962-ben született Auvergne-ben, a nemes Mercoeur család gyermekeként. Alighogy kinőtt a gyermekkorból, a Saint-Julien de Brioude klerikusa lett, majd nem sokkal ezután szerzetesi ruhát öltött Clunyban, amelyet abban az időben Szent Majolus (906/15--994) apát vezetett. 991-ben helyettesévé nevezte ki, 994-ben pedig Odiló lett az apát. Kezdettől fogva tanúságot tett arról, hogy kiváló vezető és szervező. Bölcs és kiegyensúlyozott ember volt, misztikus, akit Isten bőségesen elhalmozott kegyelmeivel, aki boldogan állt Isten szolgálatában.
A maga számára sok korlátozást szabott, mások iránt viszont rendkívüli jóságot tanúsított. Szerzetesei azt mondták, hogy rendelkezései mintha nem is egy atya szigorúságából fakadnának, hanem egy anya odaadó szeretetéből. Amikor szemére vetették engedékenységét, így válaszolt: ,,Ha el kell kárhoznom, akkor ez történjék inkább az elnézésem, mint a keménységem és kegyetlenségem miatt.''
1030 körül Odiló bevezette kolostorában és a tőle függő házakban az elhunytakról szóló megemlékezés napját, és megszabta, hogy kapcsolják össze egy sor kiegészítő imával és alamizsnával. Ezt a halottakról szóló megemlékezést átvette az egész Egyház november 2-án, mint halottak napját.
Odilót nagyon érzékenyen érintette a kicsinyek és nagyok anyagi és erkölcsi nyomorúsága. Egy 1033 körüli hatalmas éhínség idején eladta Cluny kincseit, beleértve a császári jelvényeket is, amelyeket Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) császár különleges tisztelete jeléül adományozott neki. 1041-ben csatlakozott a ,,treuga Dei''[1] meghosszabbításáért folytatott fáradozásokhoz.
Hosszú apátsága idején (994--1049) folytonosan gyarapodtak Cluny fíliái és birtokai. A központosított egyházi szervezet csak utóda, Szent Hugó (lásd: 241. o.) alatt alakult ki.
Éppúgy, mint elődei és utódai, Odiló is élvezte a fejedelmek kegyét, bár kapcsolatai az egyes fejedelmekkel (pl. III. Henrik császárral) nem mindig voltak egyformán szívélyesek. 1002-től II. Henrik császár tanácsosa volt. Szent Adelheid (lásd: 625. o.) császárnő életrajzában arról tudósít, hogy halála előtt imájába ajánlotta magát. A Kapeting királyok is kérték jó szolgálatait. Így tevékenykedett többek között közvetítőként II. Konrád császár és II. Róbert francia király vitájában 1025-ben. Mint diplomata a legnagyobb lelkiismeretességgel intézte a földi ügyeket, és eszközt látott bennük a megszentelődésre és az Evangélium szellemének kisugároztatására.
Clunyben Odiló nagy építőnek bizonyult. Jotsaud szerzetes közlése szerint, aki 1052-ben megszerkesztette Odiló életrajzát, ,,Clunyben a falakon és a templomon kívül mindent megújított''. Kötelességének tartotta, hogy ahol fából való kolostort talált, ott kőépületet hagyjon hátra...
A mindennapi élet szabályozására két gyűjteményt is készített: az első, amely Consuetudines Antiquiores néven ismeretes, az 1000-től 1015- ig terjedő évekből származik, a második pedig, a Consuetudines Farfenses megjelölésű, 1030 és 1049 között készült. Ezek az összeállítások mindenekelőtt liturgikus direktóriumok voltak.
Odiló minden tisztelet és megbecsülés közepette megmaradt alázatos embernek. Fulbert (960 körül--1028) chartres-i püspök a ,,szerzetesek arkangyalának'' nevezi. Raoul Glaber (990 körül--1046/47) bencés krónikás arról tudósít, hogy IX. Benedek pápa 1033-ban Lyon érsekévé jelölte ki, és már el is küldte neki a püspöki gyűrűt és a palliumot új méltóságának jeleként; Odiló azonban nem fogadta el ezt a megtiszteltetést. Montecassino krónikája megőrizte Odiló montecassinói tartózkodásának emlékezetét: a clunyi apát megkapta az engedélyt, hogy megcsókolja a kolostori közösség minden tagjának a lábát. Micsoda alázatosság volt ez annak a férfinak a részéről, akinek tanácsát pápák és világi fejedelmek kérték ki!
1043-tól kezdve Odilót testi fájdalmak kínozták. Az volt a kívánsága, hogy még egyszer láthassa az apostolok sírjait Rómában. Amikor visszatért Clunybe, újból az imádságnak és a munkának élt. Elhatározta, hogy utoljára meglátogatja még a kolostorait; Souvigny Saint-Pierre priorságában azután bejelentette közeli halálát. 1049. január 1-én éjjel befejezte hosszú életét, amelyet teljesen az Egyház és szerzetesei szolgálatának szentelt. 1063-ban avatták szentté.
Végezetül méltatnunk kell még irodalmi tevékenységét. Odiló írásai a középkori szerzetesség egész irodalmának reprezentatív példái. Bibliakommentárokat nem hagyott ugyan hátra, gondolatait azonban áthatják a bibliai témák és a Biblia szelleme. Több életrajzot állított össze, így pl. elődjét, Szent Majolus apátét, valamint Szent Adelheid császárnéét. Prédikációi is maradtak ránk, továbbá néhány levele, egy himnusza, amelyet Szent Majolus tiszteletére írt és egy mise imádságai a test kísértései ellen. [1] treuga Dei: magyarul ,,istenbéke''. A középkori Franciaországban keletkezett, a mai fegyverszünetnek megfelelő jogszokás. Vasárnap, esetleg már csütörtöktől kezdve és az év bizonyos időszakaiban (advent, nagyböjt, oktávák) tiltotta a magánháborúkat.