624 Ő "Isten kegyelméből mindnyájunkért" megízlelte "a halált" (Zsid 2,9). Isten a maga üdvözítő tervével úgy rendelkezett, hogy Fia ne csupán meghaljon "bűneinkért" (1Kor 15,3), hanem "megízlelje a halált" is, azaz ismerje meg a halál állapotát, lelke és teste szétválásának állapotát a kereszten kilehelt utolsó lehelete és a föltámadása pillanata közti időben. A megholt Krisztusnak ez az állapota a sír és a pokolraszállás misztériuma. A Szent Szombat misztériuma, amikor a sírba tett [513] Krisztus kinyilvánítja Isten nagy szombati nyugalmát [514] az emberek üdvösségének bevégzése után, [515] ami az egész világot megbékélteti. [516]

A TESTE SZERINT A SÍRBAN NYUGVÓ KRISZTUS

625 Krisztus sírban nyugvása valós kapcsolatot létesített Krisztus húsvét előtti, szenvedni képes állapota és a Föltámadott jelenlegi, dicsőséges állapota között. Az "Élő" azonos személye elmondhatja: "Halott voltam, és íme, élek mindörökké" (Jel 1,18).

"Ez Istennek (a Fiú) halálára és halálból való föltámadására vonatkozó rendelkezésének misztériuma, tudniillik, hogy a halállal a lélek elvált a testtől, és nem szabott gátat a természet szükségszerű folyamatának; a föltámadás által azonban ismét mindent egyesített, annyira, hogy a föltámadás lett a kettő, tudniillik a halál és az élet határa: hogy aki elrendelte, hogy a halál megossza a természetet, Ő maga legyen a szétváltak egyesülésének principiuma." [517]

626 Mivel az "Élet Szerzője", akit megöltek, [518] ugyanaz, mint az "Élő, aki föltámadott", [519] Isten Fia személyének szükségszerűen folyamatosan föl kellett vennie lelkét és testét, melyek a halál által szétváltak egymástól:

"Jóllehet tehát Krisztus mint ember meghalt, és az Ő szent lelke elvált szeplőtelen testétől, az istenség azonban egyiktől sem, azaz sem a lélektől, sem a testtől semmiképpen nem vált el: ezért személye sem vált ketté. Ugyanis a test is, a lélek is kezdettől fogva egyaránt az Ige személyében létezett; s ezért, jóllehet a halálban szétváltak, mindkettő az Igének egy személyét, melyben fönnáll, mindig birtokolta." [520]

"NEM ENGEDED, HOGY A TE SZENTED ROMLÁST LÁSSON"

627 Krisztus halála valóságos halál volt, amennyiben földi, emberi létének véget vetett. De az egység miatt, melyet a Fiú személye testével megőrzött, holtteste nem olyan porhüvely, mint a többi, mert "lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa Őt" (ApCsel 2,24), és ezért "az isteni erő Krisztus testét megőrizte a bomlástól". [521] Krisztusról egyszerre lehetett mondani: "kivágatott az élők földjéről" (Iz 53,8); és: "Az én testem reménységben nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, sem Szentedet romlást látni nem engeded" (ApCsel 2,26--27). [522] Krisztus "harmadnapon" (1Kor 15,4; Lk 24,46) [523] való föltámadása volt ennek a jele, azért is, mert úgy hitték, hogy a romlás a negyedik napon mutatkozik meg. [524]

"ELTEMETKEZVE KRISZTUSSAL..."

628 A keresztség, melynek eredeti és teljes jele az alámerítés, hatékonyan jelzi a keresztény sírba szállását, hogy a bűnnek meghaljon Krisztussal, és új életre támadjon: "A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztust az Atyaisten dicsősége föltámasztotta a halálból, úgy mi is új életet éljünk" (Róm 6,4). [525]

Összefoglalás

629 Krisztus minden emberért megízlelte a halált. [526] Isten Fia valóban emberré lett, Ő, aki meghalt és eltemették.

630 Krisztus sírban nyugvásának idején isteni személye folyamatosan fölvette mind lelkét, mind testét, bár a halál által ezek különváltak egymástól. Emiatt a megholt Krisztus teste "nem látott romlást" (ApCsel 13,37).

5. Cikkely

"JÉZUS KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA,
HARMADNAPON FÖLTÁMADT A HALOTTAK KÖZÜL"

631 "Jézus leszállt a föld alsó részeibe, aki alászállt, ugyanaz föl is emelkedett" (Ef 4,9--10). Az Apostoli hitvallás egy ágazatban vallja Krisztus alászállását a poklokra és föltámadását a halottak közül a harmadik napon, mert húsvétjában a halál mélységéből fakasztotta az életet.

"Krisztus, a Te Fiad,
aki visszatérvén az alvilágból
szelíd fénnyel ragyogott föl az emberi nemnek,
és él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen."
[527]

1. §

KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA

632 Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [528] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [529] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [530]

633 A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [531] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [532] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [533] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [534] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". [535] Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, [536] nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, [537] hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. [538]

634 "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei.

635 Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [539] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [540] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete." [541]

Összefoglalás

636 A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14).

637 A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

2. §

HARMADNAPON FÖLTÁMADOTT A HALÁLBÓL

638 "Mi azt evangelizáljuk nektek, amit az atyák Ígéretként kaptak, mert ezt teljesítette be Isten az ő fiaiknak, amikor nekünk föltámasztotta Jézust" (ApCsel 13,32--33). Jézus föltámadása a Krisztusba vetett hitünk legnagyobb igazsága, melyet az első keresztény közösség mint központi igazságot hitt és vitt át az életbe, a hagyomány alapvető igazságként adta tovább, az Újszövetség írásos dokumentumai megerősítették és úgy hirdették, mint ami a kereszttel együtt a húsvéti misztérium lényeges része:

"Krisztus föltámadt halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott." [542]

I. Történelmi és transzcendens esemény

639 Krisztus föltámadásának misztériuma valóságos esemény, melynek az Újszövetség tanúsága szerint történetileg bizonyított megnyilvánulásai voltak. Már Szent Pál 56 körül ezt írhatta a korintusiaknak: "Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették és harmadnap föltámadt ismét az Írások szerint; megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek" (1Kor 15,3--4). Az Apostol itt a föltámadás élő hagyományáról beszél, melyet Damaszkusz kapui előtt átélt megtérése után tanult meg. [543]

AZ ÜRES SÍR

640 "Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, föltámadott" (Lk 24,5--6). A húsvéti események között az első elem, amit megtalálnak, az üres sír. Önmagában még nem jelent közvetlen bizonyítékot, mert azt, hogy Jézus holtteste nincs a sírban, másképp is lehetett magyarázni. [544] Ennek ellenére az üres sír mindenki számára lényeges jel volt. Megtalálása a tanítványok részéről az első lépést jelentette a föltámadás tényének fölismeréséhez. Így voltak elsősorban a szent asszonyok, [545] majd Péter. [546] "A tanítvány, akit Jézus szeretett" (Jn 20,2), állítja, hogy amikor bement a sírba és fölfedezte a "lehelyezett gyolcsokat" (Jn 20,6), látott és hitt. [547] Ez föltételezi, hogy az üres sír láttán megbizonyosodott arról, [548] hogy Jézus testének távolléte nem lehet emberi mű, és Jézus nem egyszerűen visszatért a földi életbe, mint Lázár. [549]

A FÖLTÁMADOTT MEGJELENÉSEI

641 Mária Magdolna és a szent asszonyok, akik jöttek, hogy elvégezzék Jézus testének megkenését, [550] melyet a készületi nap miatt sietve temettek el, [551] voltak az elsők, akik találkoztak a Föltámadottal. [552] Így Krisztus föltámadásának első hírnökei az apostolok számára az asszonyok voltak. [553] Az apostoloknak Jézus ezután jelent meg, először Péternek, majd a tizenkettőnek. [554] Péter tehát, aki arra hivatott, hogy erősítse meg testvérei hitét, [555] előttük látja a Föltámadottat, és az ő tanúságára támaszkodva kiáltja a közösség: "Valóban föltámadott az Úr, és megjelent Simonnak" (Lk 24,34).

642 Mindaz, ami ezekben a húsvéti napokban történt, az apostolokat -- és egész különösen Pétert -- a húsvét reggelén kezdődött új korszak építésének szolgálatába állítja. Mint a Föltámadott tanúi Egyházának alapkövei maradnak. Az első hívő közösség hite azoknak a konkrét embereknek a tanúságára épül, akiket a keresztények ismertek, és akik közül a legtöbb még közöttük élt. "Krisztus föltámadásának e tanúi" [556] elsősorban Péter és a Tizenkettő, de nemcsak ők: Pál világosan beszél több mint ötszáz személyről, akiknek Jézus egyszerre jelent meg; megjelent még Jakabnak és a többi apostolnak is. [557]

643 E tanúságtételek láttán lehetetlen Krisztus föltámadását a fizikai renden kívül értelmezni és nem elismerni mint történeti tényt. A tényekből következik, hogy a tanítványok hite Mesterük -- általa előre megmondott [558] -- szenvedése és kereszthalála radikális próbatételének vettetett alá. A szenvedés által kiváltott megrendülés oly nagy volt, hogy a tanítványok (legalábbis közülük néhányan) nem azonnal hittek a föltámadás hírének. Az evangéliumok messze nem egy misztikus elragadtatástól lelkes közösségről beszélnek; megtört ("szomorú": Lk 24,17) és megfélelmített [559] tanítványokat állítanak elénk. Ezért nem hittek a sírtól visszatérő szent asszonyoknak, és szavukat "képzelgésnek tartották" (Lk 24,11). [560] Amikor Jézus húsvét estéjén megmutatta magát a Tizenegynek, "szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, mert nem hittek azoknak, akik látták őt föltámadottan" (Mk 16,14).

644 A tanítványok még a föltámadott Jézus valósága láttán is kételkedtek; [561] annyira lehetetlennek tűnt nekik a dolog: azt gondolták, hogy kísértetet látnak, [562] "álmélkodtak, de örömükben még mindig nem mertek hinni" (Lk 24,41). Tamás a kételkedésnek ugyanezt a próbáját élte át, [563] s még a Máté által elbeszélt utolsó, galileai megjelenéskor is "egyesek (...) kételkedtek" (28,17). Ezért a hipotézis, mely szerint a föltámadás az apostolok hitének (vagy hiszékenységének) "eredménye" lett volna, minden alapot nélkülöz. Épp ellenkezőleg, hitük a föltámadásban -- az isteni kegyelem hatása alatt -- a föltámadott Jézus valóságának közvetlen megtapasztalásából született.

KRISZTUS FÖLTÁMADOTT EMBERI TERMÉSZETÉNEK ÁLLAPOTA

645 A föltámadott Jézus közvetlen kapcsolatokba lép tanítványaival a tapintás által [564] és azáltal, hogy eledelükből eszik. [565] Így hívja őket arra, hogy ismerjék meg: nem kísértet, [566] s főleg arról bizonyosodjanak meg, hogy az a föltámadott test, amellyel megjelenik nekik, azonos azzal, amelyet megkínoztak és megfeszítettek, mert hordozza szenvedése nyomait. [567] Ez az igazi és valóságos test ugyanakkor a megdicsőült test új tulajdonságait birtokolja: többé nem térben és időben van, hanem szabadon tud megjelenni ott és akkor, ahol és amikor akar, [568] mert emberségét már nem lehet a földön visszatartani, és csak az Atya isteni felségterületéhez tartozik. [569] Ezért a föltámadott Jézus megjelenésének módját is teljesen szabadon választja meg: kertész alakjában, [570] vagy "más alakban" (Mk 16,12), mint amit tanítványai megszoktak, épp azért, hogy ébressze hitüket. [571]

646 Krisztus föltámadása nem a földi életbe való visszatérés volt, mint azon föltámasztások esetében, melyeket Ő húsvét előtt végzett: Jairus kislányáé, a naimi ifjúé és Lázáré. E tények csodás események voltak, de a személyek, akikkel a csoda történt, a "megszokott" földi életet nyerték vissza Jézus hatalma által. A maguk idejében újból meg fognak halni. Krisztus föltámadása lényegében különbözik ettől. Föltámadott testében a halál állapotából átmegy egy időn és téren túli, másik életbe. Jézus testét a föltámadásban a Szentlélek eltölti hatalommal; dicsőségének állapotában az isteni életben részesedik, úgy, hogy Szent Pál elmondhatta Krisztusról: Ő a mennyei ember. [572]

A FÖLTÁMADÁS MINT TRANSZCENDENS ESEMÉNY

647 "Ó, valóban boldog éj" -- ujjong a húsvéti vigília Exsultetje --, "egyedül te voltál méltó, tudni az órát, melyben Krisztus a halottak közül életre támadt!" [573] Valóban, a föltámadás eseményének senki nem volt szemtanúja, és egyetlen evangélista sem írja le. Senki nem tudta megmondani, hogy fizikailag hogyan történt. A föltámadás legbenső lényege, a másik életbe való átmenet még kevésbé volt érzékekkel fölfogható. A föltámadásról mint történeti eseményről az üres sír jele és apostoloknak a föltámadott Krisztussal való találkozásainak valósága által meg lehet bizonyosodni, ugyanakkor amennyiben fölülmúlja a történelmet, a hit misztériumának szívében marad. Ezért a föltámadott Krisztus nem a világnak mutatja meg magát, [574] hanem tanítványainak, "azoknak, akik vele együtt jöttek föl Galileából Jeruzsálembe, akik most tanúi a nép előtt" (ApCsel 13,31).

II. A föltámadás -- a Szentháromság műve

648 Krisztus föltámadása a hit tárgya, amennyiben Isten transzcendens beavatkozása a teremtésben és a történelemben. A föltámadásban a három isteni személy együtt tevékenykedik, és kinyilvánítják sajátosságaikat. A föltámadás ugyanis az Atya hatalmával történik, aki "föltámasztotta" (ApCsel 2,24) Krisztust, az Ő Fiát, és így az Ő emberségét -- testével együtt -- tökéletesen bevezette a Szentháromságba. Jézus véglegesen "Isten Fiának bizonyul erőben a megszentelés Lelke által a halálból való föltámadásával" (Róm 1,4). Szent Pál hangsúlyozza Isten hatalmának megnyilvánulását [575] a Szentlélek tevékenykedése által, aki életre keltette Jézus halott emberségét és meghívta Őt az Úr dicsőséges állapotára.

649 A Fiú azonban saját föltámadását isteni hatalmának erejével hajtja végre. Jézus jövendöli, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, meg kell halnia, és ezután föl kell támadnia (az ige aktív értelmében [576] ). Egyébként ő maga kifejezetten mondja: "Leteszem az életemet, hogy újra fölvegyem. (...) Hatalmam van a letételére, és hatalmam van az újrafölvételére" (Jn 10,17--18). Mi hisszük, hogy Jézus meghalt és föltámadott (1Tesz 4,14).

650 Az egyházatyák a föltámadást Krisztus isteni személyéből kiindulva szemlélik, mely egyesülve maradt a halál által egymástól elválasztott lelkével és testével: "Az isteni természet egysége miatt, mely az embernek mindkét, egymástól különvált részében egyformán jelen van, ezek a részek ismét találkoznak és egyesülnek. És így, miként az összekapcsolt részek különválásából a halál, úgy a különváltak egyesüléséből a föltámadás következik." [577]

III. A föltámadás értelme és üdvösségtörténeti jelentősége

651 "Ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek is" (1Kor 15,15). A föltámadás mindenekelőtt megerősítése mindannak, amit Krisztus tett és tanított. Az összes igazság, még az emberi szellem számára legfölfoghatatlanabb is, igazolást nyer, ha Krisztus a föltámadásában isteni tekintélyének megadta azt a végső bizonyságát, amit megígért.

652 Krisztus föltámadása az Ószövetség [578] és maga Jézus földi életében [579] adott ígéreteinek beteljesedése. "Az Írások szerint" [580] kifejezés arra utal, hogy Krisztus föltámadása beteljesítette ezeket a jövendöléseket.

653 Föltámadása megerősíti Jézus istenségének igazságát. Ő maga mondta: "Amikor majd magasba emelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy Én Vagyok" (Jn 8,28). A Megfeszített föltámadása bizonyítja, hogy ő valóban az "Én Vagyok", az Isten Fia, maga Isten. Szent Pál magyarázhatta a zsidóknak: "És mi azt az ígéretet evangelizáljuk nektek, amit az atyák Ígéretként kaptak, mert ezt teljesítette be Isten az ő fiaiknak, amikor nekünk föltámasztotta Jézust", ahogy a 2. zsoltárban írva van: Az én Fiam vagy te; én ma nemzettelek téged" (ApCsel 13,32--33) [581] . Krisztus föltámadása szorosan kapcsolódik Isten Fia megtestesülésének misztériumához. Isten örök terve szerint ennek beteljesedése.

654 A húsvéti misztériumnak két összetevője van: Krisztus a halálával megszabadít bennünket a bűntől, föltámadásával pedig megnyitja utunkat az új életre. Az egyik elsősorban a megigazulás, mely visszahelyez bennünket Isten kegyelmébe, [582] "hogy miként Krisztus (...) föltámadott a halálból, úgy mi is az új életben élhessünk" (Róm 6,4). Ez az új élet a bűn fölötti győzelem és a kegyelemben való új részesedés. [583] A másik összetevő a fogadott fiúság megvalósulása, mert az emberek Krisztus testvéreivé válnak, ahogyan maga Jézus nevezi tanítványait a föltámadása után: "Menjetek, és vigyétek hírül testvéreimnek" (Mt 28,10). [584] Testvérek nem a természet alapján, hanem a kegyelem ajándékaként, mert ez a fogadott fiúság valós részesedést jelent az egyetlen Fiú életében, ami teljességgel az Ő föltámadásában nyilvánult meg.

655 Végül Krisztus föltámadása -- és maga a föltámadott Krisztus -- a mi eljövendő föltámadásunk elve és forrása: "Krisztus föltámadott a halálból, elsőként a halottak közül (...); amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel" (1Kor 15,20--22). E beteljesedés várása közben a föltámadott Krisztus hívei szívében él. A keresztények Benne ízlelik "az eljövendő világ (...) erőit" (Zsid 6,5), és életüket Krisztus elragadja az isteni élet kebelére, [585] hogy "akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem Neki, aki értük meghalt és föltámadott" (2Kor 5,15).

Összefoglalás

656 A föltámadásba vetett hit tárgya egy esemény, melyet történeti tanúságtétellel erősítenek meg a tanítványok, akik valóságosan találkoztak a Föltámadottal, ugyanakkor titokzatosan transzcendens, mert Krisztus emberségének bemenetele Isten dicsőségébe.

657 Az üres sír és a lehelyezett gyolcsok önmagukban jelzik, hogy Krisztus teste Isten hatalma által kilépett a halál és a romlás kötelékeiből. Ezek készítették elő a tanítványokat a Föltámadottal való találkozásra.

658 Krisztus, "az elsőszülött a halottak közül" (Kol 1,18) a saját föltámadásunk elve már most lelkünk megigazulása, [586] később testünk életrekeltése által. [587]

6. Cikkely

"JÉZUS FÖLMENT A MENNYBE,
OTT ÜL A MINDENHATÓ ATYAISTEN JOBBJÁN"

659 "Az Úr Jézus, miután ezeket mondta, fölvétetett a mennybe és leült az Isten jobbján" (Mk 16,19). Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan rendelkezik. [588] De negyven napon át, amikor tanítványaival bensőségesen együtt evett és ivott [589] és az Országról tanította őket, [590] dicsősége még a megszokott emberség körvonalai alatt elfátyolozott marad. [591] Jézus utolsó megjelenését az zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet a felhő [592] és az ég [593] -- ahol ettől kezdve Isten jobbján ül -- jelez. [594] Végül teljesen kivételes és egyedülálló módon Pálnak -- "mint egy elvetéltnek" (1Kor 15,8) -- egy utolsó jelenésben megmutatkozik, mellyel apostollá teszi őt. [595]

660 A Föltámadott dicsőségének ez időben elfátyolozott jellege átragyog Mária Magdolnához intézett titokzatos szavain: "Még nem (...) mentem föl az Atyához; de menj az én testvéreimhez, és mondd nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20,17). Ez a föltámadott Krisztus és az Atya jobbjára fölmagasztalt Krisztus dicsősége közötti különbségre utal. A mennybemenetel egyszerre történeti és transzcendens eseménye az átmenetet jelenti az egyikből a másikba.

661 Ez az utolsó lépés szoros egységben marad az elsővel, azaz a mennyből való alászállással, ami a megtestesülésben valósult meg. Csak az "térhet vissza az Atyához", aki az "Atyától jött ki": Krisztus. [596] "Senki sem ment föl az égbe, csak aki alászállott az égből, az Emberfia" (Jn 3,13). [597] Az emberség saját természetes erőire hagyva nem képes bemenni az "atyai házba", [598] Isten életébe és boldogságába. Egyedül Krisztus nyithatta meg az embernek az utat: "hogy nekünk, az Ő tagjainak megadja a reményt, hogy mi is eljuthatunk oda, ahová Ő elsőként előrement". [599]

662 "Én pedig, majd ha magasba emelnek a földről, mindeneket magamhoz fogok vonzani" (Jn 12,32). A kereszten való fölmagasztalás a mennybemenetel fölmagasztalását jelzi és jövendöli. Az ennek a kezdete. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen Papja "nem emberi kézzel épített szentélybe lépett be (...), hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk" (Zsid 9,24). Krisztus a mennyben szüntelenül gyakorolja a maga papságát: "hiszen örökké él, hogy közbenjárjon" azokért, "akik általa járulnak Istenhez" (Zsid 7,25). Mint "az eljövendő javak főpapja" (Zsid 9,11), középpontja és főcelebránsa annak a liturgiának, amely az Atyát az égben dicsőíti. [600]

663 Ettől kezdve Krisztus az Atya jobbján ül: "Az Atya jobbján kifejezéssel azt az isteni tiszteletet és dicsőséget jelezzük, amelyben Isten Fia mint az Atyával egylényegű Isten az idő kezdete előtt volt, és ahol az idők végén, megtestesülvén, testi módon is helyet foglal, mert teste ugyanabba a dicsőségbe került." [601]

664 Az Atya jobbjára ülés a Messiás országának kezdetét jelenti, Dániel próféta az Emberfiára vonatkozó látomásának beteljesedését: "és hatalom, tisztelet és ország adatott neki; és minden nép, törzs és nyelv neki szolgált: hatalma örök hatalom, mely nem vétetik el, és országa nem fog megsemmisülni." (Dán 7,14). Ettől az időponttól kezdve az apostolok tanúi lettek annak az "országnak, melynek nem lesz vége". [602]

Összefoglalás

665 Krisztus mennybemenetele Jézus emberségének végleges bemenetelét jelenti Isten mennyei országába, ahonnan ismét el fog jönni, [603] de a közbülső idő elrejti Őt az emberek szeme elől. [604]

666 Jézus Krisztus az Egyház feje, előttünk ment be az Atya dicsőséges országába, hogy mi, az Ő testének tagjai abban a reményben éljünk, hogy egykor örökre együtt leszünk Vele.

667 Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra belépett a mennyei szentélybe, és szüntelenül közbenjár értünk mint közvetítő, aki állandóan árasztja ránk a Szentlelket.

7. Cikkely

"ONNAN JÖN EL ÍTÉLNI ÉLŐKET ÉS HOLTAKAT"

I. Ismét el fog jönni dicsőségében

KRISZTUS MÁR URALKODIK AZ EGYHÁZ ÁLTAL ...

668 "Krisztus meghalt és életre támadt, hogy a holtaknak és élőknek egyaránt Ura legyen" (Róm 14,9). Mennybemenetele azt jelenti, hogy embersége részesedik Isten hatalmában és tekintélyében. Jézus Krisztus az Úr: övé minden hatalom a mennyben és a földön. Ő "fölötte áll minden fejedelemségnek, hatalomnak, erősségnek és uralomnak", mert az Atya "mindent az ő lábai alá vetett" (Ef 1,20--22). Krisztus a mindenség és a történelem ura . [605] Benne az ember történelme és az egész teremtés is megtalálja "újraösszefoglalását", [606] transzcendens csúcspontját.

669 Mint Úr Krisztus feje is az Egyháznak, mely az ő Teste. [607] A mennybe fölemelkedett és megdicsőült Krisztus, mivel küldetését így teljesíti be teljesen, Egyházában itt marad a földön. A megváltás a forrása annak a tekintélynek, amelyet Krisztus az Egyház fölött a Szentlélek erejével gyakorol. [608] "Krisztus Országa a misztériumban már jelen van" [609] az Egyházban, mely "az Ország csírája és kezdete a földön". [610]

670 A mennybemenetel óta Isten tervének megvalósulása elkezdődött. Már az "utolsó órában" vagyunk (1Jn 2,18). [611] "Elérkezett tehát már hozzánk az idők vége, és e világ megújítása visszavonhatatlanul elkezdődött, és a jelen világban bizonyos módon elővételeztetik: az Egyház ugyanis már a földön igaz, jóllehet tökéletlen szentséggel ékeskedik." [612] Krisztus Országa jelenlétét azon csodálatos jelekkel már mutatja, [613] melyek kísérik az Egyház által történő hirdetését. [614]

... AMÍG ALÁVETTETIK NEKI MINDEN

671 Krisztus országa azonban, mely az Egyházban már jelen van, még nem teljesedett be "hatalommal és nagy dicsőséggel" (Lk 21,27) [615] a Király eljövetelével a földre. Az Országot a gonosz hatalmak még támadják, [616] jóllehet gyökerében Krisztus húsvétja már legyőzte őket. Amíg minden alá nem vettetik neki, [617] "amíg nem lesz új ég és új föld, melyekben igazságosság lakik, addig a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek ehhez a történelmi időhöz tartoznak, ennek a világnak alakját hordozza, mely elmúlik, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását". [618] Ezért imádkoznak a keresztények, főképpen a szentmisében, [619] sürgetvén Krisztus visszatérését, [620] mondván: "Jöjj el, Urunk!" (Jel 22,20). [621]

672 Krisztus mennybemenetele előtt megmondta, hogy még nem jött el az Izrael által várt messiási ország dicsőséges megalapításának ideje, [622] melynek az összes emberek számára meg kell hoznia a próféták szerint [623] az igazságosság, a szeretet és a béke végső rendjét. A mostani idő az Úr szerint a Lélek és a tanúságtétel ideje, [624] de olyan idő is, melyet a közelgő "szorongatás" [625] és az Egyházat nem kímélő [626] gonosztól való próbatétel határoz meg, [627] és bevezeti az utolsó napok harcát. [628] A várakozás és a virrasztás ideje. [629]

KRISZTUS DICSŐSÉGES ELJÖVETELE, IZRAEL REMÉNYE

673 A mennybemenetel óta Krisztus dicsőséges eljövetele a küszöbön áll, [630] de "nem ránk tartozik ismerni az időket és a pillanatokat, melyeket az Atya a maga hatalmában elhatározott" (ApCsel 1,7). [631] Ez az eszkatologikus esemény bármely pillanatban beteljesedhet, [632] jóllehet mind az eseményt, mind az azt megelőző végső megpróbáltatást valami "késlelteti". [633]

674 A Messiás dicsőséges eljövetele a történelem bármely pillanatában attól függ, [634] hogy elismeri-e Őt "egész Izrael", [635] melynek egy része megátalkodott [636] a "hitetlenségben" (Róm 11,20) Jézussal kapcsolatban. Szent Péter mondja pünkösd után a jeruzsálemi zsidóknak: "Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, hogy eljöjjön az Úr színe előtt a megbékélés ideje, és Isten elküldje Őt, aki számotokra Krisztussá rendeltetett, Jézust, akit az égnek kellett befogadnia egészen a nagy megújulás napjáig, amit Isten megmondott szent prófétái ajka által" (ApCsel 3,19--21). És Pál visszhangozza: "Ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz a fölvételük, mint élet a halálból" (Róm 11,15). A zsidók összességének belépése [637] a messiási üdvösségbe az összes pogányok után [638] valósítja meg Isten népe számára "Krisztus teljességét" (Ef 4,13), amelyben "Isten lesz minden mindenben" (1Kor 15,28).

AZ EGYHÁZ UTOLSÓ PRÓBATÉTELE

675 Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a "gonoszság misztériumát" egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett. [641]

676 Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be; az Egyház az eljövendő ország ezen meghamisítását "millenarizmusnak" nevezett enyhébb formájában is, [642] és főként a "belsőleg romlott" szekularizált messianizmus politikai formájában elutasította. [643]

677 Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában. [644] Az Ország tehát nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni [645] állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által, [646] melynek következtében Menyasszonya alá fog szállni a mennyből. [647] Istennek a gonosz fölforgatása fölötti győzelme az Utolsó Ítélet formáját fogja ölteni [648] e mulandó világ végső, kozmikus összeomlása után. [649]

II. "Ítélni élőket és holtakat"

678 Jézus a próféták [650] és Keresztelő János [651] után prédikációjában meghirdette az utolsó nap ítéletét. Akkor napvilágra kerül majd minden egyes ember élete [652] és a szívek titkai. [653] Akkor elítéltetik a bűnös hitetlenség, mely semmibe vette az Istentől fölajánlott kegyelmet. [654] A felebarátok iránti magatartás fogja megmutatni a kegyelem és az isteni szeretet elfogadását vagy elutasítását. [655] Az utolsó napon Jézus fogja mondani: "Amikor egynek a legkisebb testvéreim közül megtettétek, nekem tettétek meg" (Mt 25,40).

679 Krisztus az örök élet Ura. Az emberek cselekedetei és szíve fölötti végső ítélet teljes joga Őt illeti mint a világ Megváltóját. E jogot keresztje által "szerezte meg". Az Atya is "minden ítéletet átadott a Fiúnak" (Jn 5,22). [656] A Fiú azonban nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy üdvözítsen, [657] s hogy ajándékozza az életet, mely Őbenne van. [658] A kegyelem visszautasítása által ebben az életben mindenki már elítéli önmagát, [659] cselekedetei szerint kapja meg jutalmát [660] és örökre elkárhoztathatja magát a szeretet Lelkének visszautasításával . [661]

Összefoglalás

680 Az Úr Krisztus már uralkodik az Egyház által, de ez a világ még nincs teljesen alávetve neki. Krisztus országa nem fog győzni a gonosz hatalmainak utolsó támadása nélkül.

681 Az ítélet napján, a világ végén Krisztus el fog jönni dicsőségben, hogy beteljesítse a jó végső győzelmét a rossz fölött, melyek mint búza és konkoly a történelem folyamán együtt nőttek föl.

682 A dicsőséges Krisztus, amikor az idők végén eljön ítélni eleveneket és holtakat, nyilvánvalóvá fogja tenni a szívek titkos gondolatát és meg fog fizetni minden egyes embernek cselekedetei szerint és aszerint, ahogyan elfogadták vagy elvetették a kegyelmet.

[513] Vö. Jn 19,42.
[514] Vö. Zsid 4,4--9.
[515] Vö. Jn 19,30.
[516] Vö. Kol 1,18--20.
[517] Nisszai Szent Gergely: Oratio catechetica, 16, 9: TD 7, 90 (PG 45, 52).
[518] Vö. ApCsel 3,15.
[519] Vö. Lk 24,5--6.
[520] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei, 71 (De fide orthodoxa 3, 27): PTS 12, 170 (PG 94, 1098).
[521] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 51, 3 ad 2.
[522] Vö. Zsolt 16,9--10.
[523] Vö. Mt 12,40; Jn 2,1; Oz 6,2.
[524] Vö. Jn 11,39.
[525] Vö. Kol 2,12; Ef 5,26.
[526] Vö. Zsid 2,9.
[527] Exsultet. Missale Romanum, 1970, 273.
[528] Vö. ApCsel 3,15; Róm 8,11.
[529] Vö. Zsid 13,20.
[530] Vö. 1Pt 3,18--19.
[531] Vö. Fil 2,10; ApCsel 2,24; Jel 1,18; Ef 4,9.
[532] Vö. Zsolt 6,6; 88,11--13.
[533] Vö. Zsolt 89,49; 1Sám 28,19; Ez 32,17--32.
[534] Vö. Lk 16,22--26.
[535] Római Katekizmus 1, 6, 3. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 71.
[536] Vö. Római Zsinat 745-ben: De descensu Christi ad inferos, DS 587.
[537] Vö. XII. Benedek pápa: Cum dudum libellus (1341), 18: DS 1011; VI. Kelemen pápa: Super quibusdam epistula (1351), c. 15, 13: DS 1077.
[538] Vö. IV. Toledói Zsinat 633-ban: Capitulum, 1: DS 485; Mt 27,52--53.
[539] Vö. Mt 12,40; Róm 10,7; Ef 4,9.
[540] Vö. ApCsel 3,15.
[541] Ősi nagyszombati homília, PG 43, 440. 452. 461.
[542] Bizánci liturgia, Húsvéti tropárion. Pentékosztarion, Róma, 1884, 6.
[543] Vö. ApCsel 9,3--18.
[544] Vö. Jn 20,13; Mt 28,11--15.
[545] Vö. Lk 24,3.22--23.
[546] Vö. Lk 24,12.
[547] Vö. Jn 20,8.
[548] Vö. Jn 20,5--7.
[549] Vö. Jn 11,44.
[550] Vö. Mt 28,9--10; Jn 20,11--18.
[551] Vö. Mk 16,1; Lk 24,1.
[552] Vö. Jn 19,31.42.
[553] Vö. Lk 24,9--10.
[554] Vö. 1Kor 15,5.
[555] Vö. Lk 22,31--32.
[556] Vö. ApCsel 1,22.
[557] Vö. 1Kor 15,4--8.
[558] Vö. Lk 22,31--32.
[559] Vö. Jn 20,19.
[560] Vö. Mk 16,11.13.
[561] Vö. Lk 24,38.
[562] Vö. Lk 24,39.
[563] Vö. Jn 20,24--27.
[564] Vö. Lk 24,39; Jn 20,27.
[565] Vö. Lk 24,30.41--43; Jn 21,9.13--15.
[566] Vö. Lk 24,39.
[567] Vö. Lk 24,40; Jn 20,20.27.
[568] Vö. Mt 28,9.16--17; Lk 24,15.36; Jn 20,14.19.26; 21,4.
[569] Vö. Jn 20,17.
[570] Vö. Jn 20,14--15.
[571] Vö. Jn 20,14.16; 21,4.7.
[572] Vö. 1Kor 15,35--50.
[573] Exsultet. Missale Romanum, 1970, 272.
[574] Vö. Jn 14,22.
[575] Vö. Róm 6,4; 2Kor 13,4; Fil 3,10; Ef 1,19--22; Zsid 7,16.
[576] Vö. Mk 8,31; 9,9--31; 10,34.
[577] Nisszai Szent Gergely: De tridui inter mortem et resurrectionem Domini Nostri Iesu Christi spatio: Gregorii Nysseni opera. Kiad. W. Jaeger--H. Langerbeck. 9. köt. Leiden, 1967, 293--294. (PG 46, 417); Vö. Statuta Ecclesiae Antiqua: DS 325; II. Anasztáz pápa: In prolixitate epistulae, epistula: DS 359; Szent Hormiszdasz pápa: Inter ea quae epistula: DS, 369; XI. Toledói Zsinat: Symbolum: DS 539.
[578] Vö. Lk 24,26--27.44--48.
[579] Vö. Mt 28,6; Mk 16,7; Lk 24,6--7.
[580] Vö. 1Kor 15,3; Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás: DS 150.
[581] Vö. Zsolt 2,7.
[582] Vö. Róm 4,25.
[583] Vö. Ef 2,4--5; 1Pt 1,3.
[584] Vö. Jn 20,17.
[585] Vö. Kol 3,1--3.
[586] Vö. Róm 6,4.
[587] Vö. Róm 8,11.
[588] Vö. Lk 24,31; Jn 20,19.26.
[589] Vö. ApCsel 10,41.
[590] Vö. ApCsel 1,3.
[591] Vö. Mk 16,12; Lk 24,15; Jn 20,14--15; 21,4.
[592] Vö. ApCsel 1,9; Lk 9,34--35; Kiv 13,22.
[593] Vö. Lk 24,51.
[594] Vö. Mk 16,19; ApCsel 2,33; 7,56; Zsolt 110,1.
[595] Vö. 1Kor 9,1; Gal 1,16.
[596] Vö. Jn 16,28.
[597] Vö. Ef 4,8--10.
[598] Vö. Jn 14,2.
[599] Mennybemenetel szentmiséjének prefációja. Missale Romanum, 1970, 410.
[600] Vö. Jel 4,6--11.
[601] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei, 75 (De fide orthodoxa 4, 2.): PTS 12, 173 (PG 94, 1104).
[602] Nicea--konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[603] Vö. ApCsel 1,11.
[604] Vö. Kol 3,3.
[605] Vö. Ef 4,10; 1Kor 5,24.27--28,
[606] Vö. Ef 1,10.
[607] Vö. Ef 1,22.
[608] Vö. Ef 4,11--13.
[609] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3,
[610] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[611] Vö. 1Pt 4,7.
[612] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[613] Vö. Mk 16,17--18.
[614] Vö. Mk 16,20.
[615] Vö. Mt 25,31.
[616] Vö. 2Tesz 2,7.
[617] Vö. 1Kor 15,28.
[618] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[619] 1Kor 11,26.
[620] Vö. 2Pt 3,11--12.
[621] Vö. 1Kor 16,22; Jel 22,17.
[622] Vö. ApCsel 1,6--7.
[623] Vö. Iz 11,1--9.
[624] Vö. ApCsel 1,8.
[625] Vö. 1Kor 7,26.
[626] Vö. 1Pt 4,17.
[627] Vö. Ef 5,16.
[628] Vö. 1Jn 2,18; 4,3; 1Tim 4,1.
[629] Vö. Mt 25,1--13; Mk 13,33.37.
[630] Vö. Jel 22,20.
[631] Vö. Mk 13,32.
[632] Vö. Mt 24,44; 1Tesz 5,2.
[633] Vö. 2Tesz 2,3--12.
[634] Vö. Róm 11,31.
[635] Vö. Róm 11,26; Mt 23,39.
[636] Vö. Róm 11,25.
[637] Vö. Róm 11,12.
[638] Vö. Róm 11,25; Lk 21,24.
[639] Vö. Lk 18,8; Mt 24,12.
[640] Vö. Lk 21,12; Jn 15,19--20.
[641] Vö. 2Tesz 2,4--12; 1Tesz 5,2--3; 2Jn 7; 1Jn 2,18.22.
[642] Vö. Szent Officium: Decretum de millenarismo (1944. VII. 19.): DS 3839.
[643] Vö. XI. Pius: Divini Redemptoris enciklika, 1937. III. 19-én: AAS 29 (1937), 65--106; II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 20--21.
[644] Vö. Jel 19,1--9.
[645] Vö. Jel 13,8.
[646] Vö. Jel 20,7--10.
[647] Vö. Jel 21,2--4.
[648] Vö. Jel 20,12.
[649] Vö. 2Pt 3,12--13.
[650] Vö. MTörv 7,10; Jo 3--4; Mal 3,19.
[651] Vö. Mt 3,7--12.
[652] Vö. Mk 12,38--40.
[653] Vö. Lk 12,1--3; Jn 3,20--21; Róm 2,16; 1Kor 4,5.
[654] Vö. Mt 11,20--24; 12,42--42.
[655] Vö. Mt 5,22; 7,1--5.
[656] Vö. Jn 5,27; Mt 25,31; ApCsel 10,42; 17,31; 2Tim 4,1.
[657] Vö. Jn 3,17.
[658] Vö. Jn 5,26.
[659] Vö. Jn 3,18; 12,48.
[660] Vö. 1Kor 3,12--15.
[661] Vö. Mt 12,32; Zsid 6,46; 10,26--31.