Ha Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.) mindenekelőtt a tett embere és szervező, Nazianzi Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 29. o.) pedig szónok és költő, akkor Nisszai Szent Gergelyt misztikusnak és -- Origenésztől eltekintve -- a lelki élet első nagy teológusának jellemezhetjük. Vazul testvéreként nőtt fel. Családja csodás módon áldott volt: a testvérek közül három püspök lett, négy pedig szent. De Gergely nagyon különbözik testvérétől, Vazultól, akinek nagysága talán kissé háttérbe is szorította.
Ifjúkoráról és tanulmányairól nem sokat tudunk. Gergely saját személyére vonatkozóan nem volt éppen közlékeny. Kappadókiában maradt, és képzettségét Cézárea iskoláiban szerezte meg. Már igen fiatalon lektor volt; ahelyett azonban, hogy a várakozásnak megfelelően az egyházi pályára lépett volna, rétor lett. Úgy tűnik, hogy a Julianusz császár alatt új virágzásnak indult pogány kultúra varázslatának, mindenekelőtt pedig Libaniosz (314--393 vagy 404) rétor vonzóerejének hatása alá került. Gergely nőül vette Teozébiát, egy jámbor és művelt nőt, akit egész életén át szenvedélyesen szeretett.
Ha egy írásában szemrehányásokat tesz is magának, amiért a ,,szokásos utat'', a házasságot választotta és nem a szüzességet, ezt nem kell szó szerint venni; az ilyen önvádban nagyrészt szónoki pátosz rejlik. (Később lemondott a retorikáról, amikor testvére 371-ben a kelet- kappadókiai kisváros, Nissza püspökévé nevezte ki.) Házassága -- úgy tűnik -- lelki-vallási fejlődésében őt éppoly kevéssé korlátozta, mint Poitiers-i Szent Hiláriust (lásd: A szentek élete, 38. o.). Teozébia azonban 385 körül meghalt. Nazianz püspökének részvétlevele az elhunytat ,,igazi szentnek és valódi papfeleségnek'' magasztalja.
Gergely életéről csak keveset tudunk. Úgy látszik, visszavonult életet élt Teozébiával együtt, s ezt a lelki élet tanulmányozásának és ápolásának szentelte anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna testvérét, Vazult szerzetesi elkülönültségében, mellőzve annak ismételt meghívásait. Állandó kapcsolatot tartott fenn viszont nővérével, Szent Makrinával (lásd: 385. o.), aki egy szomszédos női kolostor elöljárója volt. Gergely ,,lelki tanítónő''-jének nevezi.
Püspöki hivatalát 371-ben foglalta el -- amint Gergely közli -- testvére rábeszélésére. Vazulnak olyan férfiakra volt szüksége, akiknek igazhitűségére építeni tudott. Gergelyt teológiai képzettsége miatt mindenki igaz embernek tartotta. Ha hiányzott is diplomáciai érzéke, hite minden kétségen felül állt, tudományos színvonala pedig figyelemre méltó volt. Ebben a korban kezdődtek el az ariánusokkal való viták. Nissza kis püspöksége semmi esetre sem játszott jelentős szerepet. Csekély volt Gergely lelkesedése is, amikor oda kellett mennie, és szigorúan ítélte meg mezővárosa lakóit. Panaszkodott amiatt, hogy ,,a pusztába'' küldték.
Gergelyt nem kímélték az ariánusok. Hogy eltávolítsák az útból, bepanaszolták: eltékozolta az egyházi javakat; különös vád ez egy olyan férfi ellen, aki egész életén át a szegények ügyét képviselte. Nemsokára letették, és csak Valens császár halála (378) után térhetett vissza püspöki városába. A kisváros diadalmas fogadtatást rendezett számára. Hogy ez mennyire megragadta, kicsendül ebből a levélrészletből: ,,Szeretetük és ragaszkodásuk túláradó kinyilvánításával csaknem agyonnyomtak minket''.
Testvére, Vazul halála (379) után Gergely vette át Cézárea nagy püspökének teológiai és szerzetesi örökségét. Ettől kezdve kiemelkedő szerepet játszott az ortodoxia védelmezésében. 379-ben részt vett az antióchiai zsinaton, ahol a nyugati egyházhoz való közeledésről volt szó. Őt bízták meg, hogy látogassa meg Pontus egyházait. Amikor Szebasztébe érkezett, ott akarták tartani püspöknek. Végül sikerült a közösséget arra késztetnie, hogy testvérét, Pétert válasszák meg püspöküknek.
381-ben barátjával, Nazianzi Gergellyel együtt megjelent a konstantinápolyi zsinaton. Ez volt pályafutása tetőpontja: ő mondta a megnyitó beszédet. A császár kínevezte Pontus egész területére az ortodoxia megbízottjává: meg kellett ítélnie a püspökök igazhitűségét, és az ariánus érzületűeket le kellett tennie hivatalukból.
Azokban az években, amelyek folyamán Gergely a császár bizalmát élvezte, több különleges megbízatást is kapott; ezek dátumait azonban nehéz meghatározni. Így eljutott Arábiába, és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Jeruzsálemet is. A császári bizalom azonban nem tette jobb diplomatává, sem kevésbé éles kritikussá. Gergely, aki prédikációiban és buzdításaiban annyira ragaszkodott a hagyományhoz, leveleiben, amelyekben jeruzsálemi zarándoklásáról tudósít, szokatlanul éles hangon ír az ott uralkodó állapotokról.
Ebből a korszakból származnak Gergely legjelentősebb teológiai írásai is, amelyek teológiai és általános személyes tekintélyét is megerősítették. Egész idő alatt ünnepelt szónok volt. Beszédeinek áradása és szónoki pátosza, amelyek számunkra kissé idegenül hatnak, fellelkesítették Konstantinápolyt. Itt találkozott egyébként korának legjelentősebb nőalakjával, Szent Olümpiásszal (lásd: 629. o.). Ezekben az években nagyszámú gyászbeszédet mondott, köztük az ifjú hercegnőért, Pulcheriáért is, és kifejezte benne az egész udvar mély szomorúságát. Ez a beszéd szolgált ösztönzésül Jacques-Benigne Bossuet (1627--1704) egyik halhatatlan gyászbeszédéhez. Hasonlóképpen beszélt Flaccilla császárné halálakor is.
Ezután azonban Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.) dicsőségének hatására elhalványult csillaga. Gergely lassanként kezdett feledésbe menni, lekerült az időszerűség színpadáról. Szenvedett miatta; tudjuk ezt néhány, mélységes csalódást eláruló megjegyzéséből.
Miután Gergely ily módon megszabadult felelőssége terhétől, teljesen a belső élet felé fordult. Megtisztult, és a lelki élet teológiájának szentelte magát. Tapasztalata és megfontoltsága ezen a téren felülmúlhatatlan mesterré tette, és hasonlíthatatlan eredetiségre képesítette. Ebben az időben írta a misztikus teológia mesterműveit: Mózes életét és az Énekek énekét. Átvette testvére szerzetesi örökségét a lelki élet területéről, és a szerzetességet megajándékozta az addig hiányzó misztikus tanítással.
Gergely -- amint ő maga fogalmazta meg -- elérkezett a ,,fehér hajú'' öregséghez. Origenész nyomán úgy írta meg a lelki élet folyamatát, mint egy szüntelenül ismétlődő megtisztulás útját, amely kitárulkozás a kegyelem számára a végleges, teljes önkiüresítésig. Benne az ember a tiszta szeretet eksztázisában nyílik meg Istennek, és benne Isten a barátjának ismeri fel őt; és ,,ez jelenti számomra az élet beteljesedését''.
394-ben Gergely utoljára vett részt zsinaton. Röviddel utána meghalt -- talán 395-ben.
A történelem igazságtalanul járt el Nisszai Gergellyel. Gyakran hozták kapcsolatba a nevét a tanítója, Origenész körül kialakult vitákkal. Ez a gyakran kevés figyelemre méltatott, mindig kevesebbre becsült férfi azonban úgy áll előttünk, mint egy teológusokban gazdag korszak egyik erőteljes szelleme.
Nem könnyű egy olyan szent portréjának felvázolása, aki saját személyéről ennyire keveset közölt. Művei is rossz szolgálatot tesznek neki ebből a szempontból. A szofisztika túlságosan erős befolyása alatt beszédeiben nem mindig világosak gondolatai. Stílusa és mindenekelőtt maga a szónok nem azonos Gergellyel, az emberrel. Mindkettő mögött kell őt keresnünk.
Gergely természeténél fogva egészen az esetlenségig tartózkodó volt. Voltaképpeni nagysága nem külső életének tetőpontjával esik egybe, hanem azzal, hogy lelépett a császári színpadról. Az önkiüresítés, a lelki elmélyülés idejére esik ez, az aratás bőségének és betakarításának idejére, arra az órára, amelyben elröppent minden álomkép: arra az órára, amelyben már csak az Istenhez vivő egyenes út maradt meg.
A filozófusok és rétorok távol, messze hátra maradtak a Sinai hegy lábánál, ő viszont fel is kapaszkodott a hegyre. Nyelvet és kifejezést tudtak csak neki kölcsönözni: hosszú életének lelki tapasztalata és hite meghozta Gergely számára a Megismerhetetlen jelenlétét, és benne azt a barátját találta meg, aki nem csalja meg.