BEVEZETÉS

A II. Vatikáni Zsinat utáni naptárreformmal kapcsolatban nyugtalanság támadt a hívő nép körében. Híre kelt ugyanis, hogy az 1969-ben hatályba lépett új római naptárból hiányoznak olyan népszerű szentek, mint Szent Borbála, Szent Orsolya vagy Szent Kristóf. Amikor azonban az egyes országok megalkották saját területi naptárukat, ismét megjelentek e nevek, sőt más szentek nevei is, akik az illető országnak sokat jelentenek.

Milyen kapcsolat van az egyetemes Egyházra érvényes Római Kalendárium és egy-egy ország saját naptára között? Milyen elvek alapján válogatják egyik vagy másik kalendárium ünnepelt szentjeit? Tulajdonképpen miért volt szükség naptárreformra?

1. LITURGIKUS NAPTÁR -- NÉVNAP-KALENDÁRIUM -- MARTIROLÓGIUM

Először el kell oszlatnunk azt a félreértést, mely szerint a szentek naptára tökéletes tükörképe az Egyház szentek iránti tiszteletének. Egyetlen naptár sem képes, de nem is akarja a ,,minden nemzetből, törzsből, népből vagy nyelvcsaládból'' származó hatalmas sereget fölsorolni, hiszen ,,senki sem tudja megszámlálni őket'' (Jel 7,9). Az egyetemes, illetve helyi liturgikus naptár, a Direktórium azokat a szenteket tartalmazza, akiket a szentmisében és a zsolozsmában ünneplünk. E közösségi ünneplés megkövetel bizonyos válogatást, hogy egyensúlyban maradjon az egyházi évben az üdvtörténet misztériumainak és a szenteknek ünneplése.

A liturgikus naptárnál jóval több nevet tartalmaz a névnap- kalendárium. Ennek is megvan a létjogosultsága és jelentősége a névnapok, a keresztény névválasztás, a népszokások és a szentek tiszteletének egyéb módozatai szempontjából. Ebbe a csoportba tartoznak a falinaptárak is.

Még több szentet sorol föl a Martirológium, az a könyv, amely az Egyház történetében, főként a kolostori hagyományban nagy múltra tekint vissza. Belőle olvassák föl naponta azoknak a szentek nevét, akiknek aznap van az égi születésnapjuk, ezzel a záradékkal: ,,...és másutt más vértanúk, hitvallók, szüzek és szentek emlékezetét ülik''.

2. TÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS

Szentjeink tiszteletének mai formáját jobban megértjük, ha kissé visszatekintünk a szentek tiszteletének kialakulására.

A szentek keresztény tisztelete már a második században megkezdődött a vértanúk sírjánál. Akkoriban a pogány római család -- halottai (földi) születésnapján -- össze szokott jönni halotti torra a sírnál. A keresztény közösség ehhez hasonlóan összegyűlt a vértanúk sírjánál égi születésük napján, de nem halotti tort ültek, hanem eucharisztikus lakomával, szentmisével emlékeztek meg róluk. E megemlékezés évszázadokon át a vértanúság helyéhez, illetve az ottani közösséghez fűződött. A legrégibb római naptár, az úgynevezett Chronograph szinte kizárólagosan csak Róma város vértanúinak nevét tartalmazza. A tisztelet helyhez kötöttsége oly mértékű volt, hogy a Boldogságos Szűz Márián, Szent Péteren és Pálon kívül még az apostolok sem szerepeltek benne.

Az üldözések elmúltával, a 4. századtól a szentek naptára két forrásból is bővült: egyrészt befogadták az ünnepelt vértanúk közé a hitvallókat, azokat, akik börtönt és kínzatást szenvedtek Krisztusért, de nem haltak vértanúhalált. Majd tovább tágult a kör az aszkéták, a szerzetesek és a szüzek csoportjával, akiket úgy tekintettek, mint vértelen vértanúságot vállaló hősöket. A naptár bővülésének másik forrása lett a római és más helyi egyházak naptárcseréje: a római liturgia kisugárzott az egész Egyházra, és a távoli helyi egyházak naptárát megismerték Rómában. E kölcsönhatás gyümölcse a Martirológium.

A 4. század után kivirágzott a szentek legendairodalma is. Míg a korábbi irodalmi emlékek nagyon szűkszavúak, valósággal jegyzőkönyvszerűek, a legendák bőséges és színes elbeszéléssel szólnak a szentekről, írásba foglalván egyrészt a dokumentálható hagyományt, másrészt azokat a csodás történeteket, melyeket a szent iránti tisztelet és szeretet teremtett. A jelen gyűjteményben is helyet kaptak e legendák, de világosan elválasztva a történeti adatoktól.

A középkor folyamán a naptár állandóan új szentekkel bővült, s lassan a liturgikus esztendő szűknek bizonyult a szentek befogadására. A liturgikus könyveket cserélték egymás között országok és egyháztartományok, átvették egymás nevezetesebb helyi szentjeit. Egyházpolitikai törekvések is hatottak a naptárra. Jóllehet a szentté avatást kezébe vette a pápa, s ezzel a 13. századtól Róma szabályozó szerephez jutott, a naptár alakulását tekintve igazában nem tudott korlátokat szabni. Ám ez a bőség nem volt mindenütt és feltétlenül a jámborság táplálója. Később valaki meg is jegyezte: ,,Tönkretesznek minket az ünnepekkel. Egyik rangosabb mint a másik, és a plébános úr minden prédikációját új szenttel fűszerezi'' (La Fontaine).

A liturgiában ennek az lett a következménye, hogy a Krisztusra való emlékezést elborította a szentek ünneplése. A vallásos buzgóságban pedig odáig fajulhatott a dolog, hogy a szentek, akik valamiben hősi fokon követték Krisztust, háttérbe szorították Urukat és Ősmintájukat.

A reformáció hatására foglalkozott a Trienti Zsinat a naptárkérdéssel is, és megalkotta a katolikus Egyház első, világszerte kötelező liturgikus naptárát, az úgynevezett Római Kalendáriumot. E központi intézkedésnek rendet és egyensúlyt kellett volna tartani a szentek tiszteletében, mégis újabb mértéktelenség forrása lett. Egyes egyházmegyék, szerzetesrendek és lelki mozgalmak ugyanis arra törekedtek, hogy helyet biztosítsanak saját szentjüknek a hivatalos naptárban, amely immár az egész Egyházé volt. E fejlődés eredményeként a 20. század elejére az egyházi évet éppen úgy, vagy még jobban elborították a szentek ünnepei, mint a Trienti Zsinat előtt. Szent X. Pius, XII. Pius és XXIII. János pápa különböző átrendezésekkel próbált megoldást találni, de az alapvető reformot csak a II. Vatikáni Zsinat hozta meg.

E reform lényege az egész Egyházban, illetve az egyes részegyházakban (országokban, szerzetesrendekben) ünnepelt szentek tiszteletének szétválasztása. A Zsinat szándéka szerint ,,az egész Egyházra csak azoknak a szenteknek a tiszteletét kell kiterjeszteni, akiknek jelentősége valóban egyetemes'' (Liturgikus Konstitúció 111. p.). A többféleséget és a részegyházak eleven kapcsolatát az Egyház egészével úgy kell biztosítani, hogy a szentek többségének megünneplése ,,egy-egy részegyház, nemzet vagy szerzetescsalád körére korlátozódjék''. Így jönnek létre a területi vagy saját naptárak nagyobb területek, közösségek számára. Ezek a naptárak mind a Római Kalendáriumra épülnek, de azt saját hagyományuk szerint bővítik.

3. TUDNIVALÓK A JELEN KÖTETRŐL

A magyar liturgikus naptárt a II. Vatikáni Zsinat utáni Római Kalendárium alapján a Magyar Püspöki Kar 1984-ben határozta meg. A magyar szentek egyik csoportját alkotják azok az ,,ismertebb'' szentek, akiknek saját officiumuk van, azaz külön napon saját szentmisével és zsolozsmával ünnepeljük őket (pl. Szent István király, Árpádházi Szent Erzsébet, stb.).

A másik csoportba azok a szentek tartoznak, akikről -- a Mindenszentek ünnepére emlékeztető módon -- egy napon, november 13-án emlékezünk meg. A magyar hagiográfiai hagyományra (Hevenesi Gábor SJ: Ungaricae Sanctitatis Indicia. Nagyszombat, 1692) támaszkodva negyvennél több ilyen szent életrajzát közöljük azok közül, akik az ország alapítása óta

Megtalálható a kötetben néhány szent (Casciai Szent Rita, Nepomuki Szent János, Kolbe Szent Maximilián, Soubirous Szent Bernadett), akik az egyetemes naptárban nem szerepelnek, nálunk azonban elterjedt a tiszteletük: a magyar naptár más nemzetektől vette át őket. Végül olvashatunk a könyvben Batthyány Strattman Lászlóról, Bogner Mária Margitról és Kaszap Istvánról, kiknek boldoggá avatási eljárása folyamatban van.

Az egyetemes naptár szentjeinek nagy részét a Lipcsei Sankt Benno Verlag Heilige des Regionalkalenders és Die Heiligen in ihrer Zeit című kiadványaiból vettük át. Ezen kívül forrásként használtuk a 12 kötetes Biblioteca Sanctorumot (Róma, 1961--69) és a Testvéreink, a szentek (Eisenstadt, 1977) c. gyűjteményt. Az apokrif anyagot Vanyó László: Ókeresztény írók, II. (Bp., 1980) c. kötetéből vettük. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Paul Gächter: Das Mädchen Mirjam c. szentírási szövegeket elemző tanulmányát adjuk. Sziénai Szent Katalin életét a gyóntatója, Capuai B. Rajmund OP által összeállított Legenda Maior (SZIT, Bp., 1983) alapján közöljük.

A magyar szentek anyagához fölhasználtuk az Árpád-kori legendák és intelmek (Budapest, 1983) c. munkát.

Néhány helyen a szentek írásaiból idézünk. Akinél Iehetett -- rendi misekönyvekből vagy a Missale Romanumból -- a szent officiumának könyörgésével zártuk az életrajzot.


Vissza a főoldalra