Nílus (Neilosz) 910 körül született Rossanóban; a dél-itáliai Calabria bizánci tartomány fővárosában egy görög rítusú családban. Keresztneve Miklós volt. Gyermekkorában meghaltak a szülei, és nővére vette magához. Kiváló képzést kapott a görög atyák írásaiból és a kalligráfiából (a szépírás művészetéből). Amikor nagykorú lett, megházasodott, volt egy leánya is. Mintegy harmincéves korában tudatosult benne szerzetesi elhivatottsága.
A 10. században Észak-Calabria hegyvidéke számos kolostorával szinte új Thébává lett. Nílus azon fáradozott, hogy felvegyék az ottani kolostorok egyikébe. Rossano hatóságai azonban megtiltották az apátoknak, hogy Nílust fogadalomhoz bocsássák. Ezért hát a salernói hercegségben levő Szent Nazarius kolostorba ment, amely kívül esett a rossanói helytartó hatalmi körzetén. Ott kapta meg szerzetesi ruháját és szerzetesi nevét, Nílust. Amikor a szomszédos kolostorok egyikének az apátjává kellett volna lennie, elhagyta kolostorát, és visszavonult egy remeteségbe.
Igen szigorú életet élt, és különleges gondja volt arra, hogy tudását Isten szolgálatába állítsa: pontos napirend szerint imádkozott és dolgozott.
Csakhamar tanítványokat vonzott magához; első egy Rossanóból való, István nevű fiatalember volt, aki élete végéig vele maradt.
Amikor a szaracénok elől (955) a Rossano melletti Sant'Adrianóba menekültek, hozzájuk csatlakozott egy tizenkét szerzetesből álló csoport; hasonlóképpen menekültek voltak. Ily módon kolostor jött létre, és csakhamar hatvan testvér tartozott hozzájuk. Bár a szerzetesek Nílust elismerték elöljárójuknak és lelki vezetőjüknek, ő mégis vonakodott attól, hogy elfogadja az ,,apát'' címet; ezt ráruházta az egyik testvérre; olyan gyakorlat volt ez, amelyet egész élete folyamán megtartott. Nílus szigorú követelményeket támasztott a szerzetesközösséggel szemben. Ekképpen mindenben, a címet kivéve, apát volt. Többre tartotta azonban, hogy remeteként éljen.
Mégis növekvő mértékben belesodródott a világi élet dolgaiba. Egy nemes végrendeletének végrehajtójává tette, és rábízta a városban alapított apácakolostor gondviselését. Rossano vezetői megkérték Nílust, hogy egy perükkel kapcsolatban járjon el érdekükben a helytartónál. Özönlöttek hozzá a látogatók, köztük császári hivatalnokok és érsekek is, hogy lássák, tanácsot kapjanak tőle, vagy éppen csak azért, hogy a kíváncsiságukat kielégítsék.
Amikor Rossano püspöke meghalt, küldöttség ment Nílushoz, és püspöknek kérték őt. Csak úgy tudott megmenekülni e tisztség elől, hogy elrejtőzött, amíg a küldöttek el nem hagyták a kolostort. Hírneve elterjedt egészen a muzulmán világig. Amikor három szerzetest foglyul ejtettek a szaracén lovasok, Nílus az emír egyik keresztény hivatalnoka révén elérte, hogy szabadon bocsássák őket. Ez azután nemcsak azt engedte meg, hogy a szerzetesek visszatérhessenek a hazájukba, hanem felajánlotta Nílusnak, hogy közösségével együtt telepedjék át Szicíliába, és a hit gyakorlásának teljes szabadságát ígérte neki, ha odamegy. Nílus, aki minden nem kereszténnyel szemben türelmetlen volt, még azt is elutasította, hogy az ajánlatot egyáltalán megfontolja.
Nílus rendelkezett a jövendölés adományával. 980 körül, amikor hetvenéves lett, előre látta, hogy a szaracénok csakhamar nagyszabású támadást intéznek Calabria ellen. (Ez a támadás valóban bekövetkezett 987-ben.) Elhatározta tehát, hogy szerzeteseivel együtt elhagyja ezt a vidéket. Olyan helyre akart vonulni, ahol nem ismerik, hogy egyedül élhessen. Így jutott el Montecassinóba, amelyet akkoriban a tiszteletre méltó Aligernus apát vezetett, aki a clunyi hagyományban nevelkedett, és jóindulatot tanúsított a görög szerzetesek iránt. Nílust és társait nagy tisztelettel fogadták Montecassinóban. Megkapták a Cassino közelében, Vallelucében lévő Szent Mihály priorátust. Nílus messzemenően jó kapcsolatot tartott fenn a latin közösséggel. Csodálta jó fegyelmüket. Aligernus apát meghívta őt és szerzeteseit is, hogy Cassino templomában görög nyelven énekeljék az éjszakai zsolozsmát.
Megváltozott a helyzet, amikor Aligernus halála (986) után Manso, egy világi prelátus lett az új apát. A kolostori fegyelem erősen meglazult. Nílus félt, hogy szerzeteseit megmételyezi Montecassino lazasága, és hogy a növekvő jólét károsan hat Valleluce lelki életére. Ezért társaival együtt (994 körül) a gaëtai fejedelemségben lévő Serperibe ment, hogy ott szigorúbb életet éljenek.
997-ben a rómaicsászár-ellenes párt kiűzte a városból V. Gergely pápát (996--999), és rossanói Philagathosz Jánost, Piacenza érsekét, akit Nílus hiába intett, ellenpápaként (XVI. János) emelte trónra. Dicsősége rövid életű volt, mert 998-ban III. Ottó császár (983--1002) seregei ismét hivatalába helyezték V. Gergelyt. Az ellenpápát letették, megvakították és kegyetlenül bántalmazták. Amikor meghallotta ezt Nílus, aki akkor már csaknem kilencvenéves volt, Rómába indult, hogy földije érdekében közbenjárjon a pápánál és a császárnál. Nagy tisztelettel fogadták: III. Ottó és V. Gergely már Rómán kívülre elébe ment, a császár pedig felkínálta neki, hogy legyen a kedvelt római görög kolostor apátja. Attól azonban vonakodott Ottó, hogy egyetértsen Nílus kérelmével, és megengedje, hogy Philagathosz Nílussal együtt Serperibe menjen s ott vezeklőként töltse el élete hátralevő részét a görög szerzetesek között. Ehelyett nyilvánosan megszégyenítette a szerencsétlen ellenpápát, és Fuldába küldte száműzetésbe. Nílus annyira elborzadt ettől a kegyetlenségtől, hogy visszatért Serperibe anélkül, hogy a császártól elbúcsúzott volna.
III. Ottó még ugyanebben az évben elzarándokolt Szent Mihály Monte Gargano-i szentélyéhez, és Rómába visszatértében ellátogatott Serperibe. Mélységesen hatott rá Nílusnak és társainak egyszerű élete. Felajánlotta, hogy kolostort építtet számukra. Nílus elutasította. Életrajzírója a következőképpen írja le a kilencvenéves szerzetes és a tizennyolc éves császár találkozását: ,,A szent pedig ujjával a császár keblére mutatott, és így szólt: ,,Semmit sem kérek császári Felségedtől, csak azt, hogy mentsd meg a lelkedet; ha császár is vagy, meg fogsz halni, mint minden halandó ember. A Bíró előtt fogsz állni, és számot adsz mindarról a jóról és rosszról, amit tettél.'' Amikor a császár ezt hallotta, keservesen sírt. Koronáját letette a szent kezébe, fogadta áldását, és útjára indult udvarával együtt.''
1003 körül meghalt István, Nílus első tanítványa. Nílust mélyen érintette ez; elrendelte, hogy vájjanak ki kettős sírt, és őt is abba temessék majd, amikor meghal. Amikor meghallotta ezt Gaëta fejedelme, kifejezte azt a kívánságát, hogy Nílust a városban temessék el, hogy népének hatalmas pártfogója lehessen. Nílus megrettent az ajánlattól, mert méltatlannak tartotta magát erre a tiszteletre. Elhagyta hát Serperit, és északra ment az Egyházi Államba.
A Tusculum közelében lévő kis görög Szent Ágota kolostorban telepedett le. Amikor a római nemesség meghallotta, hogy Nílus ott tartózkodik, követséget küldtek hozzá azzal a kéréssel: menjen a városba, és maradjon ott. Ezt is elhárította magától. Elfogadta viszont Tusculum grófjának, Gergelynek a javaslatát, hogy birtokán kolostort építtet neki és társainak. A munkálatokat azzal a házzal kezdték el, amely Grottaferrata apátsága lett.
Mielőtt az új kolostor elkészült volna, Nílus megbetegedett. A Szent Ágota kápolnájába vitték. Ott halt meg, amikor az esti zsolozsma befejeződött, 1004. szeptember 26-án, kilencvenöt éves korában.
Nílus a szerzetesi tökéletességet saját mértéke szerint élte; így szólt Montecassino latin szerzeteseihez: ,,A szerzetes angyal; munkája kegyelem, béke és dicsérő áldozat.'' Nemcsak az aszketikus élet kiváló példája volt azonban, hanem egyben kiemelkedő tudós is; ez tette lehetővé, hogy a szerzetesség nagy tanítója legyen. A grottaferratai kolostor, amelynek első tagjait ő oktatta, görög rítusú kolostorként ma is fennáll, és közösségben él a Szentszékkel.