Odó -- így hívták II. Orbánt pápává választása előtt -- a Lagerye francia lovagi nemzetségből származott. Képzettségét a reimsi dómiskolában szerezte, ahol Szent Brúnó (lásd: A szentek élete, 577. o.), a karthauzi rend későbbi alapítója volt a mestere. 1064-ben Odó szubdiákonus lett, hamarosan pedig kanonok Reimsben. Egy itáliai utazása után, amelynek során eljutott egészen Nápolyig, 1073-ban a clunyi kolostor szerzetese lett. Szent Hugó (lásd: 241. o.) apát alatt pappá szentelték, akivel végül priorként oszthatta meg a felelősséget a nagy jelentőségre emelkedett apátságért. Itt tette magáévá a megújítás lelkületét, amely a burgundiai szerzetesi központból kiindulva mindinkább megragadta a nyugati kereszténységet. Amikor kitört az invesztitúra harc IV. Henrik és Szent VII. Gergely (lásd: A szentek élete, 216. o.) között, a pápa maga mellé szólította és 1078-ban kinevezte bíborossá és ostiai püspökké. Odó jó munkatársa és hűséges támasza volt a pápának, 1084-ben elkísérte fogságába is.
Már VII. Gergely és utóda, Boldog III. Viktor (1086/87) ajánlotta Odó ostiai bíboros püspököt a pápai méltóságra, majd III. Viktor halála után a bíborosi testület Gergelyhez és Viktorhoz hű része 1088. március 12-én Terracinában pápává választotta.
Tekintélyes, vonzó megjelenésével és még inkább meggyőző ékesszólásával és udvarias, nyájas modorával megnyerte kortársait. Ha hiányzott is belőle az a szenvedélyes tűz, amely Gergelyben lobogott, felülmúlta mégis szellemességben és az emberekkel való bánás művészetében. Lénye hajlékonysága ellenére azonban egyáltalán nem volt erőtlen és gyenge, mint ahogy ezt Gergely iránt a veszélyben is megőrzött hűsége mutatja. Bizonyára a barátságosan megnyerő, szelíd lelkület volt a sajátja, de az alapvető dolgokban sohasem hátrált meg. Alighogy megválasztották, máris tudatta a német püspökökkel és fejedelmekkel: ,,Amit Gergely elvetett, elvetem én is; amit ő elátkozott, elátkozom én is; amit szeretett, magamévá teszem; amit helyesnek és katolikusnak tartott, megerősítem; és amint ő gondolkodott, úgy gondolkodom én is, és mindenben egyetértek vele.''
Először persze csaknem kilátástalannak tűnt, hogy főpapságának határozott és bátran hirdetett programját megvalósítsa. A pápa nem volt úr Rómában. Biztonságosan csak normann földön (Dél-Itáliában) mozoghatott. Rómában először be kellett érnie a Tiberis szigetével és jövedelem nélkül, mindennapi kenyerét illetően jó emberek adományaira volt utalva. A Szent Péter templom és a Laterán az ellenpápa hatalmában volt, Henrik császár pedig a pápa hűséges hívén, Matildon aratott győzelme után hatalma tetőpontján állt. Valóban találó volt, amit Orbán atyai barátjának, Hugó clunyi apátnak írt: ,,Péter hajócskája nemcsak öreg és lyukas, hanem már csaknem elmerült az áradatban''.
Orbán jellemében a szilárdság és a rugalmasság szerencsésen ötvöződött, ez pedig egyre növekvő sikert hozott számára: megnyerte magának Henrik fiát, Konrádot, Lombardiában szövetségbe tömörítette Milánót más városokkal a király ellen, találkozása szicíliai Rogeriusszal kedvező eredménnyel járt, új kötelékek szövődtek a bizánci birodalommal és egyházzal, Hispánia területén pedig az ország visszahódítása az araboktól (reconquista) annyira haladt, hogy újból felállíthatták Toledó érsekségét.
Hogy Orbán helyzete tevékenységének hét éve után milyen erős lett, megmutatta az 1095. évi piacenzai zsinat, amelyen Itália, Franciaország, Burgundia és Németország számos püspöke vett részt. Megújította Ravennai Wibert (III. Kelemen ellenpápa) kiközösítését, valamint a simónia és az immár halott Tours-i Berengár (+1088) téves eucharisztiatana elleni határozatot. Világtörténelmi jelentőségűvé a zsinat Alexiosz bizánci császár küldöttei révén vált, akik a pápától a Nyugat segítségét kérték az arabok ellen. Ékes szavakkal festették le azokat a megpróbáltatásokat és nélkülözéseket, amelyeknek a Kelet keresztényei ki voltak téve. Szavaik mélységesen hatottak a pápára. Miközben Orbán Cremonában fogadta Konrád királyfi hódolatát, lelke előtt egy hatalmas terv lebegett: jeruzsálemi hadjárat a Szentsír templom megszabadítására. Mint egykor Szent IX. Leó pápa (1049--1054), ő is a reform lényeges feltételének tartotta a pásztor és a nyáj személyes találkozását, ezért elment Franciaországba. Ahová eljutott, mindenütt tevékenykedett, rendezve és javítva, dicséretet vagy feddést osztva, amint a helyzet megkövetelte. Mindezek mellett azonban nem feledkezett meg nagy tervéről. Régi hazájában, Clunyben alkalma volt olyan emberekkel beszélni, akik jeruzsálemi zarándokútjaikon szerzett tapasztalataik alapján tájékoztatták arról, hogy alig tud már zarándok eljutni a Szentföldre.
Orbán utazásának csúcspontja a clermonti zsinat (1095. november 18- 28.) lett. Amikor a reform valamennyi ügyét kellőképpen megtárgyalták, a pápa bejelentette, hogy a november 27-i nyilvános ülésen fontos közlést hoz nyilvánosságra. Akkora embertömeg gyűlt össze, hogy a székesegyház alig tudta volna befogadni, így hát a szabad mezőn, a város keleti kapuja előtt állítottak fel emelvényt a pápa számára.
Prédikációjában ,,nyomatékosan hangsúlyozta Jeruzsálem különleges szentségét, és ecsetelte az oda utazó zarándokok szenvedéseit. Miután bemutatta a szomorú helyzetet, felkiáltott: Nyugat kereszténységének fel kell kelnie, hogy megmentse Keletet. Szegénynek és gazdagnak egyaránt indulnia kell. Abba kell hagyniok, hogy egymásra támadjanak, ehelyett igazságos háborút kell viselniök, hogy Isten művét hajtsák végre, és Isten vezérli majd őket!''
Az indulás időpontjául 1096. augusztus 15-ét határozta meg. A keresztes hadjáratról szóló, lelkesedéstől izzó prédikációjára a tömeg ezer hangon válaszolta: ,,Isten akarja!'' Alig fejezte be a pápa beszédét, százak sereglettek köréje, hogy posztócsíkokból keresztet tűzzenek a ruhájukra. Nemcsak a néptömeg válaszolt Orbán hangjára, felhívása a nagyok körében is visszhangra talált; ők lettek azután a keresztes sereg háborúban tapasztalt vezérei.
II. Orbán pápa nem érte meg műve megkoronázását. Jeruzsálemet tizennégy nappal a halála előtt foglalták el a keresztesek, de ennek híre az ő számára túl későn érkezett; ő már belépett a mennyei Jeruzsálembe.
A tiszteletet, amelyet a nép Orbán iránt csakhamar tanúsított, XIII. Leó 1881-ben jóváhagyta és megerősítette.