ATHOSZ-HEGYI SZENT ATANÁZ szerzetes

Július 5.
*Trapezusz, 925/930. +Athosz-hegy, 1002 körül.

Athosz szent hegyének ezredéves ünnepsége 1963-ban távoli körök érdeklődését is újból ráirányította a keleti szerzetességnek erre az ősrégi központjára. Egyúttal nagy alapítóját, Szent Atanázt is újból kiemelték a feledésből, amelyben -- legalábbis a római egyházban -- teljesen elmerült.

A Fekete-tenger melletti Trapezuszban született a 10. század első felében, tehetős és tekintélyes szülők gyermekeként, s a keresztségben az Abraamius nevet kapta. Korán elvesztette szüleit, és anyjának egy rokona fogadta örökbe. Abraamius alapos nevelést és jó kiképzést kapott a világi tudományokban is. Szerencsés választással még fiatal éveiben a császári városba, Bizáncba (Konstantinápoly) került. Nagyon tehetséges tanítókra bízták, ők azután az élénk és rendkívül tanulékony fiút derék ifjú tudóssá képezték. Alighogy felnőtt, maga is tanszékhez jutott és igen keresett tanítóvá lett. Nyitva állt előtte a sikeresen felfelé ívelő tudós pálya. Az aszketikus életre való hajlandósága azonban erősebb volt mindenféle világi becsvágynál, és gazdag rokonai, akiknek házában otthonra talált, megrökönyödve vették észre, mint merül bele titokban a szigorú aszkézisbe.

Amikor Abraamius egy utazása során megpillantotta a sűrű erdővel benőtt Athoszt, mélységes vágyódás fogta el, hogy ott, a vadonban telepedjen meg. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, először találkozott élethivatásával. Hazatérése után Bizáncban megismerte a híres Maleinasz Mihályt, Bithünia egy akkoriban virágzó kolostorának, Küminasznak igumenjét, és felfedte neki régi, most újból fellobbant vágyát, hogy szerzetes legyen. Éppen ilyen jelentős volt későbbi fejlődésére, hogy megismerkedett egy hadvezérrel, a későbbi bizánci császárral, Niképhorosz Phokasszal, Maleinasz Mihály unokaöccsével. Alig hagyta el Maleinasz Mihály Bizáncot, hogy visszatérjen kolostorába, Abraamius is -- köd előtte, köd utána -- elmenekült onnan. Küminaszba ment, s beöltözésekor egykori tanítójának, Atanáznak nevét kapta. Így kezdte el régóta vágyott szerzeteséletét egész akkori szigorúságában. Először persze meg kellett tanulnia az alapelveket: az imádságot, hallgatást, alázatosságot és engedelmességet. Küminaszban az élet olyan volt, mint a remetéké; a kolostori iskola is csak a remeteéletre való előkészítést szolgálta. Szabad idejét Atanáz könyvek másolásával töltötte.

A begyakorlás négy éve után elöljárói ,,a csendesség nagy harci állapotába'' bocsátották, vagyis ezentúl a lavrától bizonyos távolságban remeteként élhetett egy parányi cellában kenyéren és vízen, kemény lemondásban; de továbbra is engedelmességre volt kötelezve elöljárója iránt.

Nem tartott sokáig ez az állapot; Atanázt is elérte a zavartalan istenkeresés sok nagy kedvelőjének sorsa: ismertté és híressé vált. Elöljárója nemcsak testvéreket, hanem mindenhonnan származó magas állású látogatókat is küldött hozzá, hogy az üdvösség szavát hallják tőle. Niképhorosz Phokasz is, aki Atanáznak egész életében rendkívüli tisztelője maradt, azok között volt, akik felkeresték csendes remetelakában. Akkor vallotta meg először Atanáznak Niképhorosz azt a szándékát, hogy lemond a világról és szerzetes lesz, mihelyt meg tud szabadulni a császári szolgálattól. A kolostorban az a hír kelt szárnyra, hogy Meleinasz Mihály Atanázt szeretné utódjának a lavra vezetésében.

Atanáz másodszor is elmenekült, ezúttal az Athoszra, hiszen már régóta az volt titkos vágya, hogy a magányban kizárólag Isten számára legyen csak jelen. Ám épp itt ragadta meg Isten karja a mit sem sejtő Atanázt.

Már akkoriban is voltak a szent hegyen szerzetesek, de csupán szervezetlen remeteséget alkottak, s pontosan ez a nyers egyszerűség felelt meg ,,a szökevény'' eszményének. Ott éltek, ahol szegényes cellájukat felállították, regula nélkül, szétszórva a hegyen. Bizonyos fajta szerzetesi tanács a ,,protosszal'' az élén gondoskodott a közös kérdések elengedhetetlen szabályozásáról.

A szerzetesek egyikéhez, aki tudott egy kevéssé olvasni és írni, csatlakozott Atanáz álnéven, állítólagos hajótöröttként, s úgy alárendelte magát vezetésének, mintha kezdő és írástudatlan lett volna. De nem sokáig rejtőzködhetett. Niképhorosz Phokasz, aki akkorra a kelet- római birodalom csapatainak legfőbb parancsnoka lett, nyomoztatott az eltűnt után; egy ideig eredménytelenül, mert Atanáz mindig értett a rejtőzködéshez. Az analfabétának vélt azonban elárulta magát húsvét ünnepén az Írás egy olvasmányának szép előadásával, de sikerült a protoszt rávenni, hogy őrizze meg titkát. Amikor azonban Niképhorosz testvére, Leo Phokasz a szkítákon aratott nagy győzelme (958--959) után az Athoszra érkezett, hogy győzelméért hálát adjon Istennek, felfedezte a keresettet; Atanáznak vissza kellett térnie cellájába. A folyamat megismétlődött: megint áramlani kezdtek hozzá az emberek, s ő ismét csak kerülte a dicsőséget és a tiszteletet, és ezúttal az Athosz sűrű erdeibe menekült. Melanának, ,,Feketeföld''-nek hívták ezt a vidéket; a hagyomány pedig hozzácsatolja ehhez a névhez a fiatal vezeklő nagy és talán döntő kísértését: elfogta a letörtség, az a csaknem ellenállhatatlan kísértés, hogy ott hagyjon mindent, a belső kedvetlenség, a megunás, a csaknem minden istenkereső, különösen pedig a remeték nagy réme. Egy teljes évig tartott kínos vergődése, mígnem azután Isten megszabadította tőle, s visszaadta hivatásának örömét és biztonságát. Ebben az évben saját magán tapasztalhatta meg Atanáz a remeteélet veszélyes voltát, ezzel pedig megnyílt a szeme a szerzetesség közösségi életének fontosságára. Lépésről lépésre kérlelhetetlenül érte ezután az Istentől elrendelt sors a még mindig vonakodót. Azzal kezdődött, hogy Niképhorosz Phokasz, aki Szicíliában a szaracénok elleni döntő hadjárata előtt állt, néhány Athosz-hegyi szerzetest, mindenekelőtt pedig Atanázt sürgősen magához kérette. A szükséges pénzzel is ellátva megbízta, hogy az Athoszon lavrát építsen templommal együtt; ő maga, Niképhorosz is oda szándékozott később szerzetesként belépni. Atanáz még egyszer védekezett, mert -- mint maga írja -- ,,szabadon és egyedül akar élni'', menekül az emberek sokasága és a vele járó szétszórtság elől; nem fogadta el sem a megbízatást, sem a pénzt, és visszatért cellájába, a szent hegyre. Nem sokkal később -- bár még mindig kényszeredetten -- mégis meg kellett adnia magát Niképhorosz utána küldött követeinek. Ez volt életének döntő fordulata.

A 962. év vége felé meg kellett kezdődnie az Athoszon az első építő tevékenységnek. Először a ,,kathiszmát'', a remetelakot állíttatta fel Atanáz, nagy barátja, Niképhorosz számára egy kis oratóriummal együtt, majd hozzáfogott a Szűzanya tiszteletére emelendő kereszt alakú főtemplom építéséhez. Az építkezés gyorsan haladt, és a munka megkezdésétől számított négy hónap múlva a fele már elkészült; ekkor 963-ban érkezett a hír Bizáncból, hogy Niképhorosz a katonaköpenyt felcserélte a keletrómai császár bíborával.

Atanáz számára ez nem jelentett mást, mint az Isten iránti hűség megszegését, hiszen Phokasz szerzetesi életet fogadott. Megszakította a templom építését, és elindult a császárváros felé, hogy a császári felség lelkére beszéljen. A császár megadóan és alázatosan hallgatta barátja gondolatait; megesküdött, hogy tervét egyszer végre fogja hajtani, és nagy fáradsággal sikerült Atanázt annyira megnyugtatnia, hogy az visszatért Athoszra, és folytatta művét. Atanáz visszatérése után az építési munkálatok a szent hegyen folytonosan és igyekezettel haladtak, ilyképpen pedig az Athosz arculata és sorsa döntően megváltozott. A nagy templom elkészült, és két kis oratóriumot illesztettek hozzá; a templom körül kialakultak a cellák, s a templom ,,mint valami szem tekintett rájuk minden irányba''. Következtek a malmok, konyhák, a refektórium, kórház, vendégotthon és fürdő a betegek számára. Fáradságos munkával kellett kiirtani az erdőket, s a fölszaggatott terepet elegyengetni. A vizet messziről, az Athosz magaslatáról vezették le. A munka láttára mindenfelől áramlott az építkezőkhöz a segítség, és sokan közülük maguk is szerzetesek lettek. Atanáz szilárdan kézben tartotta a fiatal alapítást, s hozzáértő vezetésével gyorsan és szüntelenül nőtt a szerzetesek közössége; a hegyi lakók közül is sokan csatlakoztak hozzá. A császár terület- és pénzadományai, amelyek okmányai még ma is megvannak, s más pártfogók pénz- és természetbeli adományai biztosították külső fennállásukat. E munka végtelen fáradságát azonban -- így vall később maga a szent -- csak Isten ismeri, ,,aki mindent könnyűszerrel vezet a semmiből a létbe.

Amikor 969-ben Niképhorosz Phokasznak, aki a keletrómai birodalom császáraként is szerzetes módon élt, gyilkos kéz kioltotta életét, Atanáz Isten rendelésének látta, hogy szándéka megvalósulását -- azt, hogy az Athoszon szerzetesi ruhát öltsön -- ,,vértanúhalállal'' pótolta. A trónon Phokaszt gyilkosa, Tzimiszkész János követte (969-- 976). Ugyanabban az időben az Athoszon régóta parázsló nyugtalanság lobbant fel. A szent hegy régi lakóinak, különösen a protosznak, szemében szálka volt Atanáz eljárása; a régi szerzetesi hagyományok lerombolását látták ugyanis benne. A szerzetesi élet két különböző eszménye, a remeteség és a közösségi élet került szembe e vitában.

,,Miért tűritek el Atanázt?'' -- tüzelték egymást az új irányzatból való ellenfelek. ,,Költséges épületeket emelt, vízvezetéket és kikötőt épített; a világot hozta fel az Athoszra, és szétrombolja a régi erkölcsöket. Még kerteket és szőlőket is telepít.'' Az a kísérlet azonban, hogy az új császárt Atanáz ellen ingereljék, meghiúsult. Amikor Atanáz Konstantinápolyba utazott, hogy önmagát és művét igazolja, Tzimiszkész császár nagyvonalúan támogatta az építkezés folytatását.

Minden ellenségeskedés és fondorlat ellenére, amely itt-ott a későbbi években is fellobbant, Atanáz hivatásának biztonságával haladt végig a számára kijelölt úton. A külső építkezést hasonló célratöréssel és energiával követte a belső. Ő, aki szenvedélyesen szerette a zavartalan csendet, aki kezdetben nem akart mást, mint hogy a saját ,,lelkét megmentse'', és lehetőleg mások vezetésére bízta magát, az események folytán a közösségi szerzetesi élet úttörője és élharcosa lett az Athoszon.

Regulájában, amely nem sokkal a császári pártfogójának halála után keletkezett, teljesen a közösség áll a középpontban. Számára a közösség, amint ismételten mondja: ,,ekklészia'', s ennek belső egysége, az alapító legfőbb kívánsága nem más, mint Krisztus testének egysége. Az igumen szerzetesének atyja és testvére. ,,Testedet és lelkedet és minden egyebet a szeretet egyenlőségében szét kell osztanok valamennyi lelki gyermeked, testvéred és atyád között'' -- vési jövendő követőinek lelkébe. A testvéreknek mindenük közös: a házuk, az asztaluk, mindenekelőtt pedig az istenszolgálatuk. Tökéletes engedelmességgel és mély alázattal viseltetnek elöljárójuk iránt. A szeretet mindnyájuk egyesítő köteléke. A testvérek létszámát 120 személyben állapította meg. Közülük csak öten vonulhattak vissza időnként elöljárójuk engedélyével a környező cellákba ,,hészükhaszta''- ként, hogy szemlélődéssel és imádsággal foglalkozzanak. Ebben még egyszer felismerhető Atanáz régi izzó szeretete a zavartalan csend iránt. Vallomása szerint azonban nagyon jól ismerte saját tapasztalatából a magány veszedelmeit, és ,,hosszú évek sok fáradságával felismerte, hogy leghelyesebb, ha közösen élnek a testvérek, hogy a koinobiumban egy szív, egy akarat, egy vágy és egy test legyen sok tagból összeillesztve; csak így valósul meg a testvéri közösség teljessége''. A közösség teljességét szolgálta a néhány remete is ,,lelki útbaigazításával, tanácsával és imádságával''.

Atanáz így békítette össze egymással termékeny feszültségben életének két pólusát. A szentnek három írása maradt ránk, amelyekben behatóan szabályozza kolostorának felépítését és lelkiségét.

Hátralevő napjait teljesen életművén való munkálkodásának szentelte. Tekintélye mindinkább nőtt. Mindenfelől áramlottak az Istent keresők a szent helyre; érkeztek Rómából, Itáliából, Calabriából, Amalfiból, Ibériából, Arméniából. Mindegyikük tanácsra és segítségre lelt. Az utókor emlékében úgy élt tovább a szent, mint Krisztusnak mindenkor szeretetre méltó, vidám és mindenekfölött alázatos szolgája.

Egyfajta önkéntes engesztelő halálnak látták tanítványai Atanáz hazatérését. A templom egyik bővítésekor feltétlenül saját kezével akarta lezárni a kupolát. Hat más testvérrel együtt lezuhant, s a rázúduló omladék maga alá temette. Nem könnyű a hagyomány teljességéből kihámoznunk a szent belső útját. Végrendeletében azonban talán a hitvallás fényét vetítik szenvedéssel teli nekigyürkőzésére a következők: ,,Fölötte nagy fájdalomban töltöttem életemnek minden napját, hiszen pontosan tudtam, hogy lelkem gyengeségében teljességgel képtelen volt mások vezetésére.'' Hogy hitében, mély alázatosságában és nagy szeretetében mégis engedelmesen magára vette az Isten által rárótt terhet, ezzel sok évszázadra megmutatta az utat az Athosz-hegyi szerzetesség számára, azt nagysága és szentsége idézte elő.


Vissza a főoldalra