Emilie-Anne-Marguerite-Adélaďde de Vialar olyan alapításra nyújt példát, amely egyedülállóan eredeti eszmén alapszik, és amelyet minden ellenállással szemben rettenthetetlen szívóssággal valósított meg.
1797. szeptember 12-én született Gaillacban. Apja Jacques-Augustin de Vialar volt, anyja pedig Antoinette-Emilie Portal, X. Károly udvari orvosának a leánya. A gazdag és tekintélyes család nem élt mélyebb keresztény életet. Emília gyermekkoráról alig tudunk valamit. 1810 őszén szülei Párizsba kísérték, hogy az Abbaye-aux-Bois nevelőintézetbe adják. December 17-én, utazásuk közben meghalt az anyja. Két évvel később Emília visszatért apjához Gaillacba. A közbeeső időben csak nagyon elemi képzést kapott, de már ebben az időben mély jámborságot tanúsított, és úgy tűnik, hogy rendkívüli kegyelmekben, belső hangokban és látomásokban részesült. Gaillacban azonban, mert nem talált megfelelő lelki vezetőt, bensőséges hitélete lassanként kihűlt. 1816- ban egy misszió alkalmával régi mélységeiben éledt újjá, és megsokasodtak misztikus élményei.
Ebben az időben nyílt és éles elméjű tanácsadóra talált a Saint- Pierre templom plébánosában. Eljött az idő, amikor feltette magának a jövőjére vonatkozó kérdést. Arra nem gondolt, hogy férjhez menjen, sőt szüzességi fogadalmat tett. Úgy látszik azonban, hogy egyetlen rend sem vonzotta. Kereste az útját, és megelégedett azzal, hogy megossza apja meglehetősen világias életét. Másrészt viszont szabadon kibontakoztatta jótékonyságát, s házuk hamarosan a város szükséget szenvedőinek és szegényeinek gyülekezőhelye lett.
Lassanként megerősödött benne egy szegényeket támogató szerzetesi kongregáció eszméje. Ilyen értelmű első megnyilatkozásai heves ellenkezést váltottak ki apjából, s a kettőjük közti viszony hosszú időre nagyon feszültté vált. 1832-ben nagyapjától 300.000 frankot örökölt. Megvett egy házat a Saint-Pierre templom közelében, és 1832 karácsonyán itt telepedett meg három társnőjével együtt. Új jelentkezők is csatlakoztak hozzájuk, és 1833. március 19-én megtörtént az első beöltözés. Mivel Emília különlegesen tisztelte Szent Józsefet, kongregációját az ő oltalma alá helyezte, s a megjelenés emlékére, amelyben az angyal Szent Józsefnek felfedte a megtestesülés titkát, kis közösségét A megjelenésről nevezett Szent József nővérei (Saint-Joseph de l'Apparition) néven nevezte el. A nővérek a szegénygondozás mindenféle módjának és az oktatásnak szentelték magukat. Csak két évvel később szerkesztette meg Emília anya a társulat szabályzatát, amelyet Albi érseke, de Gualy 1835. december 16-án hagyott jóvá.
Az új intézmény számára az apostolkodásnak csakhamar rendkívül tág területe nyílt meg. Emília egyik testvére, Ágoston Algír közelében, Boufarikban telepedett le, s ott a városi tanács tagja lett. A nemrég meghódított és gyarmatosított Algírban szükség volt francia apácákra. Ágoston közvetítésével Emília anyához számos ajánlat érkezett. 1835 augusztusának elején három nővértársával együtt Algírba hajózott. A nővérek már az első napokban bizonyságot tehettek munkakészségükről és önátadásukról, amikor veszélyes kolerajárvány tört ki. Bátor munkájuk az arabok és franciák elismerését egyaránt kivívta. Franciaországba való visszatérése után Emília anya Párizsban megkísérelte, hogy Amélia királyné érdeklődését felkeltse alapítása iránt. 1836 áprilisában visszatért Algírba, 1837 elején a nővérek átvették a kórházat. Egyidejűen megnyitottak több iskolai osztályt, járóbeteg-ellátó állomást és menhelyet a hajléktalanok számára.
A Szent József nővérek azt hitték, hogy gyökeret vertek az algériai talajon. Valójában azonban nehéz válság előtt álltak. 1838. december 31- én Algír megkapta első püspökét msgr. A. Dupuch személyében. Buzgó és jámbor férfi volt, de rosszul szervezett és oktalan igazgatása csakhamar súlyos nehézségekbe sodorta. A nővérekkel való kapcsolatai először nagyon szívélyesek voltak. 1839 elején hozzájárult Constantine- ban történő új alapításukhoz. Az év nyarán azonban fordulat történt. Emília anya úgy érezte, hogy gyanakvás veszi körül. 1840 januárjában Dupuch püspök végre nyíltan kimondta szándékát: a József nővérek kongregációját teljesen saját fennhatósága alá akarja helyezni. Emília anya ekkor az albi Gualy érsekhez fordult, aki mindaddig elöljárójuk volt. Az érsek azonban nem akart kellemetlenségbe keveredni, ezért lemondott joghatóságáról. Január 30-án Emília anya megtagadta annak minden formáját, hogy Dupuch püspököt ismerje el elöljárójának, s egyben kifejezte azt az elhatározását, hogy Algírban marad. A püspök három hónapig tartó távolléte után újra megkezdődtek az ellenségeskedések. Dupuch támogatta egy nővérnek az elöljáró anyával történt szembeszegülését. A tragikus színjáték számos jelenetével és epizódjával együtt -- eltekintve a fegyverszünet egy rövid idejétől -- mintegy két évig tartott. Az ügy odáig fajult, hogy 1841 augusztusában a nővéreket eltiltották a szentségektől, mert nem akarták elhagyni Constantineban és Bone-ban levő házaikat. 1841 elején az elöljárónő Rómában megkísérelte szabályzatának elismertetését. 1842. május 6-i keltezéssel dicsérő levelet kapott a pápától. Időközben azonban a püspök a kormányzattól kieszközölte a József nővéreket kiutasító határozatot, s ezt még Emília anyának Soult marsallnál, a hadügyminiszternél tett lépése sem tudta visszafordítani. A nővérek tehát 1842 végén ott hagyták Algírt, csak Emília anya maradt még néhány hónapig az országban, hogy megmentse alapítványai vagyonát.
Ezek a fájdalmas viszálykodások sem tudták azonban meggátolni a kongregáció felfelé ívelését. Új alapítások történtek Tuniszban, Rómában, Máltán. Emília anya ekkor újból nehéz helyzetbe került. 1845- ben gaillaci háza ügyvitelében súlyos pénzügyi szabálytalanságot találtak. A házfőnöknő, Pauline Gineste szembeszegült Emília anyával, neki pedig egészen 1851-ig elnyúló hosszú pereskedésbe kellett bocsátkoznia. A közbeeső időben arra kényszerült, hogy 1846. június 17- én tizenegy nővért elbocsásson Gaillacból, mert megkíséreltek szakadást támasztani a kongregációban. A kisvárosban ezek az események annyira felszították a kedélyeket, hogy az elöljárónőnek végül be kellett zárnia a rendházat, az anyaházat 1847 októberében Toulonba helyezte át. Szerencsétlenségére az egyházmegyei igazgatás eleve bizalmatlansággal fogadta. 1852 augusztusában a noviciátust Marseille-ben állította fel, ahol Charles-Joseph-Eugčne de Mazenod, a Szeplőtelen Szűz missziós oblátusai alapítója volt a püspök. Vele kiváló kapcsolatot tudott fenntartani. A kongregáció lendületesen fejlődni kezdett. Új alapítások jöttek létre Görögországban, Palesztinában, Indiában és Ausztráliában. 1856. augusztus 24-én halt meg Emília anya.
1939-ben boldoggá, 1951. június 24-én szentté avatták.