Itália történetét a 6. században a keleti gótok uralkodója, Nagy Teoderik (493--526) és I. Jusztiniánusz bizánci császár (527--565) alakja határozta meg.
488 őszén a keleti gótok Teoderik vezetésével elhagyták Alsó- Moesiában (a Duna alsó folyásánál) levő lakóhelyüket, hogy Zénó keletrómai császár megbízásából megsemmisítsék az utolsó nyugatrómai császárt letaszító Odoaker zsoldosvezér uralmát. Teoderik 493. március 5-én bevonult Ravennába, Odoakert megölte, hívei között vérfürdőt rendezett, s Itália ura lett. A római államművészet és műveltség csodálójaként a gót vezér arra törekedett, hogy megőrizze a birodalom kulturális örökségét. ,,Sajnálatra méltó az a római, aki a gótot utánozza; az a gót azonban, aki a rómait utánozza, hasznavehető'' -- mondotta állítólag. Mégsem engedte meg Teoderik a gótok és a rómaiak keveredését. A birodalom igazgatása a római arisztokrácia kezében maradt, a gótok viszont a hadsereget alkották. Teoderik arra gondolt, hogy jó viszonyt tart fenn a bizánci udvarral, amely neki királyi bíbort, és a birodalom nyugati felére hatalmat adott. A katolikus Egyház nagyra becsülte az ariánus uralkodó türelmét és igazságosságát, ami főként Szent Symmachus pápa idejében (498--514) mutatkozott meg. Symmachusszal egyidőben a Bizánc-pártiak Rómában ellenpápát választottak Lőrinc személyében, aki 506-ban Teoderik parancsára vonult vissza.
Az elöregedő birodalom Keleten minden erejét végső nagy fellendülésére fordította. I. Anasztáziusz császár alatt (491--518) a keletrómaiak legyűrték a népvándorlás által kiváltott krízis utolsó következményeit is. I. Jusztiniánusz még egyszer egyesítette a mediterrán világ nagy részét Bizánc kormánypálcája alatt. Hadvezérei, Belizár és Narszesz húszéves kemény küzdelemben felszabadították Itáliát a gótok uralma alól, akiknek hanyatlása már Nagy Teoderik utolsó, sötét éveiben megkezdődött. Jusztiniánusz időszaka azonban nem egy új korszak kezdetét jelentette, amit a császár akart, hanem utolsó felvonás volt: már 568-ban, amikor a longobárdok elözönlötték Itáliát, megkezdődött a birodalom szétbomlása.
A Teoderik uralmát támogató és itáliai uralkodásában neki segítséget nyújtó római arisztokraták csoportjának legjelentősebb képviselői közé tartozott Magnus Aurelius Cassiodorus szenátor. Családja Szíriából származott, és három nemzedék óta magas állami hivatalokat töltött be Itáliában. Cassiodorus apja Odoaker alatt egymás után a császár magánvagyonának majd az államkincstárnak kezelője és Szicília kormányzója volt. Teoderik ráruházta Bruttium (a mai Calabria) igazgatását, 503-tól 507-ig pedig a birodalom nyugati felének legfőbb bírói és ügyintézői hivatalát. Cassiodorus már ifjúkorában atyja tanácsosa, azután quaestor lett, azaz reá tartozott a törvényszövegek stilisztikai megformálása és a nyilvános beszédek kidolgozása (506-- 511). 514-ben konzul volt. 523-ban a kegyvesztett Boëthius utóda lett, 527-ig, vagyis még Teoderik halálát követően is megmaradt hivatalában. 533-ban Teoderik lányának, Amalaswinthának idejében, aki kiskorú fia, Athalarik helyett uralkodott, átvette a főbíró hivatalát.
A következő években gyorsan váltakoztak a gótok uralkodói. 534. október 3-án meghalt Athalarik. Amalaswintha ekkor megosztotta az uralmat unokafivérével, Teodahaddal. Ez utóbbi 535. április 30-án meggyilkoltatta társnőjét. Egyeduralma rövid életű volt. Már a következő nyáron pajzsra emelték a gótok Witigist, s ez kényszerítette Amalaswintha lányát, Mataswinthát, hogy nyújtsa neki a kezét. Teodahadot menekülés közben megölték. Amalaswintha meggyilkolása alkalmul szolgált Jusztiniánusznak, hogy behatoljon Itáliába. 535-ben Belizár meg is hódította Szicíliát, 536. december 9-én Belizár elfoglalta Rómát, 536/7-ben elesett Nápoly. Cassiodorus e változásokkal teli éveket mint főbíró élte át. Az egymást követő uralkodók közül senki sem tudott lemondani gazdag államférfiúi tapasztalatairól. Mindegyikük trónjának támaszát látta abban az arisztokratában, aki hűséges volt a gótok uralmához.
Ha visszapillantunk Cassiodorus politikai pályafutására, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy olyan engedményekkel vásárolta meg azt, amelyek nem éppen válogatós államférfinak mutatják. 523-ban gondolkodás nélkül vette át Boëthius hivatalát. Része volt abban, hogy Teoderik 525-ben I. János pápát (lásd: A szentek élete, 205. o.) Konstantinápolyba küldte, hogy ott a bizánci császárt kíméletre hangolja a Keleten üldözött ariánus gótok iránt. Ezzel a megbízással Teoderik meg akarta mutatni, hogy a pápát alattvalójaként tartja a kezében. Amikor I. János a császár olyan engedményeivel tért vissza, amelyek Teoderiket nem elégítették ki, Ravennában fogságba vettette, ahol I. János 526. május 18-án meg is halt. A gótokkal szembeni tartózkodó magatartással ellentétben, ahogyan I. János, Boëthius és apósa, a szenátus elnöke, Symmachus járt el, Cassiodorus a kiegyezés szélsőséges politikáját képviselte, amellyel (és ezt igazolására kell elmondanunk) meg akarta menteni a latin nyelv és latin kultúra értékeit.
Cassiodorus beállítottsága kiderül azokból az írásokból is, amelyeket politikai tevékenysége során szerkesztett. Már Teoderik vejének megelégedésére írt Világkrónikája (Chronica) is, amely Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) azonos nevű művére támaszkodik, kedvező fénybe akarja állítani a gótok történetét. Még jobban kiderül ez az irányzatosság A gótok történetéből (Historia Gothorum), amelyben Cassiodorus a gótok vezérszerep-igényét a történelemből akarta megokolni. A gótok uralmát dicsőítő beszédei csak töredékekben maradtak ránk. 468 ügyiratból álló gyűjteménye, az úgynevezett Variae, (ti. epistolae) az akkori hivatali stílus mestereként mutatja be. A dicsőítő beszédek töredékei és a Variae azt mutatják, hogy Cassiodorusnak a gót uralkodók iránti dicsérete nem ismert határokat.
538-ban Cassiodorus életútját döntő fordulat változtatta meg: főbírói hivatali ideje lejárt, megkapta a megtisztelő patrícius címet, és elbocsátották. Ez váltotta ki megtérését; a szerzetesség felé fordult: tanulmányainak és a lelki életnek szentelte magát Ravennában, politikai működésének helyén. Amikor 540 elején Belizár elfoglalta Ravennát, Cassiodorust a vezető gótokkal együtt Konstantinápolyba deportálták.
A gótok végleges leverése Totila és Teja alatt (552/3) Cassiodorusnak az itáliai gót-római restaurációra vonatkozólag még mindig táplált reményeit meghiúsította. Cassiodorus ettől kezdve a bizánci császár hűséges alattvalója volt. 554-ben társaival együtt visszatérhetett Konstantinápolyból hazájába. Ott kezdte el mintegy hetvenévesen azt a művet, amely maradandó helyet jelölt ki számára Nyugat történetében.
555-ben apja birtokán, a calabriai Squillace tengeröbölnél megalapított egy kolostort, s ez az általa létesített halastóról (latinul vivarium) a Monasterium Vivariense nevet kapta. Hogy Cassiodorus maga is szerzetes lett-e, vagy csupán megmaradt szerzetesei mellett előkelő pártfogónak, nem tudjuk. Tisztázatlan az is, hogy az élet a Vivariumban Szent Benedek regulája szerint folyt-e, vagy a Regula Magistri szerint, amely a korai latin szerzetesség számára igen nagy jelentőségű volt. A kolostor valóságos kis államot alkotott. A szerzetesek életfenntartását a nagy földbirtokok jövedelme fedezte. A Mons Castellanuson, a kolostor közelében remeték is élhették magányos életüket. A szerzetesek napjait a kolostorban imádság, tanulás és kézi munka töltötte be, az utóbbiak között első helyet foglalt el a könyvek másolása. A Vivarium azt a tervet valósította meg, amelyet Cassiodorus már 535/6-ban maga elé tűzött, amikor Szent Agapetus pápával együtt Rómában teológiai főiskolát akart alapítani; ennek számára a pápa már könyvtárt is gyűjtött össze. A háború és Agapetus korai halála (536. április 22.) akkor meghiúsította a tervet.
Cassiodorus kolostorában a tanulást jól megfontolt terv szabályozta, amely talán Niszibisz (Szíria) híres teológiai iskolájára támaszkodott, mivel ezt Cassiodorus Konstantinápolyban valószínűleg közelebbről is megismerte. A szerzetesek, mint Pakhomiosz (lásd: 271. o.) kolostoraiban, elsősorban a zsoltárokat és a Szentírás más szövegeit tanulták meg kívülről. Ezt követte az egyházatyák egzegetikai műveinek, a zsinatok aktáinak, s végül az ókori történészek és földrajztudósok munkáinak tanulmányozása. A szerzeteseknek, hogy eljussanak az Írás mélyebb megértésére, tanulmányozniok kellett a szabad művészeteket is (grammatikát, retorikát, dialektikát, aritmetikát, zenét, geometriát és csillagászatot), mert Cassiodorus tanítása szerint minden világi ismeret a lelkiből fakad. Azoknak, akik a szerzetesek közül nem voltak alkalmasak az elméleti tanulmányokra, kétkézi munkájukban a klasszikus mesterekhez kellett alkalmazkodniok, Cassiodorus ezért beszerzett a könyvtár számára az orvoslásról, a földművelésről és kertészetről szóló ókori szakkönyveket is.
Cassiodorus műveltségeszménye nemcsak alapításában tükröződik, hanem életének második felében szerkesztett írásaiban is. Talán még politikai tevékenységének utolsó éveiben született A lélekről szóló kis írása. Itt sem saját filozófiai vagy teológiai gondolatait fejti ki. Tertullianus, Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) és Claudianus Mamertus befolyásolta közvetlenül, rajtuk túlmenően pedig a szálak Platón dialógusaiig vezetnek. A Vivarium nyugalmában keletkezett a kommentár a zsoltárokhoz, amely az ágostoni zsoltárkommentár ,,tengerét valamiféle sekély patakocskában'' akarja összefoglalni. A Zsoltárkommentár a legjobb Cassiodorus írásai közül: mélységes vallásos érzület tölti el és az egész ókori műveltség meglátszik rajta.
Legfontosabb műve mégis az Institutiones. Ennek a könyvnek mint az ókor és a középkor közötti közvetítőnek jelentőségét alig lehet kellőképpen méltatni. Cassiodorus ebben az 551--562 közt alkotott művében kifejtette a szerzetesek lelki és világi képzésére vonatkozó tervét. A kevésbé értékes második könyv a hét szabad művészetet mutatja be; erősen Boëthiusra támaszkodik, és Arisztotelészt, Cicerót és Varrót használja forrásul. A következő időkben sokkal jelentősebb lett az Institutiones első könyve, amely bevezetés a teológia tanulmányozásába. Fő fejezete a Szentírás egyes könyveivel foglalkozik, és megnevezi azokat a segédeszközöket, amelyek előmozdíthatják megértésüket.
A Vivarium kolostora is, könyvtára is alapítójának halála után csakhamar lehanyatlott. Cassiodorus voltaképpeni műve azonban túlélte a pusztulást. Miközben ugyanis a szerzetesekkel a régi kéziratokat másoltatta, az ókori irodalom lényeges részének megmentőivé tette őket. A görög-római kultúra nagyságától áthatva az ókor szellemi örökségének művelését otthonossá tette a kolostorokban. Cassiodorus látta, hogy az ókori műveltség és iskola elvesztették addigi életfeltételeiket. Átmentette őket a kolostorok csendjébe, s ott meg is maradtak az újkor kezdetéig. A nyugati szerzetesség számára Cassiodorus ilyképpen új munkaterületet nyitott meg. Olyan fordulatot hozott, amely a későbbi szerzetesség arculatát meghatározta: a szellemi munka aszketikus törekvések eszközévé vált. Segített a szerzeteseknek abban, hogy a világ kovászává lehessenek. Tisztelete a bencések körében élt.