KRISZTUS ÉLETÉNEK MISZTÉRIUMAI
512 A hitvallás Krisztus életéből csak a megtestesülés (fogantatás és születés) és a húsvét (szenvedés, keresztrefeszítés, halál, temetés, pokolraszállás, föltámadás, mennybemenetel) misztériumait nevezi meg. Semmit sem mond kifejezetten Jézus rejtett és nyilvános életének misztériumairól; de a hitvallás Jézus megtestesülését és húsvétját érintő cikkelyei megvilágítják Krisztus egész földi életét. Mindazt, "amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen mennybevétele napjáig" (ApCsel 1,1--2), a születés és a húsvét misztériumainak fényében kell szemlélnünk.
513 A katekézisnek a mindenkori körülményeknek megfelelően Jézus misztériumának egész gazdagságát ki kell bontania. Most csak néhány olyan elemre utalunk, melyek Krisztus életének minden misztériumában közösek (I); majd röviden bemutatjuk Jézus rejtett életének (II.) és nyilvános életének (III.) főbb misztériumait.
I. Krisztus egész élete misztérium
514 Sok dolog, ami érdekes lehetne Jézussal kapcsolatban az emberi tudásvágy számára, nem szerepel az evangéliumokban. Szinte semmit sem mondanak názáreti életéről, sőt még nyilvános életének nagy részéről sem. [186] Amit viszont megírtak az evangéliumokban, azért írták, "hogy higgyétek: Jézus a Messiás, Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen az Ő nevében" (Jn 20,31).
515 Az evangéliumokat olyan emberek írták, akik az első hívők közé tartoztak [187] és akik közölni akarták a hitet másokkal. Mivel a hitben tudták, hogy kicsoda Jézus, ezért egész földi életében szemlélni és másokkal is láttatni tudták misztériumának nyomait. Jézus életében minden -- pólyájától, amibe születésekor betakarták, [188] az eceten át, amivel a kereszten itatták, [189] egészen az arcát takaró kendőig, amit a föltámadás után a sírban hagyott [190] -- az Ő legbensőbb misztériumának a jele. Cselekedetei, csodái, szavai által vált nyilvánvalóvá, hogy "benne lakik testileg az istenség teljessége" (Kol 2,9). Embersége "szentségként", azaz istenségének és az általa hozott üdvösségnek jele és eszközeként jelenik meg: ami az Ő földi életében látható volt, az istenfiúságának és megváltói küldetésének láthatatlan misztériumára utalt.
JÉZUS MISZTÉRIUMÁNAK KÖZÖS VONÁSAI
516 Krisztus egész élete az Atya kinyilatkoztatása: szavai és cselekedetei, hallgatása és szenvedése, magatartása és beszédmódja. Jézus elmondhatja: "Aki látott engem, látta az Atyát" (Jn 14,9); az Atya pedig: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok" (Lk 9,35). Mivel a mi Urunk azért lett emberré, hogy teljesítse az Atya akaratát, [191] misztériumának legapróbb részletei Isten irántunk való szeretetét [192] nyilatkoztatják ki.
517 Krisztus egész élete a megváltás misztériuma. A megváltásban elsősorban a kereszten kiontott vér által részesülünk, [193] de ez a misztérium Jézus egész földi életében tevékeny: már megtestesülésekor, amikor szegénnyé lett, hogy bennünket szegénysége által gazdaggá tegyen; [194] rejtett életében, mely engedelmességével [195] kiengeszteli a mi engedetlenségünket; szavában, mely megtisztítja hallgatóit; [196] gyógyításaiban és ördögűzéseiben, melyekben "magára vette gyöngeségünket, és betegségeinket hordozta" (Mt 8,17); [197] és föltámadásában, mellyel megigazulást adott nekünk. [198]
518 Krisztus egész élete az újra-egybefoglalás (recapitulatio) misztériuma. Mindaz, amit Jézus tett, mondott és szenvedett, mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy a bukott embert visszahelyezze eredeti hivatásába:
"Amikor megtestesült és emberré lett, az emberek hosszú történelmét önmagában összefoglalta, és ebben az összefoglalásban nekünk adta az üdvösséget, hogy amit elveszítettünk Ádámban, azaz hogy Isten képmásaként és hasonlóságaként éljünk, azt Jézus Krisztusban visszanyerjük." [199] "Emiatt élt végig Krisztus minden életkort is, hogy mindenki számára helyreállítsa az Istennel való közösséget." [200]
KÖZÖSSÉGÜNK JÉZUS MISZTÉRIUMAIVAL
519 "Krisztus egész gazdagsága minden ember számára hozzáférhető, és minden embernek javára válik." [201] Krisztus a maga életét nem önmagáért, hanem értünk élte: a megtestesüléstől "értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért", [202] egészen haláláig a mi "bűneinkért" (1Kor 15,3), és föltámadásáig a mi "megigazulásunkért" (Róm 4,25). Most is "közbenjárónk az Atyánál" (1Jn 2,1), "hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk" (Zsid 7,25). Mindazzal, amit egyszer s mindenkorra értünk átélt és elszenvedett, mindörökké jelen van "Isten színe előtt értünk" (Zsid 9,24).
520 Jézus egész életében példaképül adta magát nekünk: [203] Ő a "tökéletes ember", [204] aki arra hív, hogy tanítványai legyünk és kövessük őt: alázatosságával példát adott nekünk a követésre, [205] imádságával imádkozni tanít, [206] szegénységével arra szólít, hogy a nélkülözéseket és üldözéseket készséggel vállaljuk. [207]
521 Krisztus megteszi, hogy mindazt, amit életében átélt, mi az életünkkel Őbenne éljük, és Ő a maga életével mibennünk élje. "Ő ugyanis, az Isten Fia, megtestesülésében bizonyos módon minden emberrel egyesült." [208] Arra vagyunk hivatva, hogy egyek legyünk Ővele; Ő megteszi, hogy mi mint Testének tagjai megosszuk vele azt, amit Ő testi életében értünk és mint példaképünk átélt:
"Jézus misztériumait és állapotait tovább kell vinnünk és be kell teljesítenünk, és gyakran kell kérnünk Őt (...), hogy vigye ezt végbe bennünk és egész Egyházában. (...) Isten Fia ugyanis a kegyelmek révén, melyeket e misztériumok által közöl, és a tevékenységek révén, melyeket általuk bennünk véghez akar vinni, misztériumaiban részesít, hogy ezeket kiárassza, s bennünk és egész Egyházában bizonyos értelemben folytassa. Ily módon akarja bennünk e misztériumokat beteljesíteni." [209]
II. Jézus gyermekségének és rejtett életének misztériumai
522 Isten Fiának földre jövetele oly mérhetetlenül nagy esemény, hogy Isten évszázadokon át akarta azt előkészíteni. Ő maga mindent -- a "korábbi szövetség" [210] szertartásait és áldozatait, előképeit és szimbólumait -- Krisztusra irányít: Őt hirdeti az Izraelben egymást követő Próféták ajka által. Egyébként a pogányok szívében homályos várakozást ébreszt ezen eljövetel iránt.
523 Keresztelő Szent János az Úr közvetlen előfutára; [211] Tőle küldetett, hogy utat készítsen. [212] Ő maga a "Magasságbeli prófétája" (Lk 1,76), minden Prófétát fölülmúl, [213] az utolsó közülük, [214] megnyitja az evangéliumot; [215] anyja méhéből köszönti Krisztus eljövetelét, [216] és abban találja örömét, hogy ő a "vőlegény barátja" (Jn 3,29), akit "Isten bárányának" nevez, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1,29). "Illés szellemével és erejével" (Lk 1,17) jár Jézus előtt, és prédikációjával, bűnbánati keresztségével s végül vértanúságával [217] tanúságot tesz róla.
524 Az adventi liturgia évenként visszatérő ünneplésével az Egyház aktualizálja ezt a messiásvárást; ezáltal a hívők részt vesznek a Megváltó első eljövetelének hosszú előkészítésében, és megújítják magukban a vágyat második eljövetele iránt. [218] Az előfutár születésének és vértanúságának ünnepén az Egyház egyesül az ő vágyával: "Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem" (Jn 3,30).
525 Jézus egy istálló alázatosságában született, szegény családban; [219] az esemény első tanúi egyszerű pásztorok voltak. Ebben a szegénységben ragyog föl az Ég dicsősége. [220] Az Egyház nem fárad bele ezen éjszaka dicsőségének megéneklésébe:
"A Szűz ma világra hozza az Örökkévalót,
És a föld a Megközelíthetetlennek
egy barlangot kínál.
Az angyalok és a pásztorok magasztalják Őt,
És a bölcsek a csillag nyomán közelednek,
Mert hiszen értünk született
A kicsinyke Gyermek, az Örök Isten!"
[221]
526 Istenhez képest "gyermekké lenni" az Országba történő belépés föltétele; [222] ehhez meg kell alázkodni, [223] kicsivé kell válni; sőt "újra kell születni" (Jn 3,7), Istenből kell születni, [224] hogy valaki Isten fiává legyen. [225] A születés misztériuma teljesedik bennünk, amikor Krisztus "formálódik" bennünk. [226] Jézus születése e "csodálatos cserének" misztériuma:
Ó, csodálatos csere! Az emberi nem Teremtője, átlelkesített testet öltvén magára, a Szűztől születni méltóztatott; és férfi közreműködése nélkül jövén a világra, nekünk ajándékozta istenségét. [227]
JÉZUS GYERMEKSÉGÉNEK MISZTÉRIUMAI
527 Jézus körülmetélése nyolc nappal a születése után [228] jele annak, hogy besorolódik Ábrahám leszármazottai közé, a Szövetség népébe, hogy alávettetik a Törvénynek, [229] és jele annak, hogy részesévé válik Izrael istentiszteletének, melyben egész élete folyamán részt fog venni. Ez a jel előképszerűen jelzi a "krisztusi körülmetélést", ami a keresztség. [230]
528 Az Epifánia Jézusnak mint Izrael Messiásának, Isten Fiának és a világ Üdvözítőjének kinyilvánulása. A Jordánban történt keresztséggel és a kánai menyegzővel [231] együtt ünnepli a napkeletről jött "bölcsek" Jézus-imádását. [232] Az evangélium ezekben a "bölcsekben", a környező világ pogány vallásainak képviselőiben azoknak a nemzeteknek zsengéit látja, amelyek a megtestesülés által megvalósuló üdvösség örömhírét elfogadják. A bölcsek Jeruzsálembe jövetele a zsidók királyának imádására [233] megmutatja, hogy Izraelben Dávid csillagának messiási fényénél [234] azt keresik, aki a nemzetek királya lesz. [235] Az ő jövetelük jelzi, hogy a pogányok csak akkor tudják fölfedezni Jézust és csak akkor tudják Őt imádni mint Isten Fiát és a világ Üdvözítőjét, ha a zsidókhoz fordulnak [236] és elfogadják tőlük a messiási ígéreteket, ahogy azokat az Ószövetség tartalmazza. [237] Az Epifánia hirdeti, hogy "az összes pogányok belépnek a patriarchák családjába", [238] és elnyerik "Izrael méltóságát". [239]
529 A bemutatás a Templomban [240] úgy mutatja Jézust, mint az Elsőszülöttet, aki az Úrhoz tartozik mint sajátja. [241] Simeonnal és Annával Izrael egész várakozása jön az Üdvözítőjével való találkozóra (a bizánci hagyomány ezt az ünnepet találkozásnak nevezi). Jézust fölismerik mint a régóta várt Messiást, mint "a nemzetek világosságát" és "Izrael dicsőségét", de úgy is, mint "jelet, melynek ellene mondanak". A fájdalom kardja, amit Máriának jövendölnek, előre hirdeti azt a másik, tökéletes és egyedülálló fölajánlást a kereszten, mely ajándékozni fogja azt az üdvösséget, melyet Isten "minden nép színe előtt készített".
530 A menekülés Egyiptomba és a betlehemi gyermekgyilkosság [242] megmutatja a sötétség szembehelyezkedését a világossággal: "A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be" (Jn 1,11). Krisztus egész élete az üldözés jegyében fog állni. Övéi részesednek e sorsban. [243] Az Egyiptomból való visszatérés [244] a kivonulásra emlékeztet, [245] és Jézust úgy mutatja be, mint a végleges szabadítót.
JÉZUS REJTETT ÉLETÉNEK MISZTÉRIUMAI
531 Jézus életének legnagyobb részét úgy élte le, hogy osztozott a legtöbb ember sorsában: élete minden látványosság nélküli, mindennapos élet, egy kézművesé, aki a zsidó vallásosságban Isten törvénye alatt áll [246] egy falusi közösségben. Ebből az egész korszakból csak annyit tudunk, hogy Jézus engedelmeskedett szüleinek [247] és "gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt" (Lk 2,52).
532 Jézus Anyja és nevelőapja iránti alárendeltségében teljesen és tökéletesen teljesítette a negyedik parancsolatot. Ez az engedelmesség földi képe volt a mennyei Atya iránti fiúi engedelmességének. Józsefnek és Máriának való mindennapos alávetettsége hirdette és elővételezte a Getszemáni kerti imádság engedelmességét: "Ne az én akaratom..." (Lk 22,42). Krisztus mindennapos engedelmességével rejtett életében már megkezdődött annak helyreállítása, amit Ádám engedetlensége lerombolt. [248]
533 A názáreti rejtett élet minden ember számára lehetővé teszi, hogy az élet leghétköznapibb dolgaiban közösségben legyen Jézussal:
"A názáreti ház iskola, amelyben az ember kezdi megérteni Krisztus életét. Az evangélium iskolája. (...) Elsősorban a hallgatásra tanít. Bárcsak föléledne bennünk a hallgatás nagyrabecsülése, ennek a csodálatos és nélkülözhetetlen lelki magatartásnak az értékelése (...). Itt tanuljuk meg, milyen fontos a családi élet. Názáret fölhívja a figyelmet a családra, szeretetközösségére, méltóságára, sugárzó szépségére, szentségére és sérthetetlenségére (...). Végezetül itt megtanuljuk a munka fegyelmét. Ó, názáreti iskola, az ács Fiának háza! Itt szeretném megismerni és ünnepelni az emberi munka szigorú, de megváltó törvényét (...); végezetül innen szeretnék áldást küldeni az egész világ munkásainak, és megmutatni nekik a nagy Példaképet, az isteni Testvért. [249]
534 Jézus megtalálása a Templomban [250] az egyetlen esemény, mely az evangéliumok Jézus rejtett életéről való hallgatását megtöri. Ezáltal Jézus sejteti küldetése iránti teljes, istenfiúságából adódó odaadásának misztériumát: "Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?" Mária és József nem értették e szavakat, de a hitben elfogadták, és Mária "mindezeket az igéket megőrizte a szívében" a hosszú évek során, mialatt Jézus egy mindennapos élet csöndjében rejtve maradt.
III. Jézus nyilvános életének misztériumai
535 Jézus nyilvános életének kezdete [251] a keresztsége Jánosnál a Jordánban. [252] János hirdette "a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára" (Lk 3,3). Bűnösök vámosok és katonák, [253] farizeusok és szadduceusok [254] és utcanők [255] sokasága jött, hogy megkeresztelkedjék nála. "Akkor eljött Jézus." A Keresztelő vonakodott, de Jézus biztatta, és fölvette a keresztséget. Egy galamb képében leszáll a Szentlélek Jézusra, és a mennyből szózat hallatszik: "Ez az én szeretett Fiam" (Mt 3,13--17). Ez Jézusnak mint Izrael Messiásának és Isten Fiának megjelenése (epifániája).
536 A keresztség Jézus részéről a szenvedő Szolga küldetésének elfogadása és kezdete. Engedi, hogy a bűnösök közé sorolják. [256] Már most "az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét" (Jn 1,29); már elővételezi halálának "vérkeresztségét". [257] Azért jön, hogy "beteljesítsen minden igazságot" (Mt 3,15), azaz teljesen aláveti magát Atyja akaratának: szeretetből vállalja magára a halál keresztségét bűneink bocsánatára. [258] Erre a készségre válaszol az Atya hangja, aki Fiában teljesen kedvét találta. [259] A Szentlélek, akit Jézus fogantatása óta teljesen birtokol, jön, hogy rajta "maradjon". [260] Jézus az egész emberiség számára a Lélek forrása lesz. Keresztelésekor "megnyílt neki az ég" (Mt 3,16), melyet Ádám bűne bezárt; és amikor Jézus és a Lélek a vízbe ereszkedett, az megszentelődött -- ez az új teremtés előjátéka.
537 A keresztség által a keresztény ember szentségileg azonosul Jézussal (aki keresztségében elővételezte halálát és föltámadását). A kereszténynek be kell lépnie a bűnbánat és a megalázkodás e misztériumába, Jézussal alá kell merülnie a vízbe, hogy Vele együtt újra kiemelkedjék. Vízből és Szentlélekből újra kell születnie, hogy a Fiúban az Atya szeretett fiává legyen és "új életre keljen" (Róm 6,4):
Temetkezzünk el Krisztussal együtt a keresztségben, hogy vele együtt föltámadjunk; szálljunk alá vele együtt, hogy vele fölemelkedjünk; emelkedjünk föl vele együtt, hogy vele együtt megdicsőüljünk. [261]
Így történt, hogy "mindabból, ami Krisztusban végbement, megismerjük, hogy a víz fürdője után az ég kapuiból a Szentlélek is leszállt reánk, a mennyei dicsőség kenete is elárasztott és az Atyai szó fogadott fiúvá is tett minket". [262]
538 Az evangéliumok beszélnek egy magányos időszakról, melyet Jézus közvetlenül a Jánostól fölvett keresztsége után a pusztában töltött: "a Lélek a pusztába vitte Őt" (Mk 1,12), és Ő ott maradt negyven napig étlenül; vadállatok között élt és angyalok szolgáltak neki. [263] Ennek az időszaknak a végén a Sátán háromszor kísérti meg Őt, hogy próbára tegye fiúi kapcsolatát Istennel. Jézus visszaveri e támadásokat, melyek összefoglalják az Ádámot a Paradicsomban és Izraelt a pusztában ért kísértéseket, ezután az ördög egy időre visszahúzódott Tőle (Lk 4,13).
539 Az evangélisták utalnak e titokzatos esemény üdvtörténeti jelentőségére. Jézus az új Ádám, aki hűséges marad abban, amiben az első engedett a kísértésnek. Jézus tökéletesen teljesíti Izrael hivatását: azokkal ellentétben, akik egykor negyven évig provokálták Istent a pusztában, [264] ezzel szemben Krisztus Isten Szolgájának bizonyul, aki egészen engedelmes Isten akaratának. Jézus ebben győztes az ördöggel szemben: "megkötözte az erőset", hogy elragadja tőle a zsákmányt. [265] Jézus győzelme a pusztában a kísértő fölött szenvedésének győzelmét elővételezi, mely szenvedés az Atya iránti fiúi szeretet legnagyobb engedelmessége.
540 A kísértés megmutatja, hogy Isten Fia mely módon Messiás, ellentétben azzal a szereppel, amit a Sátán javasolt neki, s melyben az emberek [266] szívesen látták volna. Ezért Krisztus helyettünk győzte le a Kísértőt: "Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt" (Zsid 4,15). A negyven napos böjti idő által az Egyház minden esztendőben egyesül Jézus misztériumával a pusztában.
"ELKÖZELGETT AZ ISTEN ORSZÁGA"
541 "Miután Jánost fogságba vetették, Jézus Galileába ment, hirdetvén Isten evangéliumát, és mondta: »Beteljesedett az idő és elközelgett az Isten országa; tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak«" (Mk 1,14--15). "Hogy az Atya akaratát teljesítse, Krisztus megalapította a földön a mennyek országát." [267] Az Atya akarata pedig az, hogy "az embert isteni életben való részesedésre emeli". [268] Azáltal teszi ezt, hogy az embereket az Ő Fia, Jézus Krisztus körül összegyűjti. Ez az összegyűjtött közösség az Egyház, mely a földön Isten országának "csírája és kezdete". [269]
542 Krisztus az "Isten családjában" összegyűlt emberek közösségének a szívében van. Ő hívja maga köré őket igéje által, az Isten országát kinyilvánító jelei és tanítványai elküldése által. Országának eljövetelét elsősorban húsvétjának nagy misztériuma által valósítja meg: kereszthalála és föltámadása által: "Én pedig, ha majd magasba emelnek a földről, mindeneket magamhoz fogok vonzani" (Jn 12,32). Erre a Krisztussal való egységre minden ember meghívást kap. [270]
543 Minden ember meghívás kap arra, hogy belépjen az Országba. Ez a messiási ország, melyet először Izrael fiainak hirdettek, [271] minden nép embereinek szól. [272] Aki be akar lépni az Országba, annak el kell fogadnia Jézus szavát.
"Az Úr igéje ugyanis a földbe vetett maghoz hasonlít: akik hittel hallgatják és Krisztus kicsiny nyájához számláltatnak, azok magát az Országot fogadták be; a mag azután saját erejéből csírázik és növekszik egészen az aratásig." [273]
544 Az ország a szegényeké és a kicsinyeké, vagyis azoké, akik alázatos szívvel elfogadták. Jézus küldetése az, hogy "örömhírt vigyen a szegényeknek" (Lk 4,18). [274] Boldognak mondja őket, mert "övék a mennyek országa" (Mt 5,3); az Atya a "kicsinyeknek" akarta kinyilatkoztatni azt, ami rejtve marad a bölcsek és az okosok előtt. [275] A jászoltól a keresztig Jézus megosztja életét a szegényekkel; ismeri az éhséget, [276] a szomjúságot [277] és a nélkülözést. [278] Sőt, azonosítja magát minden szegénnyel, és az irántuk tanúsított tevékeny szeretetet teszi az országába belépés föltételéül. [279]
545 Jézus az Istenország asztalához hívja a bűnösöket: "Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket" (Mk 2,17). [280] Megtérésre szólítja föl őket, ami nélkül nem lehet belépni az Országba. De szóval és tettel megmutatja nekik Atyja határtalan irgalmát irántuk, [281] és a határtalan "örömöt", mely "az égben lesz egyetlen megtérő bűnös miatt" (Lk 15,7). E szeretet legfőbb bizonysága életének föláldozása "a bűnök bocsánatára" (Mt 26,28).
546 Jézus példabeszédek által -- melyek tanításának jellegzetességei -- hív arra, hogy belépjünk az Országba. [282] Általuk hív meg az Ország ünnepi lakomájára, [283] ugyanakkor radikális döntést kíván: az Ország elnyeréséért az embernek mindent el kell ajándékoznia; [284] a szavak nem elegendők, tettekre van szükség. [285] A példabeszédek szinte tükröt tartanak az ember elé, melyben fölismerheti: sziklás talajként vagy jó földként fogadja-e be az igét? [286] Mit kezd a kapott talentumokkal? [287] A példabeszédek lényegi magva Jézus és az Ország jelenléte a földön. Az embernek be kell lépnie az Országba, azaz Krisztus tanítványává kell lennie, hogy "megismerje a mennyek országának titkait" (Mt 13,11). A "kívülállóknak" (Mk 4,11) minden rejtve marad. [288]
547 Jézus a maga szavait számos "erővel, csodával és jellel" kísérte (ApCsel 2,22), melyek mutatják, hogy az Ország Őbenne jelen van. Ezek bizonyítják, hogy Jézus a megígért Messiás. [289]
548 A Jézus által végbevitt jelek bizonyítják, hogy őt az Atya küldte. [290] Arra hívnak, hogy higgyenek Őbenne. [291] Azoknak, akik hittel fordulnak feléje, Jézus megadja, amit kérnek. [292] Akkor a csodák megerősítik a hitet Abban, aki az Atya cselekedeteit teszi: bizonyítják, hogy ő Isten Fia. [293] A csodák ugyanakkor botrányt is okozhatnak. [294] Ugyanis nem kíváncsiságot és mágikus kívánságokat akarnak kielégíteni. Jézust oly nyilvánvaló csodái ellenére is egyesek elutasították; [295] sőt azzal vádolták, hogy az ördögök segítségével cselekszik. [296]
549 Amikor Jézus embereket a földi éhségtől, [297] igazságtalanságtól, [298] betegségtől és haláltól [299] megszabadít, messiási jeleket ad. De nem azért jött, hogy a földön minden bajt megszüntessen, [300] hanem hogy az embereket a lehető legrosszabb rabszolgaságból, a bűn szolgaságából kiszabadítsa, [301] mely hatálytalanítja istengyermeki hivatásukat és oka mindenfajta emberi rabszolgaságnak.
550 Isten országának eljövetele a Sátán országának veresége: [302] "Ha pedig én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor bizony eljött hozzátok az Isten országa" (Mt 12,28). A Jézus által végzett ördögűzések megszabadítják az embereket a gonosz lelkek hatalmától. [303] Elővételezik Jézus nagy győzelmét "evilág fejedelme" fölött. [304] Krisztus keresztje által Isten Országa véglegesen megszilárdul: "Az Úr a fáról országolt". [305]
551 Jézus nyilvános életének kezdetétől fogva férfiakat választott ki, szám szerint tizenkettőt, hogy vele legyenek és részesedjenek küldetésében. [306] Részt adott nekik hatalmából "és elküldte őket, hogy hirdessék Isten országát és gyógyítsanak betegeket" (Lk 9,2). Örökre Krisztus országához tartoznak, mert Ő általuk vezeti az Egyházat:
"Ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött" (Lk 22,29--30).
552 A Tizenkettő kollégiumában Simon Péteré az első hely. [307] Jézus egyedülálló küldetést bízott rá. Az Atyától jövő kinyilatkoztatás erejével Péter megvallotta: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia" (Mt 16,16). Akkor a mi Urunk kinyilvánította neki: "Te Péter vagy, és én erre a sziklára fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta" (Mt 16,18). Krisztus, az "eleven Kő" [308] biztosítja Péterre épített Egyháza számára a halál hatalmai fölötti győzelmet. Péter megvallott hite miatt az Egyház rendíthetetlen sziklája marad. Az lesz a küldetése, hogy ezt a hitet őrizze, nehogy valaha megfogyatkozzon, és megerősítse benne testvéreit. [309]
553 Jézus különleges tekintélyt bízott Péterre: "Neked adom a mennyek országának kulcsait; amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, föloldott lesz a mennyben is" (Mt 16,19). A "kulcsok hatalma" a teljhatalmat jelenti Isten házának kormányzására, ami az Egyház. Jézus, a "Jó Pásztor" (Jn 10,11) e megbízatást föltámadása után megerősítette: "Legeltesd bárányaimat" (Jn 21,15--17). Az "oldás" és a "kötés" hatalma teljhatalmat jelent a bűnbocsánatra, tantételek megfogalmazására és fegyelmi döntések meghozatalára az Egyházban. Jézus ezt a hatalmat az Egyházra bízta az apostolok [310] és különösképpen Péter szolgálata által, akire mint egyre az Ország kulcsait kifejezetten rábízta.
AZ ORSZÁG ELŐVÉTELEZÉSE: A SZÍNEVÁLTOZÁS
554 Attól a naptól fogva, amikor Péter megvallotta, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, a Mester "magyarázni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, (...) sokat kell szenvednie, megölik, de harmadnapon föl fog támadni" (Mt 16,21). Péter visszautasítja ezt a bejelentést; [311] a többiek sem tudták fölfogni. [312] Ebben az összefüggésben áll Jézus színeváltozásának titokzatos eseménye, [313] egy magas hegyen három kiválasztott tanú: Péter, Jakab és János előtt. Jézus arca és ruhája ragyogó fényessé vált; megjelent Illés és Mózes, és beszélgettek vele, "elmondták kivonulását, melyet majd Jeruzsálemben fog beteljesíteni" (Lk 9,31). Felhő árnyékolta be őket, és egy hang az égből mondta: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok" (Lk 9,35).
555 Jézus egy pillanatra megmutatta isteni dicsőségét, megerősítvén így Péter hitvallását. Azt is megmutatja: Jeruzsálemben el kell szenvednie a kereszten a halált, hogy bemehessen "dicsőségébe" (Lk 24,26). Mózes és Illés hegyen látták Isten dicsőségét; a Törvény és a Próféták megjövendölték a Messiás szenvedéseit. [314] Jézus szenvedése az Atya akarata; a Fiú Isten szolgájaként cselekszik; [315] a felhő a Szentlélek jelenlétének jele: "Az egész Szentháromság megjelent: az Atya a hangban, a Fiú az emberben, a Szentlélek a fényes felhőben": [316]
"Te színedben elváltoztál a hegyen, s amennyire képesek voltak rá, tanítványaid látták dicsőségedet, Krisztus Istenünk, hogy ha majd keresztre feszítve látnak, megértsék, hogy szenvedésed önkéntes volt; és hirdessék a világnak, hogy Te valóban az Atya ragyogása vagy." [317]
556 A nyilvános élet küszöbén: a keresztség, a húsvét küszöbén: a színeváltozás. Jézus keresztsége "föltárta az első újjászületés misztériumát": keresztségünket; a színeváltozás "a második újjászületés szakramentuma": föltámadásunk. [318] Már most részesedünk az Úr föltámadásában a Szentlélek által, aki Krisztus Testének szentségeiben működik. A színeváltozás megízlelteti velünk Krisztus dicsőséges eljövetelét, "aki átalakítja gyarló testünket, hogy hasonlóvá tegye megdicsőült testéhez" (Fil 3,21). De a színeváltozás azt is mondja, hogy "sok szorongatáson át (...) kell bejutnunk Isten országába" (ApCsel 14,22):
"Ezt Péter még nem értette akkor, amikor Krisztussal akart a hegyen élni. [319] Ezt az életet, Péter, a halála utáni időre tartotta fönn. Most pedig ő maga mondja: Jöjj le a hegyről, hogy a földön fáradozzál, a földön szolgálj, a földön megvessenek és keresztre feszítsenek. Lejön az élet, hogy megöljék; lejön a kenyér, hogy éhes legyen; lejön az út, hogy útközben elfáradjon; lejön a forrás, hogy szomjazzon -- te pedig vonakodsz a fáradságtól?" [320]
557 "Amikor beteltek fölvételének napjai, Jézus megszilárdította arcát, hogy Jeruzsálembe menjen" (Lk 9,51). [321] E döntésével Jézus jelezte, hogy a halálra készen megy föl Jeruzsálembe. Szenvedését és föltámadását háromszor jövendölte meg. [322] Amikor Jeruzsálemhez közeledett, mondta: "Nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül" (Lk 13,33).
558 Jézus azoknak a Prófétáknak vértanúságára emlékeztet, akiket Jeruzsálemben öltek meg. [323] Ennek ellenére kitartóan sürgeti Jeruzsálemet, hogy körülötte gyűljön össze: "Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a kotlós szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok" (Mt 23,37). Amikor megpillantotta Jeruzsálemet, sírt a város fölött, [324] és még egyszer kifejezte mélységes vágyát: "Bárcsak te is fölismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre volna! Most azonban el van rejtve a szemed elől" (Lk 19,41--42).
JÉZUS MESSIÁSI BEVONULÁSA JERUZSÁLEMBE
559 Hogyan fogadja Jeruzsálem Messiását? Jézus, aki mindig visszahúzódott a nép törekvése elől, hogy királlyá tegyék, [325] most megválasztja az időt, és gondosan előkészíti messiási bevonulását "Atyjának, Dávidnak" városába (Lk 1,32). [326] Ujjongással veszik körül mint Dávid fiát, mint olyat, aki üdvösséget hoz [a Hozsanna azt jelenti: "Ments meg!", "Adj üdvösséget!"]. Most azonban a "dicsőség királya" (Zsolt 24,7--10) "szamáron ülve" (Zak 9,9) vonul be városába: Sion leányát, Egyházának előképét, nem csellel és nem is erőszakkal veti hatalma alá, hanem alázattal, mely bizonyságot tesz az Igazságról. [327] Ezért azon a napon országának alattvalói lesznek a gyermekek [328] és "Isten szegényei", akik úgy köszöntik Őt, ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak. [329] Fölkiáltásukat -- "Áldott, aki jön az Úr Nevében" (Zsolt 118,26) -- az Egyház ismétli az eucharisztikus liturgia Sanctusában, hogy ezzel kezdje az Úr húsvétjára való emlékezést.
560 Jézus bevonulása Jeruzsálembe kinyilvánítja annak az országnak eljövetelét, melyet a Messiás-Király halálának és föltámadásának húsvétjával fog beteljesíteni. Az Egyház liturgiája ennek ünneplésével nyitja meg a nagyhetet Virágvasárnap napján.
561 Valóban, "aki szemléli, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése". [330]
562 Krisztus tanítványainak hasonlóvá kell válniuk Őhozzá, annyira, hogy Ő alakuljon ki bennük. [331] "Ezért fölvétetünk az Ő életének misztériumaiba, hasonlóvá válunk Őhozzá vele együtt meghalván és föltámadván, míg csak együtt nem fogunk uralkodni vele." [332]
563 Az ember, akár pásztor, akár bölcs, itt a földön nem juthat el Istenhez, ha térdet nem hajt a betlehemi jászol előtt, és nem imádja Őt, a kisded gyöngeségében.
564 Jézus Mária és József iránti engedelmességével, hosszú évekig tartó alázatos munkájával Názáretben az életszentség példáját adja nekünk a család és a munkás élet mindennapjaiban.
565 Jézus nyilvános életének kezdetétől, keresztségétől fogva "Szolga", aki teljesen a megváltás művének szenteli magát, melyet szenvedésének keresztségével fog beteljesíteni.
566 A pusztában átélt kísértés úgy mutatja Jézust, mint alázatos Messiást, aki legyőzi a Sátánt azáltal, hogy teljesen ragaszkodik Atyjának üdvözítő tervéhez.
567 A mennyek országát Krisztus megnyitotta a földön. "Ez az ország Krisztus igéjében, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl az emberek előtt." [333] Az Egyház ennek az országnak magva és kezdete. Kulcsai Péterre lettek bízva.
568 Krisztus színeváltozásának célja, hogy az apostolok hitét a szenvedéssel kapcsolatban megerősítse: a fölmenetel a "magas hegyre" a Kálváriára való fölmenetelt készíti elő. Krisztus, az Egyház feje kinyilvánítja azt, amit teste tartalmaz, s ami a szentségekben tükröződik: "a dicsőség reményét" (Kol 1,27). [334]
569 Jézus önként ment föl Jeruzsálembe, jóllehet tudta, hogy a bűnösök ellentmondása miatt erőszakos halált fog szenvedni. [335]
570 Jézus bevonulása Jeruzsálembe kinyilvánítja az Ország eljövetelét, melyet a Király-Messiás -- akit a gyermekek és az alázatos szívűek városában elfogadtak -- halálának és föltámadásának húsvétja által fog beteljesíteni.
JÉZUS KRISZTUS "SZENVEDETT PONCIUS PILÁTUS ALATT, MEGFESZÍTETTÉK, MEGHALT ÉS ELTEMETTÉK"
571 Krisztus keresztjének és föltámadásának húsvéti misztériuma a központjában áll annak az örömhírnek, melyet az apostoloknak, és utánuk az Egyháznak hirdetnie kell a világban. Isten üdvözítő terve Fiának, Jézus Krisztusnak megváltó halálában "egyszer s mindenkorra" (Zsid 9,26) beteljesedett.
572 Az Egyház hű marad az "összes Írások" azon értelmezéséhez, melyet maga Jézus mind húsvétja előtt, mind húsvétja után adott: [336] "Vajon nem ezeket kellett-e elszenvednie a Krisztusnak és bemennie dicsőségébe?" (Lk 24,26). Jézus szenvedése történeti formát öltött azáltal, hogy elvetették "a vének, a főpapok és az írástudók" (Mk 8,31), akik kiszolgáltatták "Őt a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék" (Mt 20,19).
573 A hit tehát törekedhet arra, hogy Jézus halálának körülményeit, melyeket az evangéliumok hűségesen továbbadtak [337] és más történeti források megvilágítanak, vizsgálja, hogy jobban megértse a megváltás értelmét.
574 Jézus nyilvános működésének kezdetétől fogva a farizeusok és a Heródes-pártiak megegyeztek a papokkal és írástudókkal, hogy elveszítik őt. [338] Egyes cselekedetei miatt (ördögűzések; [339] a bűnök megbocsátása; [340] szombati gyógyítások; [341] a törvényes tisztaság parancsainak saját értelmezése; [342] barátkozás a vámosokkal és nyilvános bűnösökkel [343] ) Jézust néhány rosszindulatú ember ördögi megszállottsággal gyanúsította. [344] Káromkodással [345] és hamis prófétasággal [346] vádolták, tudniillik olyan bűntényekkel, melyeket a Törvény megkövezéses halállal büntetett. [347]
575 Jézus egyes cselekedetei és szavai tehát az "ellentmondás jelévé" [348] váltak a jeruzsálemi vallási hatóságok számára -- melyeket Szent János evangéliuma gyakran "zsidóknak" nevez [349] --, sokkal inkább, mint Isten egyszerű népe számára. [350] Igaz, hogy Jézus kapcsolata a farizeusokkal nemcsak polémia volt. Így például farizeusok voltak azok, akik figyelmeztették a rá leselkedő veszélyre. [351] Jézus néhányat megdicsér közülük, mint például a Mk 12,34-ben szereplő írástudót, és ismételten vendég volt farizeusoknál. [352] Jézus megerősít tanításokat, melyeket Isten népének ezen vallási elitje képviselt: a halottak föltámadását, [353] jámborsági formákat (alamizsna, imádság és böjt), [354] a szokást, hogy Istenhez mint Atyához fordulnak, valamint Isten és a felebarát szeretete parancsának központi jellegét. [355]
576 Sok izraelita szemében tűnt úgy, hogy Jézus szembeszáll a választott nép lényeges intézményeivel:
577 Jézus a hegyi beszédet ünnepélyes figyelmeztetéssel kezdte, melyben Istentől a Sinai-hegyen az első Szövetség megkötésekor adott Törvényt az Újszövetség kegyelmének fényében mutatta be:
"Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a Törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában" (Mt 5,17--19).
578 Jézus, Izrael Messiása, aki a legnagyobb a mennyek országában, saját szavai szerint kötelességének tekintette, hogy beteljesítse a Törvényt hiánytalanul, a legkisebb előírásokig. De Ő az egyetlen, aki azt tökéletesen meg tudta tenni. [356] A zsidók saját bevallásuk szerint soha nem tudták tökéletesen, a legkisebb parancs megszegése nélkül megtartani a Törvényt. [357] Ezért Izrael fiai minden évben az engesztelés napján bocsánatot kérnek Istentől törvényszegéseikért. A Törvény ugyanis egyetlen egészet alkot, és amint Szent Jakab emlékeztet: "Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, az mindegyik ellen vét" (Jak 2,10). [358]
579 A Törvény teljes -- nem csupán betű, hanem szelleme szerinti -- megtartásának elvét nagyrabcsülték a farizeusok. Erre tanítván Izraelt, sok Jézus korabeli zsidót szélsőséges vallásos buzgóságra vezettek. [359] Ez, amennyiben nem oldódott föl kázusok képmutató boncolgatásában, [360] a népet szükségszerűen elkészítette Isten azon hallatlan beavatkozására, ami a törvény tökéletes teljesítése volt az összes bűnös helyett az egyetlen Igaz részéről. [361]
580 A Törvény tökéletes beteljesítését senki más nem tudta megtenni, csak az isteni Törvényhozó, aki a Törvény alatt a Fiú személyében született. [362] Jézusban a Törvény már nem kőtáblákra írtan jelenik meg, hanem a Szolga "bensejében" és "szívében" (Jer 31,33), aki, mivel "igazságban hirdet ítéletet" (Iz 42,3), "a nép szövetsége" (Iz 42,6) lett. Jézus beteljesíti a Törvényt egészen odáig, hogy magára veszi "a Törvény átkát", [363] melyet azok vontak magukra, "akik nem maradtak meg mindabban, amik írva vannak, hogy megtegyék", [364] mivel Krisztus halála "azoknak a törvényszegéseknek megváltására történt, melyeket az első szövetségben követtek el" (Zsid 9,15).
581 A zsidók és szellemi vezetőik számára Jézus rabbinak [365] számított. Ő maga gyakran érvelt a rabbinikus törvényértelmezés formájában. [366] Ugyanakkor Jézusnak akaratlanul össze kellett ütköznie a törvénytudókkal, mert magyarázatát nem úgy adta elő, mint egy közülük; hanem "úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint írástudóik" (Mt 7,28--29). Őbenne Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sinai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát a boldogságok hegyén. [367] Ez az Ige nem eltörli, hanem beteljesíti a Törvényt, isteni módon adván végső értelmezését: "Hallottátok, hogy mondatott a régieknek (...). Én pedig mondom nektek" (Mt 5,33--34). Ő ugyanezzel az isteni tekintéllyel kárhoztatja a farizeusok egyes "emberi hagyományait", [368] melyek érvénytelenítik Isten Igéjét. [369]
582 Ezen túlmenően: az étkezésekkel kapcsolatos tisztasági törvényt, mely a zsidók életében igen nagy szerepet játszott, Jézus beteljesítette, amikor a maga isteni értelmezésével kinyilatkoztatta e törvény "pedagógiai" értelmét: [370] "Ami kívülről kerül az emberbe, nem tudja tisztátalanná tenni, (...) -- ezzel tisztának nyilvánított minden ételt. De mondta: ami kimegy az emberből, az szennyezi be az embert; mert belülről, az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok" (Mk 7,18--21). Amikor Jézus isteni tekintéllyel adta a törvény végső értelmezését, szemben találta magát egyes törvénytudókkal, akik nem fogadták el az Ő törvénymagyarázatát, noha ennek igazságát isteni jelek bizonyították. [371] Ez különösen érvényes a szombat kérdésére: Jézus gyakran rabbinista érveléssel [372] mutat rá arra, hogy a szombati nyugalmat nem zavarja meg Isten [373] vagy a felebarát szolgálata, [374] amit az Ő gyógyításai jelentenek.
583 Jézus, miként előtte a próféták, a jeruzsálemi Templom iránt mélységes tiszteletet tanúsított. Itt mutatta be József és Mária a születése után negyven nappal. [375] Tizenkét évesen úgy határozott, hogy a Templomban marad, hogy szüleit emlékeztesse, hogy neki Atyja dolgaiban kell lennie. [376] Rejtett élete során évről évre legalább a húsvéti ünnepre fölment a Templomba; [377] nyilvános működésének szinte ritmusát adta a zsidók nagy ünnepeinek jeruzsálemi zarándoklata. [378]
584 Jézus úgy megy föl a Templomba, mint az Istennel való találkozás kiváltságos helyére. Számára a Templom Atyjának lakása, az imádság háza, és méltatlankodik amiatt, hogy külső előcsarnokát piaccá tették. [379] Amikor a kereskedőket kiűzi a Templomból, Atyja iránti féltő szeretetből teszi: "Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!" Tanítványai emlékeztek az Írás szavára: "Emészt a házadért való buzgóság" (Zsolt 69,10; Jn 2,16--17). Föltámadása után az apostolok tiszteletteljes magatartást tanúsítottak a Templom iránt. [380]
585 Jézus azonban szenvedésének küszöbén megjövendölte ennek a csodálatos építménynek a romlását, melyből nem fognak követ kövön hagyni. [381] Ezt mint a végső időnek jelét jövendöli, melyek az Ő húsvétjával kezdődnek meg. [382] De ezt a próféciát eltorzítva hamis tanúk idézni tudták a kihallgatáson a főpap előtt, [383] majd gúnyolódva a keresztre szegezett Jézus fejére olvasták. [384]
586 Jézus egyáltalán nem volt ellenséges a Templommal szemben, [385] ahol tanításának lényeges részeit mondta el; [386] le akarta róni a templomadót Péterrel együtt, [387] akit az imént tett leendő Egyháza alapjává. [388] Sőt azonosította magát a Templommal, amikor úgy mutatta be magát, mint Isten végső emberek között lakását. [389] Ezért testi megölése [390] a Templom lerombolását jövendöli, ami ki fogja nyilvánítani az üdvösség története új korszakának kezdetét: "Eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát" (Jn 4,21). [391]
III. Jézus és Izrael hite az egy, szabadító Istenben
587 Ha a Törvény és a jeruzsálemi Templom a Jézusnak való "ellentmondás" [392] alkalma lehetett Izrael vallási hatóságai számára, bűnöket megváltó feladata, ami a kifejezetten isteni tevékenység, valóságos botránykő lett számukra. [393]
588 Jézus botrány volt a farizeusoknak amiatt, hogy a vámosokkal és a bűnösökkel [394] éppoly családiasan étkezett, mint velük. [395] Azoknak, "akik magukat igaznak tartották és másokat megvetettek" (Lk 18,9), [396] mondta Jézus: "Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra" (Lk 5,32). Még tovább ment, amikor a farizeusok füle hallatára kijelentette, hogy mivel a bűn egyetemes, [397] azok, akik úgy gondolják, hogy nem szorulnak gyógyulásra, magukat vakítják meg. [398]
589 Mindenekelőtt azonban Jézus azzal keltett megütközést, hogy a bűnösök iránti irgalmas magatartását Isten bűnösök iránti magatartásával azonosította. [399] Egészen odáig ment, hogy egy asztalhoz ülve a bűnösökkel [400] arra utalt, hogy bebocsátja őket a messiási lakomára. [401] De főként amikor bűnöket bocsátott meg, állította Jézus dilemma elé Izrael vallási hatóságait. Nemde jogosan mondták fölháborodásukban: "Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem egyedül az Isten" (Mk 2,7)? Jézus, amikor bűnöket bocsát meg, vagy káromkodik, mert ember létére egyenlővé teszi magát Istennel, [402] vagy igazat mond, és akkor személye jelenvalóvá teszi és kinyilatkoztatja Isten Nevét. [403]
590 Egyedül Jézus személyének isteni mivolta igazolhatja ezt a feltétlen követelményt: "Aki nincs velem, ellenem van" (Mt 12,30); ugyanígy, amikor azt mondja, hogy "nagyobb, mint Jónás, (...) nagyobb, mint Salamon" (Mt 12,41--42), vagy nagyobb a Templomnál; [404] amikor magára vonatkoztatja, hogy Dávid urának nevezi a Messiást; [405] amikor azt mondja: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (Jn 8,58); és: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30).
591 Jézus azt kérte Jeruzsálem vallási hatóságaitól, hogy higgyenek benne Atyja művei miatt, melyeket Ő vitt végbe. [406] De a hit aktusának ehhez át kellett mennie egy titokzatos önmagának-meghaláson "a felülről való új születésre" [407] az isteni kegyelem vonzásának hatására. [408] A megtérésnek ez az igénye -- melynek hátterében ott voltak az oly csodálatosan beteljesedett ígéretek [409] -- érthetővé teszi a főtanács tragikus tévedését, mely úgy gondolta, hogy Jézus, mint istenkáromló, halált érdemel. [410] Így tagjai egyszerre cselekedtek tudatlanságból [411] és a hitetlenség [412] vakságából. [413]
592 Jézus nem eltörölte, hanem beteljesítette a sinai Törvényt, [414] oly tökéletesen, [415] hogy kinyilatkoztatja végső értelmét, [416] és az ellene elkövetett törvényszegéseket megváltja. [417]
593 Jézus tisztelte a Templomot, a zsidók zarándokünnepein fölment a Templomba, és buzgó szeretettel szerette mint Isten emberek között lakásának helyét. A Templom az Ő misztériumának előképe. Megjövendöli lerombolását, de úgy, mint saját megölésének képét és az üdvtörténet új korszakának kezdetét, amikor az Ő teste lesz a végső Templom.
594 Jézus olyan tetteket művelt, mint például a bűnök megbocsátása, melyek Őt mint üdvözítő Istent nyilvánították ki. [418] Egyes zsidók, akik nem ismerték el benne az emberré lett Istent, [419] embernek tekintették, aki Istenné tette magát, [420] s mint istenkáromlót elítélték.
A ZSIDÓ HATÓSÁGOK MEGOSZTOTTSÁGA JÉZUSSAL KAPCSOLATBAN
595 Jeruzsálem vallási vezetői között nemcsak a farizeus Nikodémus [421] és a gazdag tanácstag, Arimateai József volt, akik titokban Jézus tanítványai voltak, [422] hanem már korán nézeteltérés alakult ki Jézus körül, [423] annyira, hogy közvetlenül a szenvedés előtt Szent János elmondhatta: "a fejedelmek közül sokan hittek benne", bár még nagyon tökéletlen hittel (Jn 12,42). Egyáltalán nem meglepő, hogy közvetlenül pünkösd után "a papok közül is sokan engedelmeskedtek a hitnek" (ApCsel 6,7), és egyesek "a farizeusok közül lettek hívővé" (ApCsel 15,5), úgyhogy Szent Jakab mondhatta Szent Pálnak: "Látod, testvér, hány ezren vannak a zsidók között, akik hittek, és buzgón megtartják a Törvényt" (ApCsel 21,20).
596 Jeruzsálem vallási vezetői a Jézussal szemben alkalmazandó eljárás tekintetében nem voltak egy véleményen. [424] A farizeusok kiközösítéssel fenyegették meg azokat, akik Jézust követnék. [425] Azoknak, akik attól féltek: "valamennyien hinni fognak benne, és jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet és a népet!" (Jn 11,48), a főpap Kaifás prófétálva mondta: "jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, és nem vész el az egész nemzet!" (Jn 1,50). A főtanács, miután Jézust halálra ítélte [426] mint istenkáromlót, mivel nem volt joga a kivégzéshez, [427] Jézust átadta a rómaiaknak, és politikai lázadással vádolta, [428] ami a "zendülés" (Lk 23,19) miatt vádolt Barabbáshoz tette Őt hasonlóvá. A főpapok is politikai fenyegetésekkel kényszerítik Pilátust, hogy Jézust halálra ítélje. [429]
A ZSIDÓK JÉZUS HALÁLÁÉRT KOLLEKTÍVEN NEM FELELŐSEK
597 Figyelembe véve Jézus perének történeti összetettségét, ami az evangéliumi elbeszélésekből kiviláglik, továbbá bármekkora a per résztvevőinek (Júdás, a főtanács, Pilátus) személyes bűne, amit egyedül Isten ismer, a jeruzsálemi zsidók egyetemességét nem lehet felelőssé tenni -- a fölbujtott sokaság kiabálása, [430] illetve a pünkösd utáni megtérésre buzdító beszédekben elhangzó, mindenkinek szóló szemrehányások ellenére sem. [431] Amikor Jézus a kereszten megbocsátott [432] -- és az Ő nyomában Péter is --, a magyarázatot a jeruzsálemi zsidók és vezetőik "tudatlanságában" [433] jelölte meg. Még kevésbé szabad a nép "az ő vére mirajtunk és gyermekeinken" (Mt 27,25) kiáltásából -- ami egy jóváhagyási formula [434] -- kiindulva a felelősséget térben és időben más zsidókra kiterjeszteni:
Az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton ugyanígy nyilatkozott: "Mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. (...) a zsidókat (...) nem szabad Istentől elvetettnek vagy átkozottnak tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból." [435]
KRISZTUS SZENVEDÉSÉNEK AZ ÖSSZES BŰNÖSÖK SZERZŐI VOLTAK
598 Az Egyház hitének Tanítóhivatalában és szentjeinek tanúságában soha sem feledkezett meg erről az igazságról: "minden büntetésnek, amit (Krisztus) elviselt, szerzői és szolgái a bűnösök voltak". [436] Tekintettel arra, hogy bűneink magát Krisztust érik, [437] az Egyház nem vonakodik a legsúlyosabb felelősséget Jézus kínszenvedéséért a keresztényekre róni, amit ők nagyon gyakran egyedül a zsidókra hárítottak:
"Ez a bűn mindazokat terheli, akik a bűnökbe gyakrabban beleesnek. Ugyanis mivel bűneink hajtották az Úr Krisztust a kereszthalálba, kétségtelenül akik bűnökben és víciumokban fetrengenek, amennyiben rajtuk áll, önmagukban újra megfeszítik Isten Fiát, és csúfot űznek belőle. Ez a vétség a mi esetünkben súlyosabb, mint a zsidók esetében volt, hiszen, ahogy az Apostol mondja, ők, ha fölismerték volna, soha nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát (1Kor 2,8); mi pedig valljuk, hogy ismerjük Őt, és mégis tettekkel megtagadva szinte erőszakos kezet emelünk." [438]
"Nem is a démonok feszítették keresztre Őt, hanem te feszítetted meg, velük együtt, és újra mindig megfeszíted, amikor örömödet leled a víciumokban és a bűnökben." [439]
II. Krisztus megváltó halála az üdvösség isteni tervében
"JÉZUST ISTEN HATÁROZOTT TERVE SZERINT ÁRULTÁK EL"
599 Jézus erőszakos halála nem szerencsétlen körülmények összjátékának gyümölcse volt. Isten tervének misztériumához tartozik, ahogy ezt Szent Péter már első, pünkösdi beszédében a jeruzsálemi zsidóknak elmagyarázta: Ezt az embert "Isten elhatározott terve és előretudása szerint" (ApCsel 2,23) árulták el. Ez a bibliai kifejezésmód nem azt jelenti, hogy azok, akik Jézust "elárulták", [440] egy Isten által előre megírt jelenet passzív végrehajtói lettek volna.
600 Az idő minden pillanata a maga aktualitásában jelen van Istennél. Ő tehát a maga "eleve elrendelésének" örök tervét meghatározza úgy, hogy belefoglalja minden egyes ember szabad válaszát az Ő kegyelmére: "Mert valóban összefogott ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével [441] a Te fölkent szent szolgád, Jézus ellen, hogy végrehajtsák azt, amit hatalmad és akaratod előre elhatározott" (ApCsel 4,27--28). Isten az ő vakságukból eredő cselekedeteket megengedte, [442] hogy a maga üdvözítő tervét megvalósítsa. [443]
"MEGHALT BŰNEINKÉRT AZ ÍRÁSOK SZERINT"
601 Ezt az "Igaz Szolga" [444] megölésére irányuló isteni tervet az Írás előre hirdette mint az egyetemes megváltás misztériumát, azaz az embereket a bűn rabszolgaságából kiszabadító megváltásét. [445] Szent Pál egy hitvallásban, amelyről azt mondja, hogy úgy "kapta", [446] megvallja, hogy "Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint" (1Kor 15,3). [447] Krisztus megváltó halála egész különlegesen teljesíti be a szenvedő Szolgáról szóló jövendölést. [448] Maga Jézus életének és halálának értelmét a szenvedő Szolga fényében mutatta meg. [449] Föltámadása után az Írásoknak ezt az értelmezését adta az emmauszi tanítványoknak, [450] majd maguknak az Apostoloknak. [451]
602 Következésképpen Szent Péter az isteni tervbe vetett apostoli hitet így fejezheti ki: "Tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán. Ő előre, már a világ teremtése előtt kiválasztatott, de csak az utolsó időkben jelent meg miattatok" (1Pt 1,18--20). Az emberek áteredő bűnt követő bűneinek büntetése a halál. [452] Amikor tulajdon Fiát szolga alakjában [453] , tudniillik az elesett és a bűn miatt halálra szánt emberség formájában [454] küldte el, Isten "Őt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk Őbenne" (2 Kor 5,21).
603 Jézus nem ismerte az elvetettséget, mintha Ő maga vétkezett volna. [455] De a megváltó szeretetben, mely Őt mindig egyesítette az Atyával, [456] Istentől való bűnös eltévelyedettségünkben úgy magára vett bennünket, hogy a nevünkben elmondhatta a kereszten: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34). [457] Mivel ennyire hozzánk, bűnösökhöz kötötte Őt, Isten "saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta" (Róm 8,32), hogy "Fia halála által kibéküljünk ... Istennel" (Róm 5,10).
ISTEN A KEZDEMÉNYEZŐ AZ EGYETEMES, MEGVÁLTÓ SZERETETBEN
604 Isten azáltal, hogy a bűneinkért odaadja a Fiát, kinyilvánítja, hogy az Ő ránk vonatkozó terve a jóakaró szeretet terve, mely minden érdemünket megelőzi: "Ebben áll a szeretet, nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a bűneinkért" (1Jn 4,10). [458] "Isten azonban azzal ajánlja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk" (Róm 5,8).
605 Ez a szeretet nem ismer kivételt. Jézus erre az elveszett bárány példázatának záradékában emlékeztetett: "Ugyanígy mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül" (Mt 18,14). Állítja, hogy "életét adja, váltságul sokakért" (Mt 20,28). Ez az utóbbi kijelentés nem leszűkítő értelmű: az emberiség egészét állítja szembe a Megváltó egyetlen személyével, aki odaadja magát, hogy megmentse azt. [459] Az Egyház az Apostolok nyomán [460] tanítja, hogy Krisztus kivétel nélkül minden emberért halt meg: "Nincs, nem volt és nem lesz olyan ember, akiért (Krisztus) ne szenvedett volna". [461]
III. Krisztus a bűneinkért ajánlotta fel önmagát az Atyának
KRISZTUS EGÉSZ ÉLETE ÁLDOZATI AJÁNDÉK AZ ATYÁNAK
606 Isten Fia, aki nem azért szállt alá a mennyből, hogy a maga akaratát teljesítse, hanem annak akaratát, aki küldte, [462] "így nyilatkozik, amikor a világba lép: (...) Íme, eljövök, (...) hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat; (...) mely akaratban megszentelődünk Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra" (Zsid 10,5--10). A Fiú megtestesülésének első pillanatától magáévá teszi megváltói küldetésének isteni tervét: "Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki küldött, s elvégezzem művét" (Jn 4,34). Jézus áldozata "az egész világ bűneiért" (1Jn 2,2) az Atyával való szeretetközösségének kifejezése: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet" (Jn 10,17). A világnak meg kell ismernie, "hogy szeretem az Atyát, és ahogyan az Atya parancsolta nekem, úgy cselekszem" (Jn 14,31).
607 Ez a vágy -- hogy az Atya megváltó szeretetének tervét magáévá tegye -- áthatja Jézus egész életét, [463] mert megtestesülésének miértje az Ő megváltó szenvedése: "Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától! De hiszen éppen ezért jöttem ebbe az órába!" (Jn 12,27). "Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya nekem adott?" (Jn 19,18). És még a kereszten is, mielőtt minden "beteljesedett" (Jn 19,30) volna, így szól: "Szomjazom!" (Jn 19,28).
"A BÁRÁNY, AKI ELVESZI A VILÁG BŰNÉT"
608 Keresztelő János, miután elfogadta, hogy a bűnösök között kiszolgáltassa neki a keresztséget, [464] Jézusban meglátta és megmutatta Isten bárányát, aki elveszi a világ bűnét. [465] Így nyilvánítja ki, hogy Jézus egyszerre a szenvedő Szolga, aki némán engedi, hogy leölésre vigyék [466] és sokak bűnét hordozza, [467] és a Húsvéti Bárány, Izrael megváltásának szimbóluma az első húsvétkor. [468] Krisztus egész élete a küldetését fejezi ki: szolgálni és életét adni váltságul sokakért. [469]
JÉZUS SZABADON TESZI MAGÁÉVÁ AZ ATYA MEGVÁLTÓ SZERETETÉT
609 Jézus emberi szívében az Atya emberek iránti szeretetét magáévá téve "mindvégig szerette őket" (Jn 13,1), mert "nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Így embersége a szenvedésben és a halálban szabad és tökéletes eszközévé vált annak az isteni szeretetnek, mely az emberek üdvösségét akarja. [470] Valóban, szenvedését és halálát szabadon fogadta el az Atya és az emberek iránti szeretetből, akiket az Atya üdvözíteni akar: "Senki sem veszi el (...) (az életemet) tőlem, hanem én magamtól teszem le" (Jn 10,18). Ezért Isten Fiának szabadsága akkor a legnagyobb, amikor a halál felé megy. [471]
AZ UTOLSÓ VACSORÁN JÉZUS ELŐVÉTELEZTE ÉLETÉNEK SZABAD FELÁLDOZÁSÁT
610 Jézus önmaga szabad föláldozását a lehető legjobban kifejezte a tizenkét apostollal elköltött vacsorán, [472] "azon az éjszakán, amelyen elárultatott" (1Kor 11,23). Szenvedése előestéjén, amikor még szabad volt, ezt az apostolaival elköltött utolsó vacsorát az Atyának [473] az emberek megváltásáért fölajánlott szabad önfeláldozása emlékünnepévé tette: "Ez az én testem, mely értetek adatik" (Lk 22,19). "Ez az én vérem, az Új Szövetségé, mely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára" (Mt 26,28).
611 Az Eucharisztia, amelyet Jézus ebben az órában alapít, áldozatának "emlékezetévé" lesz. [474] Jézus az Apostolokat belefoglalja önfeláldozásába, és kéri tőlük, hogy folytassák azt. [475] Ezáltal apostolait az Újszövetség papjaivá teszi: "Értük szentelem magam, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban" (Jn 17,19). [476]
HALÁLKÜZDELEM A GETSZEMÁNI KERTBEN
612 Jézus az Új Szövetség kelyhét, melyet a vacsorán önmagát fölajánlva elővételezett, [477] az Atya kezéből elfogadja halálküzdelmében, a Getszemáni kertben, [478] "engedelmes lett mindhalálig" (Fil 2,8). [479] Jézus imádkozik: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely..." (Mt 26,39). Így fejezi ki a borzadást, amit a halál emberi természete számára jelent. Valójában az Ő emberi természete, miként a miénk is, örök életre van rendelve; ezenkívül a miénktől eltérően az övé tökéletesen mentes a bűntől, [480] ami halált okoz; [481] de főként ezt az emberi természetet "az élet Vezérének", [482] az "Élőnek" [483] isteni személye vette magára. Emberi akaratával elfogadván, hogy legyen meg az Atya akarata, [484] elfogadja halálát, mint megváltó halált, hogy "bűneinket Ő maga" fölvigye "testében a fára" (1Pt 2,24).
KRISZTUS HALÁLA EGYETLEN ÉS VÉGSŐ ÁLDOZAT
613 Krisztus halála egyszerre húsvéti áldozat, mely megvalósítja az emberek végleges megváltását [485] a Bárány által, aki elveszi a világ bűnét, [486] és az Új Szövetség áldozata, [487] mely az embert, [488] kiengesztelve Ővele a bűnök bocsánatára sokakért kiontott vér által, [489] újra közösségbe hozza Istennel.
614 Krisztusnak ez az áldozata egyetlen, és az összes áldozatot beteljesíti és felülmúlja. [490] Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával. [491] Ugyanakkor Isten emberré lett Fiának áldozata, aki szabadon és szeretetből [492] fölajánlja életét [493] Atyjának a Szentlélek által, [494] hogy a mi engedetlenségünket helyrehozza.
JÉZUS SAJÁT ENGEDELMESSÉGÉT ÁLLÍTJA
A MI ENGEDETLENSÉGÜNK HELYÉBE
615 "Ahogy egy embernek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan, úgy válnak egynek engedelmessége miatt sokan igazzá" (Róm 5,19). Jézus halálig tartó engedelmessége által beteljesítette a szenvedő Szolga helyettesítő szerepét, aki engesztelésül adja oda életét, hordozva sokak bűnét, akiket gonoszságaikat hordozva megigazulttá tesz. [495] Jézus helyrehozta vétkeinket, és elégtételt adott az Atyának bűneinkért. [496]
A KERESZTEN -- JÉZUS BEVÉGZI ÁLDOZATÁT
616 Ez a mindvégig való szeretet [497] Krisztus áldozatának megváltó, helyrehozó, engesztelő és elégtételt adó értékét ad. Ő életének föláldozásban mindnyájunkat ismert és szeretett. [498] "Krisztus szeretete sürget minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt" (2Kor 5,14). Egyetlen ember sem volt képes, még ha a legnagyobb szent lett volna is, minden ember bűnét magára vállalni és áldozatul fölajánlani önmagát mindenkiért. A Fiú isteni személyének -- aki felülmúl s ugyanakkor magába is foglal minden emberi személyt, és Krisztust az egész emberiség fejévé teszi -- Krisztusban léte tette lehetővé, hogy áldozata mindenkiért megváltó áldozat legyen.
617 "Szentséges szenvedése által a keresztfán kiérdemelte számunkra a megigazulást" -- tanítja a Trienti Zsinat, [499] kiemelve Krisztus mint az örök élet Szerzője [500] áldozatának egyedülálló jellegét. És az Egyház a keresztet tisztelve így énekel: "Üdvözlégy, kereszt, egyetlen remény!" [501]
RÉSZESEDÉSÜNK KRISZTUS ÁLDOZATÁBAN
618 A kereszt Krisztusnak, az Isten és az ember közötti egyedüli közvetítőnek az egyetlen áldozata. [502] Mivel azonban megtestesült isteni személyében "valamiképpen minden emberrel egyesült", [503] "mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy Istennél ismert módon (...) társuljon ehhez a húsvéti misztériumhoz". [504] Hívja Apostolait, hogy vegyék föl keresztjüket és kövessék Őt, [505] mert Ő szenvedett értünk, példát hagyván nekünk, hogy kövessük nyomdokait. [506] Ő ugyanis megváltó áldozatához azokat is társítani akarja, akik annak első kedvezményezettjei. [507] Ez valósul meg legfelső fokon az Ő Anyjának személyében, aki mindenkinél bensőségesebben társult megváltó szenvedésének misztériumához. [508]
"A paradicsomnak ez az egyetlen és igazi lépcsője, a kereszten kívül nincs semmi, amin föl lehetne menni az égbe." [509]
619 "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint" (1Kor 15,3).
620 Üdvösségünk Isten irántunk való szeretetének kezdeményezéséből fakad, "mert Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a mi bűneinkért" (1Jn 4,10). "Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot" (2Kor 5,19).
621 Jézus szabadon áldozta föl magát üdvösségünkért. Ezt az odaadást jelezte előre és valósította meg, amikor az utolsó vacsorát ülte: "Ez az én testem, mely értetek adatik" (Lk 22,19).
622 Krisztus megváltása ebben áll: "eljött (...), hogy életét adja megváltásul sokakért" (Mt 20,28), azaz "övéit (...) mindvégig szerette" (Jn 13,1), hogy meg legyenek váltva az atyáktól áthagyományozott hiábavaló életmódjuktól. [510]
623 Jézus Atyja iránti szeretetből fakadó teljes, "mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,8) tartó engedelmességével teljesíti be kiengesztelő küldetését, [511] a szenvedő Szolgáét, aki igazzá tesz sokakat, és gonoszságaikat Ő hordozza. [512]
[186]
Vö. Jn 20,30.
[187]
Vö. Mk 1,1; Jn 21,24.
[188]
Vö. Lk 2,7.
[189]
Vö. Mt 27, 48.
[190]
Vö. Jn 20,7.
[191]
Vö. Zsid 10,5--7.
[192]
Vö. 1Jn 4,9.
[193]
Vö. Ef 1,7; Kol 1,13--14; 1Pt 1,18--19.
[194]
Vö. 2Kor 8,9.
[195]
Vö. Lk 2,51.
[196]
Vö. Jn 15,3.
[197]
Vö. Iz 53,4.
[198]
Vö. Róm 4,25.
[199]
Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 18, 1: SC 211, 342--344 (PG 7, 932).
[200]
Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 18, 7: SC 211, 366 (PG 7, 937); vö. Uő.: Adversus haereses 2, 22, 4: SC 294, 220--222 (PG 7, 784).
[201]
II. János Pál pápa: Redemptor hominis enciklika, 11 .
[202]
Niceai--konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[203]
Vö. Róm 15,5; Fil 2,5.
[204]
II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 38.
[205]
Vö. Jn 13,15
[206]
Vö. Lk 11,1.
[207]
Vö. Mt 5,11--12.
[208]
II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[209]
Eudes Szent János: Le royaume de Jésus, 3, 4: Oeuvres complčtes 1. köt. (Vannes, 1905), 310--311.
[210]
Vö. Zsid 9,15.
[211]
Vö. ApCsel 13,24.
[212]
Vö. Mt 3,3.
[213]
Vö. Lk 7,26.
[214]
Vö. Mt 11,13.
[215]
Vö. ApCsel 1,22; Lk 16,16.
[216]
Lk 1,41.
[217]
Vö. Mk 6,17--29.
[218]
Vö. Jel 22,17.
[219]
Vö. Lk 2,6--7.
[220]
Vö. Lk 2,8--20.
[221]
Szent Romanosz Melodosz: Kontakion 10, In Diem nativitatis Christi, Prooemium: SC 10,50.
[222]
Vö. Mt 18,3--4.
[223]
Vö. Mt 23,12.
[224]
Jn 1,13.
[225]
Jn 1,12.
[226]
Gal 4,19.
[227]
Január 1-je vesperásának antifónája: Liturgia Horarum, 1. köt. 385.
[228]
Vö. Lk 2,21.
[229]
Vö. Gal 4,4.
[230]
Vö. Kol 2,11--13.
[231]
Vö. Vízkereszt második vesperásának Magnificat-antifónája: Liturgia Horarum, 1. köt., 465.
[232]
Vö. Mt 2,1.
[233]
Vö. Mt 2,2.
[234]
Vö. Szám 24,17; Jel 22,16.
[235]
Vö. Szám 24,17--19.
[236]
Vö. Jn 4,22.
[237]
Vö. Mt 2,4--6.
[238]
Nagy Szent Leó: Sermo 33, 3: CCL 138, 173 (PL 54, 242).
[239]
Nagyszombati liturgia, 3. olvasmány utáni könyörgés: Missale Romanum, 1970, 277.
[240]
Vö. Lk 2,22--39.
[241]
Vö. Kiv 13,12--13.
[242]
Vö. Mt 2,13--18.
[243]
Vö. Jn 15,20.
[244]
Vö. Mt 2,15.
[245]
Vö. Oz 11,1.
[246]
Vö. Gal 4,4.
[247]
Vö. Lk 2,51.
[248]
Vö. Róm 5,19.
[249]
VI. Pál pápa homíliája Názáretben az Angyali Üdvözlet Bazilikájában, 1964. január 5-én: AAS: 56 (1964) 167--168.
[250]
Vö. Lk 2,41--52.
[251]
Vö. Lk 3,23.
[252]
Vö. ApCsel 1,22.
[253]
Vö. Lk 3,10--14.
[254]
Vö. Mt 3,7.
[255]
Vö. Mt 21,32.
[256]
Vö. Iz 53,12.
[257]
Vö. Mk 10,38; Lk 12,50.
[258]
Vö. Mt 26,39.
[259]
Vö. Lk 3,22; Iz 42,1.
[260]
Jn 1,32--33; vö. Iz 11,2.
[261]
Nazianzi Szent Gergely: Oratio, 49: SC 358, 216 (PG 36, 369).
[262]
Szent Hilarius: In evangelium Matthaei, 2, 6: SC 254, 110 (PL 9, 927).
[263]
Vö. Mk 1,13.
[264]
Vö. Zsolt 95,10.
[265]
Vö. Mk 3,27.
[266]
Vö. Mt 16,21--23.
[267]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[268]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[269]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[270]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[271]
Vö. Mt 10,5--7.
[272]
Vö. Mt 8,11; 28,19.
[273]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[274]
Vö. Lk 7,22.
[275]
Vö. Mt 11,25.
[276]
Vö. Mk 2,23--26; Mt 21,18.
[277]
Vö. Jn 4,6--7; 19,28.
[278]
Vö. Lk 9,58.
[279]
Vö. Mt 25,31--46.
[280]
Vö. 1Tim 1,15.
[281]
Vö. Lk 15,11--32.
[282]
Vö. Mk 4,33--34.
[283]
Vö. Mt 22,1--14.
[284]
Vö. Mt 13,44--45.
[285]
Vö. Mt 21,28--32.
[286]
Vö. Mt 13,3--9.
[287]
Vö. Mt 25,14--30.
[288]
Vö. Mt 13,10--15.
[289]
Vö. Lk 7,18--23.
[290]
Vö. Jn 5,36; 10,25.
[291]
Vö. Jn 10,38.
[292]
Vö. Mk 5,25--34; 10,52 stb.
[293]
Vö. Jn 10,31--38.
[294]
Vö. Mt 11,6.
[295]
Vö. Jn 11,47--48.
[296]
Vö. Mk 3,22.
[297]
Vö. Jn 6,5--15.
[298]
Vö. Lk 19,8.
[299]
Vö. Mt 11,5.
[300]
Vö. Lk 12,13--14; Jn 18,36.
[301]
Vö. Jn 8,34--36.
[302]
Vö. Mt 12,36.
[303]
Vö. Lk 8,26--39.
[304]
Vö. Jn 12,31.
[305]
Venantius Fortunatus: Vexilla regis himnusz: MGH 1/4/1, 34 (PL 88, 96).
[306]
Vö. Mk 3,13--19.
[307]
Vö. Mk 3,16; 9,2; Lk 24,34; 1Kor 15,5.
[308]
Vö. 1Pt 2,4.
[309]
Vö. Lk 22,32.
[310]
Vö. Mt 18,18.
[311]
Vö. Mt 16,22--23.
[312]
Vö. Mt 17,23; Lk 9,45.
[313]
Vö. Mt 17,1--8, és párh.; 2Pt 1,16--18.
[314]
Vö. Lk 24,27.
[315]
Vö. Iz 42,1.
[316]
Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 45, 4, ad 2.
[317]
Bizánci liturgia, Kontakion a Színeváltozás ünnepén: Ménaia tou holou eniautou, 6. köt. Róma, 1901, 341.
[318]
Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 45, 4 ad 2.
[319]
Vö. Lk 9,33.
[320]
Szent Ágoston: Sermo 78, 6: PL 38, 492--493.
[321]
Vö. Jn 13,1.
[322]
Vö. Mk 8,31--33; 9,31--32; 10,32--34.
[323]
Vö. Mt 23,37.
[324]
Vö. Lk 19,41.
[325]
Vö. Jn 6,15.
[326]
Vö. Mt 21,1--11.
[327]
Vö. Jn 18,37.
[328]
Vö. Mt 21,15--16; Zsolt 8,3.
[329]
Vö. Lk 19,38; 2,14.
[330]
II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítás, 9.
[331]
Vö. Gal 4,19.
[332]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[333]
II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[334]
Vö. Nagy Szent Leó: Sermo, 51, 3; CCL 138A, 298--299 (PL 54, 310).
[335]
Vö. Zsid 12,3.
[336]
Vö. Lk 24,27.44--45.
[337]
Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 19.
[338]
Vö. Mk 3,6.
[339]
Vö. Mt 12,24.
[340]
Vö. Mk 2,7.
[341]
Vö. Mk 3,1--6.
[342]
Vö. Mk 7,14--23.
[343]
Vö. Mk 2,14--17.
[344]
Vö. Mk 3,22; Jn 8,48; 10,20.
[345]
Vö. Mk 2,7; Jn 5,18; 10,33.
[346]
Vö. Jn 7,12.52.
[347]
Vö. Jn 8,59; 10,31.
[348]
Vö. Lk 2,34.
[349]
Vö. Jn 1,19; 2,18; 5,10; 7,13; 9,22; 18,12; 19,38; 20, 19.
[350]
Vö. Jn 7,48--49.
[351]
Vö. Lk 13,31.
[352]
Vö. Lk 7,36; 14,1.
[353]
Vö. Mt 22,23,34; Lk 20,29.
[354]
Vö. Mt 6,2--18.
[355]
Vö. Mk 12,28--34.
[356]
Vö. Jn 8,46.
[357]
Vö. Jn 7,19; ApCsel 13,38--41; 15,10.
[358]
Vö. Gal 3,10; 5,3.
[359]
Vö. Róm 10,2.
[360]
Vö. Mt 15,3--7; Lk 11,39--54.
[361]
Vö. Iz 53,11; Zsid 9,15.
[362]
Vö. Gal 4,4.
[363]
Vö. Gal 3,13.
[364]
Vö. Gal 3,10.
[365]
Vö. Jn 11,28; 3,2; Mt 22,23--24.34--36.
[366]
Vö. Mt 12,5; 9,12; Mk 2,23--27; Lk 6,6--9; Jn 7,22--23.
[367]
Vö. Mt 5,1.
[368]
Vö. Mk 7,8.
[369]
Mk 7,13.
[370]
Vö. Gal 3,24.
[371]
Vö. Jn 5,36; 10,25.37--38; 12,37.
[372]
Vö. Mk 2,25-27; Jn 7,22--24.
[373]
Vö. Mt 12,5; Szám 28,9.
[374]
Vö. Lk 13, 15--16; 14,3--4.
[375]
Vö. Lk 2,22--39.
[376]
Vö. Lk 2,46--49.
[377]
Vö. Lk 2,41.
[378]
Vö. Jn 2,13--14; 5,114; 7,1.10.14; 8,2; 10,22--23.
[379]
Vö. Mt 21,13.
[380]
Vö. ApCsel 2,46--3,1; 5,20--21.
[381]
Vö. Mt 24,1--2.
[382]
Vö. Mt 24,3; Lk 13,35.
[383]
Vö. Mk 14,57--58.
[384]
Vö. Mt 27,39--40.
[385]
Vö. Jn 18,20.
[386]
Vö. Mt 8,4; 23,21; Lk 17,14; Jn 4,22.
[387]
Vö. Mt 17,24--27.
[388]
Vö. Mt 16,18.
[389]
Vö. Jn 2,21; Mt 12,6.
[390]
Vö. Jn 2,18--22.
[391]
Vö. Jn 4,23--24; Mt 27,51; Zsid 9,11; Jel 21,22.
[392]
Vö. Lk 2,34.
[393]
Vö. Lk 20,17--18; Zsolt 118,22.
[394]
Vö. Lk 5,30.
[395]
Vö. Lk 7,36; 11,37; 14,1.
[396]
Vö. Jn 7,49; 9,34.
[397]
Vö. Jn 8,33--36.
[398]
Vö. Jn 9,40--41.
[399]
Vö. Mt 9,13; Oz 6,6.
[400]
Vö. Lk 15,1--2.
[401]
Vö. Lk 15,23--32.
[402]
Vö. Jn 5,18; 10,33.
[403]
Vö. Jn 17,6.26.
[404]
Vö. Mt 12,6.
[405]
Vö. Mk 12,36--37.
[406]
Vö. Jn 10,36--38.
[407]
Vö. Jn 3,7.
[408]
Vö. Jn 6,44.
[409]
Vö. Iz 53,1.
[410]
Vö. Mk 3,6; Mt 26,64--66.
[411]
Vö. Lk 23,34; ApCsel 3,17--18.
[412]
Vö. Róm 11,20.
[413]
Vö. Mk 3,5; Róm 11,25.
[414]
Vö. Mt 5,17--19.
[415]
Vö. Jn 8,46.
[416]
Vö. Mt 5,33.
[417]
Vö. Zsid 9,15.
[418]
Vö. Jn 5,16--18.
[419]
Vö. Jn 1,14.
[420]
Vö. Jn 10,33.
[421]
Vö. Jn 7,50.
[422]
Vö. Jn 19,38--39.
[423]
Vö. Jn 9,16--17; 10,19--21.
[424]
Vö. Jn 9,16; 10,19.
[425]
Vö. Jn 9,22.
[426]
Vö. Mt 26,66.
[427]
Vö. Jn 18,31.
[428]
Vö. Lk 23,2.
[429]
Vö. Jn 19,12.15.21.
[430]
Vö. Mk 15,11.
[431]
Vö. ApCsel 2,23.36; 3,13--14; 4,10; 5,30; 7,52; 10,39; 13,27--28; 1Tesz 2,14--15.
[432]
Vö. Lk 23,34.
[433]
Vö. ApCsel 3,17.
[434]
Vö. ApCsel 5,28; 18,6.
[435]
II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 4.
[436]
Római Katekizmus 1, 5, 11. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 64; vö. Zsid 12,3.
[437]
Vö. Mt 25,45; ApCsel 9,4--5.
[438]
Római Katekizmus 1, 5, 11. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 64.
[439]
Assisi Szent Ferenc: Admonitio 5, 3. Opuscula sancti Patris Francisci Assisiensis. Kiad. C. Esser, Grottaferrata, 1978, 66.
[440]
Vö. ApCsel 3,13.
[441]
Vö. Zsolt 2,1--2.
[442]
Vö. Mt 26,54; Jn 18,36; 19,11.
[443]
Vö. ApCsel 3,17--18.
[444]
Vö. Iz 53,11; ApCsel 3,14.
[445]
Vö. Iz 53,11--12; Jn 8,34--36.
[446]
Vö. 1Kor 15,3.
[447]
Vö. még ApCsel 3,18; 7,52; 13,29, 25,22--23.
[448]
Vö. Iz 53,7--8; ApCsel 8,32--35.
[449]
Vö. Mt 20,28.
[450]
Vö. Lk 24,25--27.
[451]
Vö. Lk 24,44--45.
[452]
Vö. Róm 5,12; 1Kor 15,56.
[453]
Vö. Fil 2,7.
[454]
Vö. Róm 8,3.
[455]
Vö. Jn 8,46.
[456]
Vö. Jn 8,29.
[457]
Vö. Zsolt 22,1.
[458]
Vö. 1Jn 4,19.
[459]
Vö. Róm 5,18--19.
[460]
Vö. 2Kor 5,15; 1Jn 2,2.
[461]
Vö. Quiersy-i Zsinat 853-ban: De libero arbitrio hominis et de praedestinatione, 4. kánon: DS 624.
[462]
Vö. Jn 6,38.
[463]
Vö. Lk 12,50; 22,15; Mt 16,21--23.
[464]
Vö. Lk 3,21; Mt 3,14--15.
[465]
Vö. Jn 1,29.36.
[466]
Vö. Iz 53,7; Jer 11,19.
[467]
Vö. Iz 53,12.
[468]
Vö. Kiv 12,3--11; Jn 19,36; 1Kor 5,7.
[469]
Vö. Mk 10,45.
[470]
Vö. Zsid 2,10.17--18; 4,15; 5,7--9.
[471]
Vö. Jn 18,4--6; Mt 26,53.
[472]
Vö. Mt 26,20.
[473]
Vö. 1Kor 5,7.
[474]
Vö. 1Kor 11,25.
[475]
Vö. Lk 22,19.
[476]
Trienti Zsinat, 22. sessio: Doctrina de sanctissimo Missae Sacrificio, 2. kánon: DS 1752; 23. sessio, Doctrina de sacramento Ordinis, 1. kánon: DS 1764.
[477]
Vö. Zsid 5,7--8.
[478]
Vö. Mt 26,42.
[479]
Vö. Zsid 5,7--8.
[480]
Vö. Zsid 4,15.
[481]
Vö. Róm 5,12.
[482]
Vö. ApCsel 3,15.
[483]
Vö. Jel 1,18; Jn 1,4; 5,26.
[484]
Vö. Mt 26,42.
[485]
Vö. 1Kor 5,7; Jn 8,34--36.
[486]
Vö. Jn 1,29; 1Pt 1,19.
[487]
Vö. 1Kor 11,25.
[488]
Vö. Mt 26,28; Lev 16,15--16.
[489]
Vö. Kiv 24,8.
[490]
Vö. Zsid 10,10.
[491]
Vö. 1Jn 4,10.
[492]
Vö. Jn 15,13.
[493]
Vö. Jn 10,17--18.
[494]
Vö. Zsid 9,14.
[495]
Vö. Iz 53,10--12.
[496]
Vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione, 7: DS 1529.
[497]
Vö. Jn 13,1.
[498]
Vö. Gal 2,20; Ef 5,2.
[499]
Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione, 1: DS 1529.
[500]
Vö. Zsid 5,9.
[501]
Vexilla Regis himnusz.
[502]
Vö. 1Tim 2,5.
[503]
II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[504]
II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[505]
Vö. Mt 16,24.
[506]
Vö. 1Pt 2,21.
[507]
Vö. Mk 10,39; Jn 21,18--19; Kol 1,24.
[508]
Vö. Lk 2,35.
[509]
Limai Szent Róza: P. Hansen: Vita mirabilis (...) venerabilis sororis Rosae de sancta Maria Limensis. Róma, 1664, 137.
[510]
Vö. 1Pt 1,18.
[511]
Vö. Iz 53,10.
[512]
Vö. Iz 53,11; Róm 5,19.
Vissza a tartalomhoz |Vissza a tárgymutatóhoz | Ugrás a lap tetejére
[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster [kukac] katolikus.hu címre.
Módosítva: 2020. 12. 08.