Gyermekkorát véres testvérharcok és háborúk árnyékolták be. Apját, Berthachárt, a thüringiai tartomány királyát saját testvére, Hermanefried ölte meg; anyja és csaknem minden testvére árulás folytán vesztette életét. Csak Radelgundis és egy öccse menekült meg a vérfürdőtől, s apjuk gyilkosa magával vitte őket a várába. Röviddel ezután a Meroving királyok, Theuderik és Klothár zsákmányoló és bosszúhadjáratot indítottak Thüringiába. Pusztították az országot, elűzték a királyi családot, a tizenkét éves Radelgundist és testvérét hadifogolyként vitték magukkal. Klothár, Neustria királya Radelgundist koronabirtokára küldte, hogy ott a jövendő királynővé neveljék. Talán csak ekkor keresztelkedett meg. Mindenesetre itt tárult fel számára a keresztény hit mélysége. Jártasságot szerzett az ókori műveltségben: tanult latinul, görögül, olvasta a Szentírást, az egyházatyákat és a latin klasszikusokat.
Tizenkilenc éves koráig tartott ez a békés élet, ekkor a király esküvőre parancsolta Soissons-ba. Jól tudta, hogy ki az a Klothár, akihez férjhez kellett mennie: legkegyetlenebb a rémes Meroving nemzetségből. Tönkretette a hazáját, rokonait elűzte vagy megölte, saját kezével szúrta le két kis unokaöccsét. Fáradhatatlan hatalomvággyal és alattomosan halmozott gonosztettet gonosztettre. Az anyakirályné, Szent Klotild elhagyta udvarát, és visszavonult Tours-ba. Klothár palotájában két ágyasa és ezek gyermekei vetélkedtek uruk kegyéért. Radelgundis menekülni próbált, de elfogták és Soissons-ban megünnepelték lakodalmát.
A király bizonyára nagyon szerette. Nagyszerű nászajándékkal, gazdag ingatlanokkal ajándékozta meg. Ajándékokkal azonban nem lehetett betölteni azt a szakadékot, amely a házastársak között tátongott. Radelgundis ezzel a rémes emberrel, akit megkereszteltek ugyan, a szívében azonban megtéríthetetlen pogány maradt, aki ma durván és kegyetlenül kínozta, másnap meg ékszerrel és drága ruhákkal akarta mosolyra kényszeríteni, több mint tíz évig élt olyan házasságban, amely vértanúság lehetett számára. Bizonyára azt akarta Isten, hogy Klothár mellette tanulja meg -- még ha csak sejtelemszerűen is --, hogy milyennek kell lennie voltaképpen a kereszténynek. Látta az istentiszteleten és a Szentírás olvasásakor, amint felgyúlt benne a hit és a szeretet. Kemény vezeklései, éjszakai imádsága, böjtjei nem maradhattak tartósan rejtve előtte, s azt is gyanította, hogy az ő bűneiért engesztel. Ajándékait továbbadta a szegényeknek és a nyomorgóknak. Átélte, hogy milyen szelíden fogadta mohóságát, szeszélyeit és keménységét, de csak rosszkedvűen morgott: ,,Apácával kötöttem házasságot, nem királynővel.''
Egy napon azután Radelgundis megtudta, hogy Klothár megölte a testvérét; az egyetlent, aki nemzetségéből megmaradt, aki a legközelebb állt hozzá és akit a legjobban szeretett, akiben még megbízhatott, akivel anyanyelvükön tudták megérteni egymást. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. Minden felgyülemlett benne, s ezekben az órákban úgy érezhette, hogy elsüllyedt egész addigi élete. A rémítő ürességbe követelően beledobbant a vérbosszú ősi kötelezettségének hangja. Csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy megöli testvérének gyilkosát, vagy elhagyja, és ezzel a meneküléssel ment meg mindent, ami hazája elvesztése óta betöltötte az életét. Elmenekült. Noyon templomában térdre vetette magát Szent Medárd (560 körül) püspök előtt, és a remegő idős embertől kikényszerítette az áldást, amely Istennek szenteltté tette őt, és kivonta az őrjöngő király hatalma alól. A felkiáltás, amellyel Radelgundis a püspököt megindította, kinyilvánította, mennyire veszélyeztetettnek érezte kereszténységét ebben a pillanatban: ,,Ha most nem szentelsz fel, egykor Isten tőled kéri majd számon a lelkemet.'' Jellemző a kor különös ellentmondásosságára, hogy Klothárt, akinek politikai cselekvéseiben nem számított egy gyilkosság, a hitvese Istennek szenteltsége előtt olyan mély tisztelet fogta el, hogy lemondott minden erőszakról, csak kérlelésekkel és tárgyalásokkal próbálkozott, végül pedig teljesen békén hagyta. Nagylelkű hangulatában később még neki ajándékozta Poitiers kolostorát is. Egyebekben azonban a király élete végéig folytatta kicsapongó és erőszakos életét. 561-ben halt meg csodálkozó szavakkal az ajkán: ,,Micsoda Úr lehet a mennynek ez az Istene, hogy meg mer ölni olyan hatalmas embert is, mint a frankok királya!''
Radelgundis egy ideig Tours-ban és Saix-ben élt, ápolta a betegeket, különösen a bélpoklosokat, és ekkoriban adta el minden személyes vagyonát. Utolsó ékszerdarabját, egy pompás arany tűt elcserélte egy remetével vezeklőruháért. Végül belépett a Miasszonyunk poitiers-i kolostorába. Attól kezdve csak kenyéren és zöldségféléken élt, keveset aludt, és mindig a csupasz földön; ostorozta magát, és nehéz vezeklőláncokat hordott. Saját megtisztulásáért folytatott küzdelmének hősies megfeszítettsége sejteni engedi: azon fáradozott, hogy elhagyott férjét is képviselje Isten előtt.
A frankok egész országából áramlottak asszonyok és lányok Radelgundis kolostorába. Az őt emésztő önátadás mint tűzjel hatolt bele a vad és mégis az üdvösségre annyira éhes, sötét korba. Már akkor is, mint a halála után is, egyre több csodájáról tanúskodtak. Alázatos határozottsággal intézte kolostora ügyeit. Miután az arles-i Szent János-kolostorban, ahol Szent Caesarius (lásd. 459. o.) reguláját követték, meggyőződött ennek az életmódnak az előnyeiről, kérte és meg is kapta az ottani apátnőtől, Szent Caesariától a regulát az apácái számára. Saját személyében lemondott minden rangról, és engedelmesen meghajolt a fiatal Szent Ágnes apátnő vezetése előtt, akinek a megválasztását ő tette lehetővé.
Radelgundis végre békében, Isten csendjében, olyan világban élt, amelyre voltaképpen a kiválasztása szólt. Kolostorából titokzatos erőtér lett, amely egy napon a nagy tehetségű Szent Venantius Fortunátust (530 körül--600 után) is magához vonzotta, akit a kor nyugtalansága és saját nyughatatlan szelleme hosszú utakra űzött, át egész Itálián és Gallián, egészen eddig a kolostorkapuig. Ott maradt, és a szent anyai barátsága szelíden, de ellenállhatatlanul átalakította ezt a kóborló költőt. Pap, majd Poitiers püspöke lett. A római liturgia értékes énekszövegeket köszönhet neki, és ő állította össze Radelgundis életrajzát is.
A Szent Kereszt nagy ünnepe lehetett Radelgundis életének csúcspontja. I. Jusztiniánusz bizánci császár (527--565) Poitiers királyi apácájának ajándékozta a Szent Kereszt egy részecskéjét. Amikor az ereklyét ünnepélyes körmenetben vitték a kolostor templomába, első ízben csendültek fel Venantius kereszthimnuszai: a Vexilla regis prodeunt (Királyi zászló jár elöl) és a Pange lingua (Mondj éneket, zengő nyelvem).
Radelgundis 587-ben halt meg. Tours-i Szent Gergely (538--594) temette el poitiers-i kolostorában. Sírtemploma még ma is az ő nevét viseli.