Jeanne d'Arc valószínűleg 1413 vízkeresztjének napján született a Maas folyó menti kis faluban, Domrémyben. Szülei Champagne-ból bevándorolt -- de nem éppen szegény -- parasztok voltak. Apja, Jacques d'Arc községi elöljáró volt. Édesanyját Isabelle-nek vagy Zabillet-nek hívták, de volt egy mellékneve is: Romée. Így nevezték azokat, akik megjárták Rómát, vagy más távoli kegyhelyre zarándokoltak. A jámbor szülők házasságából öt gyermek született, két lány és három fiú. Jeanne a negyedik volt a sorban. Keresztelésekor az Úr legkedvesebb, szűz apostolának mennyei pártfogására bízták, kit a korabeli hívek különösképpen tiszteltek. És Jeanne bizonyságot tett életével arról, hogy méltóvá vált égi pártfogójához azáltal, hogy erkölcsi-politikai tisztátalanságba süllyedt korában a testi-lelki tisztaság tanúja lett.
A francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború idején élt. Az angol királyok a francia trón örökösödési jogát akarták megszerezni. 1420. május 20-án Troyes-ban az elborult elméjű VI. (Őrült) Károly (+1420) francia király nevében Izabella királynő és Jó Fülöp burgundiai herceg egyezményt kötött V. Henrik angol királlyal, mely szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly leányát, Katalint, és a király halála után örökli a francia koronát. Ez az egyezmény kizárta a trónöröklésből VI. Károly fiát, Károly trónörököst (dauphin) állítólagos törvénytelen származása miatt. Jó Fülöp, Burgundia és Flandria hercege, a francia birodalom hatalmas hűbéres fejedelme bosszúból csatlakozott a szerződéshez, mivel a trónörökös hívei meggyilkolták apját. A háború így a Loire-ig terjedt, s hullámai Jeanne hazáját is érintették. A kislány gyermekkora folytonos rablások, vérengzések és rettegések között telt. A trónviszályokat kihasználó kisebb-nagyobb hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási szenvedélyüknek. A nagyobb haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél oldalára álltak. A sokszor véres intrikával, politikai gyilkosságokkal tetézett köpönyegforgatásukat leginkább a falvak népe és a városi polgárság szenvedte meg. A parasztok földjeit tönkretették, állataikat elhajtották. Nemegyszer túszokat szedtek, s kegyetlenül legyilkolták őket, ha a nincstelen hozzátartozók képtelenek voltak kifizetni a váltságdíjat.
A városok legnagyobb veszedelme a katonák beszállásolása volt. A polgárok hamar megtanulták, hogy mindkét párt fegyvereseitől ugyanazt várhatják. A városok tanácsainak egyetlen célja az volt, hogy ügyes diplomáciával, homályos szerződésekkel, hol az egyik, hol a másik félnek tett engedményekkel mentsék a lakosság életét és vagyonát. Ilyen légkörben élte át Jeanne a látomásait, amelyekben az analfabéta pásztorlány küldetésül kapta, hogy tegye a trónörököst fölszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól.
Tizenkét éves volt, amikor először részesült azokban a rendkívüli ajándékokban, melyek egész életét végigkísérték, ellátták természetfölötti tanácsokkal és külső és belső harcaiban buzdításokkal. Az Úr különleges figyelmességgel a korabeli Franciaország három legkedveltebb szentjét adta mellé segítőként: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai Szent Katalint és Antióchiai Szent Margit vértanút, valamint élete néhány válságos pillanatában Gábriel arkangyalt.
A látomások előtt Jeanne jámbor, egyébként teljesen hétköznapi falusi lány volt. Élénk természetű, szeretett táncolni. Az első jelenéstől fogva azonban megváltozott: nem játszott, nem sétált többé, s nem táncolt, legfeljebb a kicsinyekkel, hogy megugráltassa őket. Visszavonult a mezei munkától és a pásztorkodástól, s kivételes buzgósággal kezdte gyakorolni hitét: gyakran gyónt, naponta hallgatott szentmisét, rendkívüli áhítattal járult a szentáldozáshoz. Reggeltől estig ott látták a templomban, amint arccal a padlóra borulva vagy térdelve imádkozott, szemét Krisztus Urunk vagy a Szűzanya képmására szegezve.
A szentek Isten leányának szólították, jóságra buzdították, majd miután lelki élete kellőképp elmélyült, tudatták vele konkrét történelmi feladatát. E feladat a látszat ellenére korántsem politikai jellegű. Amint maga Jeanne hangoztatta, az országot VII. Károly -- akit királlyá kellett tétetnie -- csak kommendába (letétbe) kapja, s csupán képviselője az ország igazi urának, Jézus Krisztusnak.
Hogy Jeanne az isteni hívásnak engedelmeskedhessen, kérlelhetetlenül szembe kellett szegülnie környezetével. Apja megfenyegette, hogy saját kezével fojtja vízbe, a faluban gúnyolták, zavarodottnak, ördöngösnek tartották. Isten leánya egykedvűen fogadta mindezt, s állhatatosan követte a ,,hangok'' legkisebb utasítását is. Baudricourt lovaghoz, a közeli Vaucouleurs várának parancsnokához ment, akit -- két hiábavaló kísérlet után -- sikerült rábírnia, hogy adjon mellé egy kis csapatot, melynek kíséretében a trónörököshöz mehet. Férfiruhát öltött -- hogyan is lehetett volna másképp tartósan férfinép közt? --, így lovagolt az ellenség-megszállta területen keresztül Chinonba a dauphinhez.
Károly, aki egyébként is könnyen befolyásolható, ingatag ember volt, környezete sugallatára bizalmatlanul fogadta őt. Letette királyi ruháját, s nemesi öltözetben elvegyült a főurak közt, hogy a ,,boszorkány'' föl ne ismerje. Boszorkány helyett azonban szerény, egyszerű külsejű pásztorlány lépett a terembe, és egyenesen az álruhás királyhoz tartott, akit még sohasem látott, de egyszerre fölismert. Térdre borult és átkarolta lábait. A király fölkiáltott: ,,Nem én vagyok a király, hanem ez itt!'' -- és rámutatott egy úrra, akit a királyi színekbe öltöztettek. A lány azonban nem tágított, hanem ünnepélyesen mondta: ,,Nemes trónörökös uram, az egek Királya általam üzeni, hogy Reimsben majd királlyá kenik és megkoronázzák.'' Amikor a király magánkihallgatáson fogadta, megnyugtatta őt törvényes születését illetően, s föltárta előtte a maga küldetését is.
Károly mélyen vallásos volt, naponta gyónt és háromszor hallgatott szentmisét, végig térden állva, minden ünnepen áldozott. Jeanne hivatásának elbírálását az egyház tekintélyére és tapasztalatára bízta. Poitiers-ben hat hétig vizsgálták Jeanne szavahihetőségét. A próbák között szerepelt többek között ez is: egy áldozás alkalmával a papnál két ostya volt, egyik konszekrált, a másik nem. A pap az utóbbit nyújtotta a szűznek, ő azonban ezt mondta: ,,Ez nem a mi Urunk Megváltónk Teste. Az Ő Teste a másik ostyában van!'' -- abban ugyanis, amelyet a pap elrejtett.
A doktorok arra a véleményre jutottak, hogy Jeanne alázatos, istenfélő, becsületes, egyszerű és mindenestől jó, s mivel azt állítja, hogy Isten Orléans alatt fogja őt jellel igazolni, igenis oda kell küldeni, nehogy az elutasítás a Szentlélek kegyelmének elutasítása legyen. Így aztán Károly egy kis csapat mellé rendelte őt, melynek feladata az volt, hogy fedezze az élelmiszer eljuttatását az ostromlott Orléans-ba. A szállítmány eljutott Orléans-ba. Jeanne megjelenése, akit most már mindenki csak ,,a szűz''-nek (la Pucelle) hívott, lángra lobbantotta a hitet a város csüggedt lakóiban, felrázta a fáradt és félénkké vált katonákat. És háromnapos harc után, 1429. május 8-án Orléans megszabadult az angoloktól.
Ez az első eredmény megszerezte az ismert pénzember, Coeur anyagi támogatását a rendkívül nehéz loire-i hadjárathoz. 1429. június 18-án a patay-i csatában az angolokat Loire menti állásaik föladására és elhagyására kényszerítették, parancsnokuk, Talbot elesett. A francia sereg ekkor az angolok háta mögött Reimsbe indult. Ott 1429. július 27- én a zászlaját vivő Jeanne jelenlétében a trónörököst királlyá kenték azzal a szent olajjal, amelyet egykor a Szentlélek hozott galamb képében Szent Remigius (436 körül--533) reimsi püspöknek a frank Klodvig keresztelésére és koronázására. Ezzel VII. Károly visszanyerte az angol királytól, VI. Henriktől a törvényes uralkodói jogot. Jeanne-t azzal jutalmazta meg, hogy egész családját örökös nemesi rangra emelte (ezt a címet maga Jeanne sohasem viselte), és szülőhelyének adómentességet biztosított.
Jeanne -- jóllehet kortársai egybehangzó véleménye szerint kitűnően ülte meg a lovat és forgatta a fegyvert -- győzelmeit egyedül Isten kegyelmére támaszkodva vívta ki. A hadi siker titkát a katonák lelkének kegyelmi állapotában találta meg. Szigorúan megtiltott mindenféle káromkodást, paráznaságot, elűzte a táborból a bűnös nőket, kiket lélekbelátó képességével azonnal fölismert. A polgárháború következtében hajléktalanná vált szerzeteseket és apácákat külön zászló alatt összegyűjtötte, hogy ezzel biztosítsa számukra a közös imádság lehetőségét, a katonáinak pedig a szentmisehallgatást. A legveszélyesebb helyzetekben is a küzdők között tartózkodott, hangoztatva, hogy mivel valamennyien gyóntak a csata előtt, semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket. Ugyanakkor minden harci bátorsága ellenére is állandóan vallotta, hogy igazi küldetése nem a harc, hanem békét hozni és segítséget nyújtani a szenvedőknek. Minden fontos csata előtt több ízben is -- személyesen! -- fölajánlotta az ellenfélnek a békekötést, kitéve magát ezzel azok ocsmány szidalmainak és káromlásainak. Súlyos vállsebesülése után (amit előre megjövendölt) csak annyit kért, hogy ott helyben gyónhasson és társai kötözzék be, azután azonnal visszatért a csatatérre. Legádázabb ellenségeinek elestét megsiratta és hosszasan imádkozott, vezekelt értük. A patay-i csatában egy haldokló angol katonát halála pillanatáig bűnbánatra biztatott és vigasztalt. Csekély pihenőidejében, ha csak tehette, imádságba vonult. A feléje irányuló rajongáson csak mosolygott, természetes egyszerűséggel utasított vissza minden -- csak a tulajdon lényének szóló -- csodálatot.
A koronázás után addig akarta folytatni a harcot, amíg -- küldetésének megfelelően -- az angolokat teljesen ki nem űzik az országból. Az ingatag jellemű VII. Károly azonban tanácsadói hatására - - akik féltették Jeanne-tól a királyra gyakorolt befolyásukat -- lassanként elfordult egyetlen igaz támaszától. Kezdte hátráltatni Jeanne terveit, lassította csapatai előrevonulását. Elbocsátotta a költséges koronázási sereget, és titkos tárgyalásba kezdett leghatalmasabb hűbéresével, az angolok oldalán harcoló burgundi herceggel. Így aztán Jeanne Párizs felszabadítására irányuló támadása szeptember nyolcadikán támogatás híján sikertelen maradt. A hadsereg a király parancsa szerint visszatért a Loire-hoz. Tél végén Jeanne a hosszú tétlenséget megunva, saját felelősségére megindult a burgundoktól ostromlott Champiegne védelmére.
1430. május 23-án délután kirohanást intéztek az ostromlók ellen. A visszatérést Jeanne néhány emberével hátvédként fedezte. Mire azonban a várhídhoz ért, a várbeliek azt már fölvonták, és ő néhányadmagával az ellenség kezébe került. Véletlen volt? Vagy árulás? Nem tudni. Jeanne- nak már jó ideje megmondták a szentjei, hogy fogságba fog esni. A luxemburgi herceg foglya lett, s hiába követelte kiadatását a párizsi egyetem, hiába könyörgött érte urának a herceg felesége térden állva, a herceg 10.000 frankért -- akkor óriási összeg -- átadta az angoloknak.
A hírre, hogy angol fogságba kerül, a szűz hirtelen megingásában és halálfélelmében kivetette magát a vártoronyból, ahol fogva tartották. E tettét később egész hátralévő -- rövid -- életében siratta, de tudta, hogy Isten megbocsátott neki, hiszen őszinte bűnbánattal gyónta meg. A szentség erejébe és az Úr irgalmába vetett rendíthetetlen hitét és bizalmát későbbi bírái arcátlan kevélységnek kiáltották ki.
Az angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Céljuk az volt, hogy aláássák ezzel a reimsi koronázás érvényességét. A perben mozgósították a domonkos inkvizíciót és a párizsi teológiai fakultást, mely akkor, a bázeli zsinat előestéjén szinte második egyházkormányzat szerepét töltötte be (a zsinat célja az volt, hogy a pápa tekintélyét a zsinaténak vesse alá). A dolgok ilyen állása mellett szinte magától értetődik, hogy Jeanne hiába fellebbezett az ítélet kihirdetése előtt a pápához, hiszen a bírák jórészt azonosak voltak a zsinat vezetőivel, önmagukat az egyház kormányzójának tekintették, s úgy vélték, hogy a pápát kellően képviseli a domonkos inkvizítor.
A per Rouenban folyt le a párizsi egyetem 53 doktora, valamint a domonkos inkvizítor előtt. 1431 márciusától májusig tartott. Az elnök, Couchon, a beauvais-i püspök volt, egyben az üresedésben lévő érsekség helynöke. Kétségtelenül az angolok nyomása alatt állt, s a per lefolytatásában több szabálytalanságot is elkövetett, ami 25 évvel később alkalmat adott a rehabilitálásra.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egyházi bírák mindent megtettek annak érdekében, hogy Jeanne-t beismerő vallomásra bírják, s ezzel az angolok várakozásának (a koronázás érvénytelenítése) halálbüntetés nélkül is eleget tegyenek. Fáradoztak azon, hogy a jogi kifogások élét legalábbis jegyzőkönyvileg elvegyék.
Amint a per megmaradt okmányai mutatják, a kilenc hónapi nehéz fogságban kimerült Jeanne az egész eljárás alatt csodálatos válaszokat adott a teológiai szempontból magasan fölötte álló bíráinak. Csak kettőt idézünk a fennmaradt iratokból:
-- Ha egyszer a hangjaid azt mondták, hogy Isten megszabadítja Franciaországot, minek kellenek még katonák?
-- A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet.
-- Azt tartod-e, hogy a kegyelem állapotában vagy?
-- Ha abban vagyok, bárcsak megmaradnék benne! Ha nem, bárcsak Isten visszavezérelne bele!
Röviddel az ítélet meghozatala előtt azonban halálfélelemtől meggyötörve, megadta a kívánt visszavonást, azaz ,,beismerte'', hogy képzelgések áldozata lett, ,,hangjai'' a sátán praktikái voltak. Az egyházi hatóság erre -- máglya helyett -- kenyéren és vízen töltendő életfogytiglani börtönre ítélte, s kötelezte, hogy vesse le férfiruháit. Kifejezetten megígérték neki, hogy ,,vallomása'' fejében az angolok börtönéből átviszik az egyháziba, de ezt nem tették meg. Megtagadták tőle a szentségeket is. Látomásaiban szentjei árulással vádolták, az angol őrség egy katonája molesztálni kezdte, mire újra felöltötte férfiruháit, amit notórius visszaesésnek minősítettek. (Meg kell jegyezni, hogy ruháit nem távolították el cellájából, nyilván arra várva és számítva, hogy a provokáció miatt előbb-utóbb újra felölti azokat.) Miután egy utolsó szentáldozást -- minden kísérő szertartás nélkül -- még engedélyeztek neki, 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok, akiket csöppet sem elégített ki az életfogytiglani ítélet, s mindenképp a ,,boszorkány'' halálát akarták, már nem is pazarolták az időt a világi bíróság ítélethozatalára (amely persze ugyanúgy határozott volna). Azonnal átadták Jeanne-t a hóhérnak. Kopaszra nyírt fejére papírsüveget húztak e felirattal: ,,Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.'' Kordéját 800 angol katona kísérte.
Jeanne az egész úton áhítattal imádkozott. A korabeli feljegyzések leírják, hogy mindenki sírt körülötte. Mielőtt a kordé a vesztőhelyre ért volna, odarohant egy pap, és rimánkodva könyörgött a szűz bocsánatáért: ő volt a per egyik hamis tanúja, Jeanne sorsának megpecsételője.
Rouen régi piacterére érve az elítélt letérdelt, mindenkitől bocsánatot kért (bíráitól és elítélőitől is), és hangosan ajánlotta lelkét Istennek, a Szent Szűznek, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak és Margitnak. Feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze, amit Jeanne a keblébe rejtett, ez végig vele volt.
Amikor a máglyát meggyújtották, nagy szóval fölkiáltott: ,,Jézus! Jézus!'' -- Ez volt az utolsó szó is, amit hallani lehetett ajkairól: ,,Jézus!'' A hóhér rendesen sűrű, fojtó füstöt támasztott, mielőtt a láng elérte a máglya tetejét, hogy ezzel megrövidítse az elítélt szenvedését. A roueni hóhér eszét azonban megzavarta a sok csoda, amit Jeanne-ról -- a boszorkányról és a szentről -- beszéltek, és nem is férhetett eléggé a máglyához, mert túl magasra építették. S bár a hóhér igazán nem könnyen indulhatott részvétre, azt vallotta, hogy a szűznek túlságosan keserves halállal kellett meghalnia. A tömeg föloszlásakor az angol katonák között is elhangzottak ilyen megjegyzések: ,,Az Úr vértanúja volt, szentet égettek el!''
Hamvait a Szajnába szórták, nehogy valaki boszorkányságra vagy más gonosz célra használja.
Huszonöt évnek kellett eltelnie, míg az angolok végleges kiűzése után VII. Károly francia király Jeanne családjának kérésére jóvátételi eljárást indított meg. Sokan életben voltak az egykori tanúk közül, és nem egy elítélője ismerte el, hogy Jeanne cselekedeteit Isten Lelkének sugallatai vezették.
1909. április 11-én boldoggá, 1920. május 16-án szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius Franciaország második patrónájának nyilvánította.