hívásaiban, gyermekkorunk vallásos élményeiben, mert ezek fénypontokká válhatnak életutunk sötét pillanataiban. A háromkirályok jutnak itt eszünkbe, akik szintén láttak egy csillagot, hittek annak hívásában és nekiindultak, hogy megtalálják azt, akihez a csillag hívta őket. Ám pontosan a legkritikusabb helyzetben, Jeruzsálemben, a csillag eltűnt. El tudjuk képzelni, hogy sokan lemosolyogták, mások sajnálták őket, hogy ilyen buta tévedésnek estek áldozatul, hiszen csakis képzeletszülte tünemény lehetett az a bizonyos valami, amit látni véltek, és jobban tennék, ha szép csendesen visszafordulnának távoli szép hazájukba. De a három férfi rendületlenül hitt továbbra is a kezdeti hívásban és amikor minden nehézség ellenére továbbindultak, a csillag ismét felragyogott.

Ez tulajdonképpen a bibliai lelkiség lényege. A próféták szüntelenül arra buzdították a kesergő népet, hogy emlékezzenek vissza Isten nagy tetteire, hogyan szabadította ki őket erős kézzel Egyiptomból, táplálta a pusztában, azaz higgyenek a múlt tapasztalatainak hitelességében. Szent Pál is emlékezteti kedves fiatal tanítványát Timóteust, hogy gondoljon sokszor arra a kegyelemre, amelyet az ő kézrátételével kapott. Emlékezni a múlt kegyelmeire, hinni a kezdeti ihletben, hívásban és szeretetben - ez Jézus-ismeretünk első foka.

Jézus ismeretének második szakaszát jellemzi a tanulékonyság. Így ír Szent János: "A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket, hiszen kenete megtanít benneteket mindenre..." (1Jn 2,24). Állandóan növekednünk kell Jézus ismeretében: tanulmányozni életét, elmélkedni tanításán, követni erényeit. Hinni Jézusban több, mint csak ismerni őt. Sok nem hívő is ismeri Jézus tanítását, az evangéliumokat, de nem hisz benne. Olyan ismeretről van itt szó, amely megváltoztatja életünket, vagyis el kell jutnunk egy olyan pontig, amikor Jézus fontossá válik életünkben. Hogy ez mit jelenthet, mondja el egy naiv kis példa.

Missziós országban történik. Egy újonnan megtért keresztényt csúfol pogány ismerőse: "No, azt mondod, Jézushoz pártoltál! De tulajdonképpen, mit tudsz te erről a Jézusról? Tudod-e például, hogy pontosan mikor született?" - "Nem tudom", vallja be a keresztény. "Tudod-e hány könyvet írt?" "Nem tudom", vallja be ismét a keresztény. "Hát bizony nem sokat tudsz te erről a te Jézusodról, hogyan bátorkodtál akkor hozzá szegődni?!" - "Igazad van", mondja a keresztény, "tényleg nagyon keveset tudok róla és ezt szégyellem. De figyelj csak ide: én azelőtt részeges voltam, elhanyagoltam a családom, elkockáztam a pénzem. Amióta Jézust megismertem, azóta nem iszom, visszaállt a családi béke, szorgalmasan dolgozom. Hát én így ismerem Jézust!"

A mélyebb szinten gyökerező hit nem abban nyilvánul meg, hogy ismerjük Jézus tanítását, vagy csodáljuk emberi géniuszát, hanem abban, hogy hagyjuk, hogy kegyelme átalakítsa életünket. Szent Pál szavai visszhangoznak itt: "Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz" (Róm 10,9). A hangsúly a szíven van: ha szívvel hiszünk, akkor az ilyen hit áthatja életünk minden kis zugát: nemcsak imáinkat, hanem szórakozásunkat is, nemcsak templomba járásunkat, hanem minden egyes döntésünket is.

A Jézus-ismeret harmadik stádiuma a szeretet. Erre utal János kifejezése, hogy "maradjatok benne" (1 Jn, 2,28). Jézus szinte kedvenc szavajárása volt ez: "maradjatok szeretetemben", "aki bennem marad, az sok gyümölcsöt terem". Korunk egyik nagy hitvallója, a két éve elhunyt augsburgi érsek Josef Stimpfle, hitünknek pontosan e tételét tette magáévá, amikor így ír: "A Jézus Krisztusba vetett hit nem csupán a hideg racionalitás ügye, hanem a megváltás hite szerető szívet tételez fel. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Válasz erre a szeretetre a mi viszontszeretetünk. Mi a megdicsőült Jézusban hiszünk és ez valami egészen más, mint hinni abban, hogy az ő ügye ma is megy előre. Sok más ideológia messze túlélte alkotóját. Ám mi nemcsak Jézus ügyében hiszünk, hanem az itt élő Krisztusban. Szeretet nélkül a hit terméketlen." Ezért a hitélet csúcspontja a Péterhez intézett kérdés: "Péter, szeretsz engem?" Akkor válunk igazi hívővé, vagy elmélkedésünk nyelvén: akkor ismerjük igazán, mélyen, életre szólóan Jézust, ha készek vagyunk Péterrel válaszolni: "Igen Uram, te tudod, hogy szeretlek!"

Szentmártoni Mihály S.J.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu