Amikor az örmény egyház a 451. évi kalkedoni zsinat határozatait nem fogadta el, és Eutükhésznek Krisztus emberi természetéről szóló tévtanításához csatlakozott, azaz monofizita lett, mindenekelőtt személyes és politikai indítékok érvényesültek. A korán megtért örmények ekkor szakadtak el a katolikus egyház egységétől, és mindmáig csak részben találtak vissza hozzá.
A 17. század vége felé a nép körében újraegyesülési törekvés alakult ki. Az örmény egyház sok papja és hívője elfogadta a katolikus hitet, köztük volt Gomidasz Keumurgian is. Apja, a megbecsült konstantinápolyi kereskedő egy jeruzsálemi zarándoklata alkalmával pappá szenteltette magát. A város örmény papságának egyik legjellegzetesebb alakja lett. Harmadik fia, az 1656-ban született Gomidasz apjához hasonlóan pap akart lenni. Megnősült (a keleti egyház ugyanis nem ismeri a papok kötelező nőtlenségét); házasságából hét gyermek született. 1685-ben pappá szentelték, és a Gergely-templom lett lelkipásztorkodásának területe.
Isten előtt kedves pap volt: mélységes jámborság, erényesség és igazi felebaráti szeretet jellemezte. A Szentírás tanulmányozása volt legkedvesebb foglalatossága. Imádkozott és küzdött az igazság teljes megismeréséért. A római Egyház hithirdetőivel folytatott beszélgetései során eljutott arra a belátásra, hogy az ő hitük az igazi. Nem merte azonban minden további nélkül nyílt törésre vinni a dolgot saját egyházával, és folytonosan ürügyet keresett arra, hogy elhagyhassa a templomot, amikor ünnepélyes átkot énekeltek a kalkedoni zsinat ellen. Hosszabb távon azonban ez nem volt megoldás. Gomidasz így tehát lemondott állásáról, és először is jeruzsálemi zarándoklatra indult.
Visszatérése után nyíltan prédikált az egység érdekében, s az Úr példabeszédei és Szent Pál tanítása alapján rámutatott arra, hogy csak egy Egyház van. Konstantinápoly új örmény pátriárkája, Avedik semmiféle eszköztől nem riadt vissza, hogy a megtérési hullámot feltartóztassa. Gomidasznak el kellett rejtőznie, s ezt az időt arra használta fel, hogy az Apostolok Cselekedeteit versekbe szedje; ez 1704-ben jelent meg nyomtatásban. Kilenchavi erőszakos uralma után letaszították Avedikot, a béke azonban még nem állt helyre. Gomidasz ezt írta Rómában tanuló fiának: ,,Halld, az igaz Isten színe előtt mondom: undorodom ettől az országtól. El sem tudod képzelni, hogy hívőknek micsoda megpróbáltatásokat kellett és kell még most is kiállniok katolikus hitükért. Engem is ismételten le akartak tartóztatni.
Hatósági engedéllyel törtek a házamba, hogy padlástól a pincéig és minden szekrényben kutassanak. Kilenc hónapon át kellett menekülnöm és rejtekben maradnom. Ha lehetséges lenne, milyen szívesen mennék házammal és gyermekeimmel együtt abba a keresztény országba, ahol te vagy!''.
A zűrzavar nem szűnt meg: pátriárkák váltották egymást, és akit letettek, mind arra törekedett, hogy újból visszaszerezze székét. Avediknek is sikerült 1704 decemberében újra visszatérnie, 1706 februárjában azonban újból száműzték. Időközben a vezír, Ali pasa jutott uralomra, aki nem mutatott jóindulatot sem a franciák, sem a keresztények iránt (a katolikus hithirdetők mindenekelőtt franciák voltak, Franciaország pedig egyébként arra törekedett, hogy megőrizze befolyását a Közel-Keleten).
Gomidaszt Avedik hívei bíróság elé cipelték, barátai azonban kiváltották, de az új pátriárkának, Jánosnak a szemében is szálka volt. Személyesen vezetett egy bandát, amely 1707. november 2-ről 3-ra virradó éjjel Gomidaszt elhurcolta családja köréből, és mint lázadót a vezír elé vitte. Hosszú bírósági eljárásnak vetették alá. Keresztény társai kérték a mohamedán vezértől elítélését és kivégzését. Ali pasa a felelősséget a vádlókra akarta ugyan hárítani, a halálos ítéletet azonban mégis kimondta. Az elítéltnek most felajánlották a menekülés utolsó útját: fogadja el a mohamedán hitet. Nővére azt tanácsolta neki, hogy külsőleg mutassa úgy, mintha csakugyan elfogadná. Felesége viszont kijelentette: inkább kész arra, hogy elveszítse őt, mint hogy vétkes legyen hittagadásában. Gomidasz erős és rendíthetetlen maradt, és engedte, hogy a vesztőhelyre vigyék.
Vele együtt másik két keresztényt is halálra ítéltek. Féltek, reszkettek és teljesen zavartak voltak. Hogy ne essenek kétségbe teljesen, Gomidasz azt kérte, hogy őt majd csak ezek után öljék meg. Kérését nem teljesítették. Letérdelt hát és a hitvallást kezdte imádkozni. Egy török a kardjával levágta a fejét. Ez már túl sok volt a másik két elítéltnek: kegyelmet kértek és megtagadták katolikus hitüket.
Gomidasz földi maradványait a francia követ elszállította Franciaországba, ahol a jezsuiták lyoni noviciátusának kápolnájában temették el.
Az örmény katolikusok vértanúként tisztelik Gomidaszt.