MÁSODIK FEJEZET

HISZEK JÉZUS KRISZTUSBAN, ISTEN EGYSZÜLÖTT FIÁBAN

AZ ÖRÖMHÍR: ISTEN ELKÜLDTE A FIÁT

422 "Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, a törvény alatt született, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük" (Gal 4,4--5). Ez Jézus Krisztusnak, Isten Fiának evangéliuma: [1] Isten meglátogatta az ő népét. [2] Az Ábrahámnak és az ő ivadékának tett ígéreteket beteljesítette. [3] Minden várakozáson felül teljesítette be: elküldte az ő szeretett Fiát. [4]

423 Mi hisszük és valljuk, hogy a Názáreti Jézus, aki Nagy Heródes király és Augustus császár idejében Izrael egy leányától, zsidóként, Betlehemben született, foglalkozására nézve ács, akit Tiberius császár uralkodása idején Poncius Pilátus helytartósága alatt Jeruzsálemben keresztre feszítve kivégeztek, Isten emberré lett örök Fia. "Istentől jött ki" (Jn 13,3), "az égből szállott alá" (Jn 3,13; 6,33), testben jött el, [5] mert "az Ige testté lett és közöttük lakozott, és mi láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt el. (...) Mi mindannyian az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva" (Jn 1,14.16).

424 A Szentlélek kegyelmétől indítva és az Atya vonzásának hatására hisszük és valljuk Jézusról, hogy "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia" (Mt 16,16). Ennek a Szent Péter által megvallott hitnek a sziklájára építette Krisztus az ő Egyházát. [6]

"HIRDETNI KRISZTUS FELFOGHATATLAN GAZDAGSÁGÁT" (Ef 3,8)

425 A keresztény hit átadása elsősorban Jézus Krisztus üzenete, hogy az emberek eljussanak a Belé vetett hitre. Az első tanítványok kezdettől fogva égtek a vágytól, hogy hirdessék Krisztust: "Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk" (ApCsel 4,20). És minden idők emberét meghívják, hogy lépjenek be a Krisztussal való közösségük örömébe:

"Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk az Élet Igéjéről -- és az Élet megjelent, és láttuk és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atya színe előtt volt és megjelent nekünk --, amit láttunk és hallottunk, hirdetjük nektek is, hogy ti is közösségben legyetek velünk. A mi közösségünk pedig az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal van. És ezeket megírjuk nektek, hogy a mi örömünk teljes legyen." (1Jn 1,1--4)

A HITOKTATÁS SZÍVÉBEN: KRISZTUS

426 "Tehát állítanunk kell, hogy a hitoktatás mélyén egy személyt találunk: a Názáreti Jézus Krisztust, »az Atya Egyszülöttét« (...); aki szenvedett és meghalt értünk; aki miután föltámadott, mindig velünk él. (...) Hitoktatást végezni (...) azt jelenti, hogy föltárni Krisztus személyében Isten örök egyetemes tervét (...); arra törekedni, hogy megértsük Krisztus szavainak, tetteinek értelmét és a jeleket, melyeket végbevitt." [7] A hitoktatás célja: "hogy az ember (...) a Vele [Jézus Krisztussal] való közösségre (...) eljusson; ugyanis egyedül Ő vezethet el valakit az Atya szeretetére a Szentlélekben, és a Szentháromság életében való részesedésre". [8]

427 "Állítani kell tehát, hogy a hitoktatásban Krisztust, a megtestesült Igét és Isten Fiát adjuk tovább a tanítással, minden egyebet annyiban, amennyiben Krisztusra vonatkozik; egyedül Krisztus tanít, bárki más tanító csak annyiban, amennyiben az Ő hírnöke vagy tolmácsa, és amennyiben Krisztus szól ajka által. (...) Tehát minden hitoktatóra vonatkoztatni kell Krisztus titokzatos szavait: »Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött« (Jn 7,16). [9]

428 Aki arra hivatott, hogy Krisztust hirdesse, annak elsősorban "Jézus Krisztusnak mindent felülmúló ismeretét" kell keresnie; "mindent hátránynak kell tartania", hogy "Krisztust" megnyerje és "hozzá" tartozzon, hogy "megismerje Őt és az Ő föltámadásának erejét és a szenvedésével való közösséget, hasonlóvá válva az Ő halálához, hogy eljusson a halálból a föltámadásra is" (Fil 3,8--11).

429 Krisztusnak e szeretetteljes ismerete ébreszti a vágyat, hogy hirdessük őt, hogy "evangelizáljunk" és másokat is a Krisztusban való hit "igenjére" vezessünk. Ugyanakkor érezzük az igényt, hogy ezt a hitet egyre mélyebben meg kell ismernünk. Ennek érdekében a Hiszekegy sorrendjét követve először bemutatjuk Jézus fölséges neveit: Krisztus, Isten Fia, Úr (2. cikkely). Ezután a Hiszekegy megvallja Krisztus életének főbb misztériumait: megtestesülését (3. cikkely), húsvétját (4--5. cikkely) és megdicsőülését (6--7. cikkely).

2. Cikkely

"ÉS JÉZUS KRISZTUSBAN, ISTEN EGYSZÜLÖTT FIÁBAN"

I. Jézus

430 Jézus héberül azt jelenti, hogy `Isten megszabadít'. Az angyali üdvözletkor Gábor angyal adja neki a Jézus nevet, mely kifejezi, hogy ki ő és mi a küldetése. [10] Mivel "senki nem bocsáthat meg bűnöket, csak egyedül Isten" (Mk 2,7), Jézusban, az Ő emberré lett örök Fiában Ő az, aki "megszabadítja népét a bűneitől" (Mt 1,21). Így Jézusban Isten összefoglalja egész üdvözítő művét, melyet az emberért tesz.

431 Az üdvösség történetében Isten nem elégedett meg azzal, hogy Izraelt kiszabadította a szolgaság házából (MTörv 5,6), amikor kihozta a népet Egyiptomból. Izraelt a bűnétől is megszabadítja. Mivel a bűn mindig Isten megsértése, [11] egyedül Ő oldozhat föl alóla. [12] Ezért Izrael -- egyre jobban tudatára ébredve a bűn egyetemességének -- másban nem kereshetett üdvösséget, csak a Megváltó Isten nevének segítségül hívásában. [13]

432 Jézus neve jelzi, hogy maga Isten Neve van jelen az Ő emberré lett Fiának személyében, [14] aki emberré lett a bűnök egyetemes és végső megváltására. Jézus az az isteni Név, amely egyedül hoz üdvösséget, [15] és ezek után mindenki segítségül hívhatja, mert Ő a megtestesülés által minden emberrel eggyé lett, [16] annyira, hogy "nem adatott más név az emberek között, melyben üdvözülnünk lehetne" (ApCsel 4,12). [17]

433 A szabadító Isten nevét a főpap évente egyetlen egyszer hívta segítségül Izrael fiai bűneinek kiengesztelésére, amikor a szentek szentjében az engesztelés tábláját az áldozati állat vérével meghintette. [18] Az engesztelés táblája Isten jelenlétének a helye volt. [19] Amikor Szent Pál Jézusról azt mondja: "akit Isten engesztelésül adott (...) az Ő vérében" (Róm 3,25), ezzel azt mondja, hogy az Ő emberségében "Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelődött a világgal" (2Kor 5,19).

434 Jézus föltámadása megdicsőíti a "szabadító" Isten Nevét, [20] mert ettől fogva Jézus neve teljesen kinyilvánítja legfőbb hatalmát annak a névnek, mely "fölötte áll minden névnek" (Fil 2,9). A gonosz lelkek félnek az Ő nevétől, [21] Jézus tanítványai az ő nevében művelnek csodákat, [22] mert amit kérnek az Atyától az Ő nevében, megadja nekik. [23]

435 Jézus Neve a keresztény imádság szívében van. Minden liturgikus könyörgés ezzel a formulával zárul: "a mi Urunk Jézus Krisztus által (...)". Az Üdvözlégy csúcspontja: "és áldott a te méhednek gyümölcse: Jézus." A keletiek "Jézus-imádságnak" nevezett szívbéli imádsága így hangzik: "Jézus Krisztus, Isten Fia, Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek". Sok keresztény, mint Szent Johanna [24] is, Jézus nevével ajkán hal meg.

II. Krisztus

436 A Krisztus név a héber "fölkent" jelentésű "Messiás" szó görög fordításából ered. A Jézus név jelentése nem valósulna meg, ha nem teljesíti be tökéletesen azt az isteni küldetést, amit ez a név jelent. Izraelben ugyanis Isten nevében azokat kenték föl, akiket Neki szenteltek a Tőle származó küldetésre. Ez történt a királyok, [25] a papok [26] és olykor a Próféták [27] esetében. Ennek kellett történnie különösen is a Messiással, akit Isten fog küldeni, hogy véglegesen megalapítsa az ő országát. [28] A Messiásnak az Úr Lelke által fölkentnek kellett lennie, [29] mint királynak, s egyidejűleg papnak is, [30] de úgy is, mint Prófétának. [31] Jézus beteljesítette Izrael messiási reménységét a maga hármas, papi, prófétai és királyi feladatával.

437 Az angyal hírül adta a pásztoroknak Jézusnak, mint az Izraelnek ígért Messiásnak a születését: "Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában" (Lk 2,11). Ő kezdettől fogva az, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36), a Mária szűz méhében fogantatott "szent". [32] Józsefet Isten arra hívta, hogy vegye magához jegyesét, aki méhében azt hordozta, aki "a Szentlélektől fogantatott" (Mt 1,20), hogy Jézus, "akit a Krisztusnak neveznek", József feleségétől szülessék Dávid messiási nemzetségében (Mt 1,16). [33]

438 Jézus messiási fölszentelése isteni küldetését nyilvánítja ki. "Miként maga a név mutatja: Krisztus nevében ott hangzik az, aki fölkente, az is, akit fölkentek, és maga a kenet is, amellyel fölkenték; az Atya kente föl, a Fiú lett fölkenve a Lélekben, aki a Kenet." [34] Őrök messiási fölszentelése földi élete során tárult föl, amikor János megkeresztelte, amikor "fölkente Őt Isten Szentlélekkel és erővel" (ApCsel 10,38), "hogy kinyilváníttassék Izraelnek" (Jn 1,31) mint Messiása. Cselekedetei és szavai úgy ismertetik meg, mint az "Isten szentjét". [35]

439 Sok zsidó és néhány pogány is, akik osztoztak a zsidók reménységében, fölismerték Jézusban az Izrael Istene által megígért "Dávid fia" alapvető messiási vonásait. [36] Jézus elfogadta a Messiás címet, amelyhez joga volt, [37] de nem minden fönntartás nélkül, mert kortársai közül nem egy nagyon emberi [38] s lényegében politikai értelemben fogta föl. [39]

440 Jézus elfogadta Péter hitvallását, aki őt Messiásnak ismerte el, de közvetlen utána meghirdette az Emberfiára váró szenvedést. [40] Messiási királyságának igazi tartalmát az Emberfiának -- "aki alászállott a mennyből" (Jn 3,13) [41] -- transzcendens mivoltában és a Szenvedő Szolga megváltó küldetésében tárta föl: "Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul sokakért" (Mt 20,28). [42] Ezért királyságának igazi értelme csak a kereszt magasságában nyilvánult meg. [43] Csak a föltámadás után hirdethette Péter Isten népe színe előtt az Ő messiási királyságát: "Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette Őt, ezt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!" (ApCsel 2,36).

III. Isten egyszülött Fia

441 Az Isten fia címet az Ószövetségben angyaloknak, [44] a választott népnek, [45] Izrael fiainak [46] és királyainak [47] adták. Ezekben az esetekben fogadott fiúságot jelent, mely Isten és teremtménye között sajátosan bensőséges viszonyt létesít. Amikor a megígért Messiás-Királyt "Isten fiának" nevezik, [48] a szóban forgó szövegek szó szerinti értelme nem jelenti szükségképpen, hogy több, mint egy ember. Azok, akik így Jézust Izrael Messiásának nevezték, [49] vsz. nem akartak ennél többet mondani. [50]

442 Ez nem érvényes Péterre, amikor Jézust mint "Krisztust, az élő Isten Fiát" vallja meg, [51] mert Jézus ünnepélyesen válaszol neki: "Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16,17). Hasonlóképpen mondja Pál a damaszkuszi úton történt megtérésével kapcsolatban: "Amikor pedig úgy tetszett Istennek, aki engem már anyám méhétől kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa nekem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak..." (Gal 1,15--16). "És azonnal hirdette a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia" (ApCsel 9,20). Ez a hitvallás volt kezdettől fogva [52] az apostoli hit középpontja, [53] és elsőként Péter vallotta meg ezt a hitet mint az Egyház alapját. [54]

443 Ha Péter föl tudta ismerni a Messiás Jézus istenfiúságának transzcendens jellegét, ez azért történt, mert ezt maga Jézus világosan tudtára adta. Jézus a főtanács előtt vádlói kérdésére: "Tehát te vagy az Isten fia?" válaszolta: "Ti mondjátok, hogy én vagyok" (Lk 22,70) [55] . Már sokkal korábban "Fiúnak" nevezte magát, aki ismeri az Atyát", [56] aki különbözik a "szolgáktól", akiket Isten korábban küldött az ő népéhez, [57] aki fölötte áll még az angyaloknak is. [58] A maga fiúságát megkülönböztette tanítványaiétól azáltal, hogy sohasem mondta: "mi Atyánk", [59] csak amikor parancsolta nekik: "Ti tehát így imádkozzatok: Miatyánk" (Mt 6,9); és kiemeli a különbséget "az én Atyám és a ti Atyátok" között (Jn 20,17).

444 Az evangéliumok két ünnepélyes pillanatban, Krisztus megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor idézik az Atya szavát, aki "szeretett Fiának" nevezte Őt. [60] Maga Jézus Isten "egyszülött Fiának" nevezi magát (Jn 3,16), és ezzel a címmel állítja örök praeexistentiáját. [61] Követeli a hitet "Isten egyszülött Fiának nevében" (Jn 3,18). Ez a keresztény hitvallás megjelenik már a kereszten függő Jézus előtt álló százados fölkiáltásában: "Ez az ember valóban az Isten Fia volt!" (Mk 15,39). De a hívő csak a húsvéti misztériumban értheti meg az "Isten Fia" cím végső jelentését.

445 Föltámadása után megdicsőült emberségének erejében jelenik meg istenfiúsága: "A szentség Lelke szerint azonban a halálból való föltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult" (Róm 1,4). [62] Az apostolok megvallhatták: "Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).

IV. Úr

446 Az Ószövetség könyveinek görög fordításában a ki nem mondható JHVH nevet, amelyen Isten Mózesnak kinyilatkoztatta magát, [63] a Küriosszal (`Úr') adják vissza. Ezért az Úr az Izrael Istene istenségét kifejező, leggyakrabban használt névvé vált. Az Újszövetség az "Úr" cím e jelentését alkalmazza az Atyára, s ugyanakkor -- és ez az újdonság -- Jézusra is, akit ezzel Istennek ismer el. [64]

447 Maga Jézus magának tulajdonítja ezt a címet, burkoltan, amikor a farizeusokkal a 110. zsoltár értelméről vitatkozik, [65] de kifejezetten is, amikor apostolaihoz szól. [66] Egész nyilvános élete folyamán a természet, a betegségek, az ördögök, a halál és a bűn fölött gyakorolt uralma bizonyította isteni fölségét.

448 Az emberek az evangéliumok elbeszéléseiben nagyon gyakran fordulnak Jézushoz úgy, hogy "Úr"-nak nevezik Őt. Ez a cím azok tiszteletét és bizalmát tanúsítja, akik közelednek Jézushoz, és Tőle segítséget és gyógyulást remélnek. [67] A Szentlélek indítására kifejezi Jézus isteni misztériumának elismerését. [68] A föltámadott Jézussal való találkozásban az imádást fejezi ki: "Én Uram, én Istenem!" (Jn 20,28). Majd a szeretettel és a ragaszkodással gazdagodik, mely a keresztény hagyománynak lesz sajátja: "Az Úr az!" (Jn 21,7).

449 Amikor az Egyház első hitvallásai Jézusnak az isteni "Úr" címet megadják, kezdettől fogva állítják, [69] hogy az Atyaistent megillető hatalom, tisztelet és dicsőség Jézust is megilleti, [70] mert Ő "egyenlő Istennel" (Fil 2,6), s mivel az Atya -- föltámasztva Őt a halálból és fölmagasztalva a maga dicsőségébe [71] -- kinyilvánította Jézus ezen uralmát.

450 A keresztény történelem kezdetétől fogva annak állítása, hogy Jézus Úr a világ és a történelem fölött, [72] annak elismerését is jelenti, hogy az ember személyes szabadságát semmiféle földi hatalomnak nem köteles alávetni, csak egyedül Istennek, az Atyának és az Úr Jézus Krisztusnak: a császár nem az "Úr". [73] "Az Egyház hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg." [74]

451 A keresztény imádságban meghatározó az "Úr" megszólítás, mind az imádságra szólító "az Úr legyen veletek"-ben, mind a könyörgést lezáró "A mi Urunk Jézus Krisztus által"-ban, vagy a bizalom- és reményteljes kiáltásban: "Maran atha!" (`Az Úr jön!'), vagy "Marána tha" (`Jöjj el, Úr!'; 1Kor 16,22). "Amen, jöjj el, Úr Jézus!" (Jel 22,20)

Összefoglalás

452 A Jézus név jelentése: Isten megszabadít. A Szűz Máriától született kisdedet Jézusnak nevezték: "mert Ő fogja megszabadítani népét bűneitől" (Mt 1,21). "Nem adatott más név az ég alatt az embereknek, akiben üdvözülnünk lehetne" (ApCsel 4,12).

453 A Krisztus azt jelenti: "fölkent", "Messiás". Jézus a Krisztus, mert "Isten fölkente Őt Szentlélekkel és erővel" (ApCsel 10,38). Ő volt "az eljövendő" (Lk 7,19), Izrael reményének tárgya. [75]

454 Az Isten Fia név Jézus Krisztusnak Atyjához fűződő egyetlen és örök kapcsolatát jelenti. Ő az Atya egyetlen Fia, [76] és maga is Isten. [77] Ahhoz, hogy valaki keresztény lehessen, hinnie kell, hogy Jézus az Isten Fia. [78]

455 Az Úr név az isteni hatalmat jelenti. Megvallani vagy segítségül hívni Jézust mint Urat azt jelenti: hinni az Ő istenségében. "Senki nem mondhatja: »Úr Jézus«, csak a Szentlélekben" (1Kor 12,3).

3. Cikkely

JÉZUS KRISZTUS "FOGANTATOTT A SZENTLÉLEKTŐL, SZÜLETETT SZŰZ MÁRIÁTÓL"

1. §

ISTEN FIA EMBERRÉ LETT

I. Miért lett testté az Ige?

456 A Nicea--konstantinápolyi hitvallással válaszolunk, amelyben megvalljuk: "Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett." [79]

457 Az Ige testté lett, hogy minket Istennel kiengesztelve üdvözítsen: "Isten szeretett minket és elküldte Fiát engesztelésül a bűneinkért" (1Jn 4,10). "Az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül" (4,14). "Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket" (3,5):

"Orvosra volt szüksége természetünknek, mely betegségben sínylődött. Fölemelőre szorult az ember, aki elesett. Elevenítőre szorult az, aki kiesett az életből. A jóhoz visszavezető szorult az, aki elveszítette a jóban való részesedést. A világosság jelenlétére szorult az, akit sötétségbe zártak. Megváltót keresett a fogoly, támaszt a megbilincselt, szabadítót az, akit a rabszolgaság igája görnyesztett. Vajon értéktelen és jelentéktelen dolgok-e ezek, melyek arra indították Istent, hogy leszálljon emberi természetünk meglátogatására, amikor az emberiség oly nyomorúságos és szerencsétlen állapotban volt? [80]

458 Az Ige testté lett, hogy így mi megismerjük Isten szeretetét: "Az Isten szeretete abban nyilvánult meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk" (1Jn 4,9). "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16).

459 Az Ige testté lett, hogy a szentség példaképe legyen számunkra: "Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem..." (Mt 11,29). "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem jut az Atyához, csak énáltalam" (Jn 14,6). És a színeváltozás hegyén maga az Atya parancsolja: "Őt hallgassátok" (Mk 9,7). [81] Ő csakugyan a boldogságok modellje és az új törvény normája: "Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket" (Jn 15,12). Ez a szeretet megköveteli, hogy az ő nyomában járva odaadjuk önmagunkat. [82]

460 Az Ige testté lett, hogy bennünket az "isteni természet részeseivé tegyen" (2Pt 1,4): "Isten Igéje azért ember, és aki Isten Fia, azért lett az ember fiává, hogy az ember Isten Igéjével egyesülve és a gyermekké fogadást fölfogva Isten fiává legyen". [83] "Ő azért lett emberré, hogy mi istenekké váljunk." [84] "Isten egyszülött Fia, mert istenségének részesévé akart tenni minket, magára vette természetünket, hogy emberré lévén az embereket istenekké tegye." [85]

II. A megtestesülés

461 Az Egyház -- átvéve Szent János kifejezését ( "Verbum caro factum est", `az Ige testté lőn', Jn 1,14) -- megtestesülésnek nevezi a tényt, hogy Isten Fia magára vette az emberi természetet, hogy abban vigye végbe megváltásunkat. Egy Szent Pál által idézett himnuszban az Egyház így énekli meg a megtestesülés misztériumát:

"Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt. Ő mint Isten, az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig." (Fil 2,5--8) [86]

462 A Zsidókhoz írt levél ugyanerről a misztériumról mondja:

"Krisztus ezért beszél így, amikor a világba lép: »Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért így szóltam: Íme, eljövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, mint a könyvtekercsben rólam írva van.«" (Zsid 10,5--7, idézi a Zsolt 40,7--9-et a Septuaginta szerint)

463 Az Isten Fia igaz megtestesülésébe vetett hit a keresztény hit megkülönböztető jegye. "Az Istentől származó lelket erről ismeritek föl: Minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van" (1Jn 4,2). Ez az Egyház örömteli meggyőződése kezdettől fogva, amikor a "jámborság nagy misztériumát" énekli: Ő "megjelent testben" (1Tim 3,16).

III. Valóságos Isten és valóságos ember

464 Az Isten Fia megtestesülésének egyetlen és teljesen egyedülálló eseménye nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus részben Isten, részben ember, vagy hogy az isteni és az emberi elem zavaros keveréke volna. Ő valóban emberré lett, és valóban Isten maradt. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Az első századok folyamán az Egyháznak e hitigazságot meg kellett védenie és tisztáznia kellett az eretnekségekkel szemben, amelyek meghamisították.

465 Az első eretnekségek nem annyira Krisztus istenségét, mint inkább igaz emberségét tagadták (a gnosztikus doketizmus). Az apostoli időktől kezdve a keresztény hit hangsúlyozta az Isten Fiának valóságos megtestesülését, aki testben jött el. [87] De a 3. századtól kezdve az Egyháznak egy antiochiai zsinaton már azt kellett megerősítenie Szamoszatai Pállal szemben, hogy Jézus Krisztus természete szerint, nem pedig örökbefogadás által Isten Fia. Az I. egyetemes Niceai Zsinat 325-ben hitvallásában megvallotta, hogy Isten Fia "született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (amit görögül így mondanak: homoúszion)", [88] és elítélte Ariust, aki azt állította, hogy "Isten Fia a semmiből lett", [89] és "más szubsztanciából vagy lényegből" való, mint az Atya. [90]

466 A nesztoriánus eretnekség Krisztusban külön emberi személyt tételezett föl, aki Isten Fiának isteni személyéhez kapcsolódott. Ezzel szemben Alexandriai Szent Cirill és a III. egyetemes Efezusi Zsinat 431-ben megvallotta, hogy "az Ige, személye szerint (hüposztaszisz szerint) egyesítvén magával az értelmes lélektől átlelkesített testet (...), emberré lett". [91] Krisztus emberségének nincs más alanya, mint Isten Fiának isteni személye, mely fölvette azt, és magáévá tette fogantatása pillanatában. Ezért az Efezusi Zsinat 431-ben kihirdette, hogy Isten Fiának Mária méhében történt emberi fogantatása által Mária "Istenszülő (...), nem azért, mintha az Ige természete vagy istensége eredetének elvét a szent Szűztől vette volna, hanem mert azt a szent és értelmes lélektől áthatott testet vette tőle magára, mellyel az Isten Igéje is személye szerint egyesült, és ezért mondjuk, hogy test szerint született". [92]

467 A monofiziták azt állították, hogy az emberi természet mint ilyen megszűnt létezni Krisztusban, amikor Isten Fiának isteni természete fölvette. A IV. egyetemes Kalkedoni Zsinat 451-ben ezzel az eretnekséggel szemben megvallotta:

"Tehát a Szentatyákat követve valamennyien egyhangúlag tanítjuk, hogy egy és ugyanannak valljuk a Fiút és a mi Urunk Jézus Krisztust; Őt, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben; valóban Istent és valóban embert, Őt, akinek értelmes lelke és teste van, és aki istensége szerint egylényegű az Atyával, és embersége szerint egylényegű mivelünk, »aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt kivéve«; [93] az idők kezdete előtt az Atyától született az istenség szerint, és az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért az Istenszülő Szűz Máriatól emberség szerint."

"Egy és ugyanazt az egyszülött Fiú Úr Krisztust kell elismerni két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul, megosztatlanul, szétválaszthatatlanul, soha el nem tüntetve a természetek különbségét az egység miatt, hanem inkább megőrizve mindkét természet sajátosságát, melyek egy személybe és hüposztasziszba kapcsolódnak össze." [94]

468 A Kalkedoni Zsinat után egyesek Krisztus emberi természetét önálló személynek tekintették. Ezekkel szemben az V. egyetemes zsinat 553-ban Konstantinápolyban vallja: "az Ő hüposztaszisza, (vagy 'személye') egy (...), aki a mi Urunk Jézus Krisztus, a Szentháromság egyik személye". [95] Krisztus emberségében tehát mindent isteni személyének kell tulajdonítani mint sajátját, [96] nemcsak a csodákat, hanem a szenvedéseket is, [97] és magát a halált is: valljuk, hogy "a mi Urunk Jézus Krisztus, aki testben megfeszített, valóságos Isten, és a dicsőség Ura, és a Szentháromság egyik személye". [98]

469 Az Egyház tehát vallja, hogy Jézus Krisztus szétválaszthatatlanul valóságos Isten és valóságos ember. Valóban Isten Fia, aki emberré lett, a testvérünk lett, de úgy, hogy Isten és a mi Urunk marad:

"Az maradt, ami volt, s fölvette azt, ami nem volt" -- énekli a római liturgia. [99] Aranyszájú Szent János liturgiája is megvallja és énekli: "Ó, egyszülött Fiú és örök Ige, halhatatlan lévén, méltóztattál a mi üdvösségünkért megtestesülni a Szent Istenanyától és mindig Szűz Máriától, Te, aki változás nélkül emberré lettél és megfeszíttettél. Ó, Krisztus Isten, aki halálod által legyőzted a halált, ki Egy vagy a Szentháromságból és dicsőíttetsz az Atyával és a Szentlélekkel, üdvözíts minket!" [100]

IV. Hogyan ember az Isten Fia?

470 Mivel a megtestesülésben, ebben a titokzatos egyesülésben "az emberi természet fölvétetett, de nem semmisíttetett meg", [101] az Egyház századok során jutott el oda, hogy vallja Krisztus emberi lelkének -- értelmi és akarati tevékenységével együtt -- és emberi testének teljes valóságát. Ugyanakkor arra is szüntelenül emlékeztetnie kellett, hogy Krisztus emberi természete Isten Fiának isteni személyéhez tartozik, aki magára vette. Aki az emberi természetben jelen van, és mindaz, amit benne művel, a "Szentháromság egyik személyétől" való. Isten Fia tehát közli a maga emberségével sajátos, szentháromságos, személyes létmódját. Krisztus tehát lelkében és testében emberi módon fejezi ki a Szentháromság életét. [102]

"Isten Fia (...) emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk." [103]

KRISZTUS EMBERI LELKE ÉS EMBERI MEGISMERÉSE

471 Laodikeai Apollinarisz azt állította, hogy Krisztusban az Ige helyettesítette a lelket vagy a szellemet. E tévedés ellen vallotta az Egyház, hogy az örök Fiú az értelmes, emberi lelket is magára vette. [104]

472 Ez az emberi lélek, amelyet Isten Fia magára vett, valódi emberi megismeréssel rendelkezett. E megismerés mint ilyen önmagában nem lehetett határtalan: térben és időben folyó életének történelmi körülményei között valósult meg. Ezért Isten emberré lett Fia gyarapodhatott "bölcsességben, korban és kedvességben" (Lk 2,52), sőt érdeklődnie kellett olyan dolgok iránt, melyeket emberi mivoltában tapasztalati úton kellett megtanulnia. [105] Ez megfelelt annak, hogy a "szolgai alakjában" önként kiüresítse önmagát. [106]

473 Ugyanakkor Isten Fiának e valóban emberi megismerése személyének isteni életét fejezte ki. [107] "Isten Fia mindent tudott, mégpedig azáltal, aki azt az embert magára öltötte; nem természete szerint, hanem mert az Igével egyesült, (...) az emberi természet, mert egyesült az Igével, minden isteni dolgot is tudott, mégpedig Fölségének megfelelően." [108] Ez elsősorban arra a bensőséges és közvetlen megismerésre vonatkozik, amellyel Isten emberré lett Fia rendelkezik az Atyáról. [109] A Fiú emberi megismerésében is megmutatta azt az átható isteni megismerést, mellyel az emberek szívének titkos gondolatairól tudott. [110]

474 Krisztus emberi megismerése -- a megtestesült Ige személyében az isteni Bölcsességgel való egysége miatt -- teljesen tudta azokat az örök terveket, amelyeknek kinyilatkoztatására jött. [111] Amiről e tekintetben azt mondja, hogy nem tudja, [112] arról másutt magyarázatul adja, hogy nem kapott rá küldetést, hogy föltárja. [113]

KRISZTUS EMBERI AKARATA

475 Hasonlóképpen az Egyház a VI. egyetemes zsinaton megvallotta, hogy Krisztusnak két akarata és két természetes tevékenysége van, tudniillik isteni és emberi, melyek nem szembenállnak, hanem együttműködnek úgy, hogy az emberré lett Ige Atyja iránti engedelmességében emberként akarta mindazt, amit Istenként az Atyával és a Szentlélekkel közösen elhatározott a mi üdvösségünkre. [114] Az Egyház vallja, hogy "Krisztus emberi akarata ellenállás és ellenszegülés nélkül aláveti magát mindenható, isteni akaratának". [115]

KRISZTUS VALÓSÁGOS TESTE

476 Mivel az Ige testté lett és valódi emberi természetet öltött magára, Krisztus "teste konkrét emberi test volt". [116] Ezért Jézus emberi arca "megfesthető". [117] Az Egyház a VII. egyetemes zsinaton [118] törvényesnek ismerte el, hogy szentképeken megjelenítsék.

477 Az Egyház azt is kezdettől fogva elismerte, hogy Jézus testében Isten, aki "a maga világában láthatatlan, a mi világunkban láthatóvá lett". [119] Valójában Krisztus testének egyéni vonásai Isten Fiának isteni személyét fejezik ki. Ő ugyanis emberi testének vonásait annyira magáévá tette, hogy szentképen megfestetten tisztelhetők, mert a hívő, aki az ő képét tiszteli, "benne a megfestett személyt imádja". [120]

A MEGTESTESÜLT IGE SZÍVE

478 Jézus élete folyamán, haláltusájában és szenvedésében mindannyiunkat együtt és egyenként ismert és szeretett, és mindegyikünkért odaadta önmagát: Isten Fia "szeretett engem és föláldozta magát értem" (Gal 2,20). Ő mindannyiunkat emberi szívvel szeretett. Ezért Jézus szentséges Szíve, melyet bűneink sebeztek meg és üdvösségünkért szúrtak át, [121] "kiváltságos jele és szimbóluma (...) annak a szeretetnek, mellyel az isteni Megváltó az örök Atyát és minden embert szüntelenül szeret". [122]

Összefoglalás

479 Az Istentől meghatározott időben Isten egyetlen Fia, az Atya örök Igéje és lényegi képmása megtestesült: anélkül, hogy elveszítette volna isteni természetét, az emberi természetet magára vette.

480 Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos Ember isteni személyének egységében; ezért egyetlen közvetítő Isten és az emberek között.

481 Jézus Krisztusnak két, isteni és emberi természete van, melyek össze nem keveredtek, de összekapcsolódtak Isten Fiának egyetlen személyében.

482 Krisztus, mivel igaz Isten és igaz Ember, emberi értelme és akarata az Atyával és a Szentlélekkel együtt közösen birtokolt isteni értelmével és akaratával tökéletesen összhangban van, és alá vannak ezeknek vetve.

483 A megtestesülés tehát az isteni természet és az emberi természet -- az Ige egyetlen személyében megvalósult -- csodálatos egységének misztériuma.

2. §.

"... FOGANTATOTT A SZENTLÉLEKTŐL, SZÜLETETT SZŰZ MÁRIÁTÓL"

I. Fogantatott a Szentlélektől...

484 Az "idők teljessége" (Gal 4,4), azaz az ígéretek és az előkészületek beteljesedése a Máriához szóló angyali üdvözlettel kezdődik. Mária arra kap meghívást, hogy azt fogadja méhébe, akiben "az istenség egész teljessége testileg" lakozni fog (Kol 2,9). Az isteni válasz az ő kérdésére -- "hogyan történik ez, hiszen férfit nem ismerek?" (Lk 1,34) -- a Lélek ereje által adatik: "a Szentlélek száll tereád" (1,35).

485 A Szentlélek küldése mindig kapcsolatban áll a Fiú küldésével, és hozzá van rendelve. [123] A Szentlélek, aki "Úr és elevenítő", azért küldetik, hogy Szűz Mária méhét megszentelje és isteni módon megtermékenyítse, hogy Mária az Atya örök Fiát foganja, az ő emberségéből fölvett emberségben.

486 Az Atya egyetlen Fia, aki emberként Szűz Mária méhében fogantatott, "Krisztus", azaz a `Szentlélekben fölkent' [124] emberi létének kezdetétől fogva, bár ennek kinyilvánulása csak lépésről lépésre fog megtörténni: a pásztoroknak, [125] a napkeleti bölcseknek, [126] Keresztelő Jánosnak [127] és a tanítványoknak. [128] Tehát Jézus Krisztus egész élete ki fogja nyilvánítani, "hogyan kente föl Őt Isten Szentlélekkel és erővel" (ApCsel 10,38).

II. ... született Szűz Máriától

487 Amit a katolikus hit Máriával kapcsolatban hisz, arra alapszik, amit Krisztussal kapcsolatban hisz, amit viszont Máriáról tanít, az megvilágosítja Krisztusba vetett hitét.

MÁRIA ELEVE ELRENDELÉSE

488 "Isten elküldte a Fiát" (Gal 4,4), de hogy testet alkosson neki, [129] úgy akarta, hogy abban egy teremtmény szabadon együttműködjék. A feladatra, hogy Fiának anyja legyen, Isten öröktől fogva kiválasztotta Izrael egy leányát, egy fiatal zsidó leányt a galileai Názáretből; egy szüzet, "aki egy Dávid házából való József nevű férfinak volt a jegyese, és a szűz neve Mária" (Lk 1,26--27).

"Az irgalmasság Atyja pedig úgy akarta, hogy a megtestesülést előzze meg az eleve elrendelt anya beleegyező igenje; mivel hogy asszony volt részes a halál előidézésében, asszonynak legyen része az élet visszaszerzésében is." [130]

489 Mária küldetését végig az egész Ószövetségen szent asszonyok küldetése készítette elő. Mindjárt a kezdetek kezdetén ott áll Éva: ő, aki engedetlensége ellenére ígéretet kapott, hogy utódai közül egy asszony le fogja győzni a Gonoszt, [131] és ígéretet arra, hogy ő maga minden élők anyja lesz. [132] Ennek az ígéretnek erejéből Sára magas kora ellenére fiút fogant. [133] Isten, minden emberi remény ellenére azt választja ki, amit erőtlennek és gyöngének tartottak, [134] hogy ígérete iránti hűségét megmutassa: Annát, Sámuel anyját, [135] Deborát, Rutot, Juditot, Esztert és sok más asszonyt. Mária "kiemelkedik az alázatosak és az Úr szegényei közül, akik bizalommal tőle remélik és kapják meg az üdvösséget. Végül az ígéretre való hosszas várakozás után ővele, Sion fönséges leányával telik be az idő és kezdődik meg az üdvösség új rendje." [136]

A SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS

490 Máriát, hogy az Üdvözítő Anyja legyen, "Isten e nagy feladathoz méltó ajándékokkal látta el". [137] Gábor angyal az üdvözletkor mint "kegyelemmel teljest" köszönti őt. [138] Valóban teljesen Isten kegyelmének kellett őt vezérelnie ahhoz, hogy meghívásának üzenetére hitének szabad beleegyezését tudja adni.

491 Az Egyházban a századok folyamán vált tudatossá, hogy Mária, akit Isten "eltöltött kegyelemmel", [139] fogantatásától fogva meg volt váltva. Ezt vallja a Szeplőtelen Fogantatás dogmája, melyet IX. Pius által 1854-ben hirdetett ki:

"A Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatában a mindenható Isten egyedülálló kegyelme és kiváltsága Jézus Krisztusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szeplőjétől érintetlenül megóvta." [140]

492 "Az egészen egyedülálló szentség" teljes ragyogása, mellyel "fogantatásának első pillanatától kezdve tündökölt", [141] Krisztustól származik. Mária "Fiának érdemeire való tekintettel fenségesebb módon lett megváltva". [142] Az Atya őt minden teremtett személynél jobban "megáldotta (...) minden áldással a mennyekben, Krisztusban" (Ef 1,3). Ő "választotta ki" őt "Őbenne a világ teremtése előtt", hogy szent és szeplőtelen legyen "az Ő színe előtt a szeretetben" (Ef 1,4).

493 A keleti Egyház atyái az Istenanyát "Egészen Szent"-nek (Panhagia) nevezik, s úgy ünneplik és magasztalják, mint "a bűn minden szennyétől mentes Istenszülőt, akit a Szentlélek alkotott és formált új teremtménnyé". [143] Isten kegyelme által Mária egész élete folyamán mentes maradt minden személyes bűntől.

"LEGYEN NEKEM A TE IGÉD SZERINT..."

494 Mária, amikor hírül adatott neki, hogy anélkül, hogy férfit ismerne, a Szentlélek erejéből "a Magasságbeli Fiát" fogja a világra hozni, [144] "a hit engedelmességével" válaszolt [145] , biztosan tudván, hogy "Istennél semmi sem lehetetlen": "Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,37--38). Így Mária, beleegyezését adva Isten szavára, Jézus Anyja lett, és az üdvösség isteni akaratát, anélkül, hogy bármiféle bűn akadályozta volna, teljes szívvel átölelte, és teljesen átadta magát Fia személyének és művének, hogy Isten kegyelmével, Fiától való függőségben és vele összekapcsolódva, szolgálja a Megváltás misztériumát: [146]

"Ő ugyanis -- ahogyan Szent Ireneusz mondja -- »engedelmességével mind önmaga, mind az egész emberiség üdvösségének oka lett«, [147] ezért sok korai egyházatya szívesen hirdeti vele együtt beszédeiben: »Éva engedetlenségének csomóját kibontotta Mária engedelmessége; s amit a szűz Éva megkötözött hitetlenségével, azt Szűz Mária föloldotta a hitével«; [148] Évával összehasonlítva »az élők Anyjának« mondják Máriát, és gyakran kijelentik: »Éva által jött a halál, Mária által az élet«." [149]

MÁRIA ISTENANYASÁGA

495 Az evangéliumokban Máriát "Jézus anyjának" nevezik (Jn 2,1; 19,25), [150] a Szentlélek indítására már Fiának születése előtt "az én Uramnak édesanyjaként" ünneplik (Lk 1,43). Ő, akit Mária emberként a Szentlélek által fogant, s aki teste szerint valóban Mária Fia lett, nem más, mint az Atya örök Fia, a Szentháromság második személye. Az Egyház vallja, hogy Mária valóban Istenszülő (Theotokosz). [151]

MÁRIA SZÜZESSÉGE

496 A hit első megformulázásaitól kezdve [152] az Egyház vallotta, hogy Jézus egyedül a Szentlélek ereje által fogantatott Szűz Mária méhében, állítván ennek az eseménynek testi szempontját is: Jézus "férfi magva nélkül (...) a Szentlélektől fogantatott". [153] Az egyházatyák a szűzi foganásban annak jelét látják, hogy Isten Fia valóban a miénkkel azonos emberi természetben jött el.

Így mondja Antiochiai Szent Ignác (a 2. század elején): "Láttam (...), hogy teljes és szilárd hittel hisztek a mi Urunkban, aki valóban Dávid nemzetségéből való test szerint, [154] Isten Fia Isten akarata és hatalma szerint, [155] valóban Szűztől született; (...) Poncius Pilátus alatt (...) értünk testben valóban fölszögeztetett (...). Valóban szenvedett, mint ahogy valóban föl is támadt". [156]

497 Az evangéliumi elbeszélések [157] a szűzi foganást Isten -- minden emberi megértést és lehetőséget fölülmúló -- művének tekintik: [158] "Aki benne fogantatott, a Szentlélektől van" (Mt 1,20), mondja az angyal Józsefnek Máriáról, az ő jegyeséről. Az Egyház ebben meglátja annak az ígéretnek a teljesedését, melyet Isten Izajás próféta által mondott: "Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül" (Iz 7,14), a görög szövegben Mt 1,23.

498 Néha bizonytalanságot keltett az, hogy a Márk-evangélium és az újszövetségi levelek semmit nem mondanak Mária szűzi foganásáról. Azt a kérdést is fölvetették, hogy nem legendáról vagy teológiai konstrukcióról van-e szó minden történetiség nélkül. Erre azt kell válaszolnunk: a szűzi foganásba vetett hit a nem keresztényeknél, mind a zsidóknál, mind a pogányoknál élénk tiltakozást, gúnyolódást és értetlenséget váltott ki: [159] Ez a hit tehát nem pogány mitológiából vagy a korabeli elképzelések átvételéből fakadt. Ennek az eseménynek az értelme csak olyan hit számára megközelíthető, mely "a misztériumok egymásközti kapcsolatában", [160] Krisztus misztériumainak egészében -- megtestesülésétől a húsvétjáig -- szemléli azt. Már Antiochiai Szent Ignác tanúsítja ezt az összefüggést: "E világ fejedelme elől el volt rejtve Mária szüzessége és szülése, ugyanígy az Úr halála is: három hangosan kiáltó misztérium, melyek Isten csöndjében hangzottak el". [161]

MÁRIA -- A "MINDENKOR SZŰZ"

499 A Mária szűzi anyaságába vetett hit mélyebb átgondolása vezette el az Egyházat Mária valóságos és örök szüzességének megvallására [162] Isten emberré lett Fiának szülésében is. [163] Valójában Krisztus születése "(anyjának) szűzi érintetlenségét nem csökkentette, hanem megszentelte". [164] Az Egyház liturgiája Máriát mint Aeiparthenoszt, "örökké szüzet" ünnepli. [165]

500 Ez ellen néha fölhozzák, hogy a Szentírásban szó van Jézus testvéreiről és nővéreiről. [166] Az Egyház mindig úgy értette ezeket a szentírási helyeket, hogy nem Szűz Mária további gyermekeiről van szó. Jakabot és Józsefet szintén Jézus testvéreinek nevezik (Mt 13,55), ők azonban egy másik Mária fiai, aki Jézus tanítványa volt [167] , és jelentőségteljesen "a másik Máriának" nevezik (Mt 28,1). Az Ószövetség közismert kifejezésmódjának megfelelően Jézus közeli rokonait jelenti a "testvérei" szó. [168]

501 Jézus Mária egyetlen fia. Mária lelki anyasága azonban [169] kiterjed minden emberre, akinek megváltására Jézus eljött: "Ő szülte a Fiút, akit Isten »elsőszülötté tett a sok testvér« (Róm 8,29), vagyis a hívők között, kiknek születésében és fölnevelésében anyai szeretettel működik közre". [170]

MÁRIA SZŰZI ANYASÁGA ISTEN TERVÉBEN

502 A kinyilatkoztatás egészének összefüggésében a hívő látás fölfedezheti a titokzatos indokokat, melyek miatt Isten a maga üdvözítő tervében úgy akarta, hogy Fia szűztől szülessék. Ezek az indokok mind Krisztus személyét és megváltói küldetését, mind e küldetés Mária által minden emberre vonatkozó elfogadását érintik.

503 Mária szüzessége kinyilvánítja Isten abszolút kezdeményezését a megtestesülésben. Jézusnak nincs más Atyja, csak Isten. [171] "Az ember miatt, akit magára vett, sohasem idegenedett el az Atyától (...). Egy és ugyanaz az Isten Fia és az ember Fia. Egytermészetű az Atyával Istensége szerint, és egytermészetű az Anyával embersége szerint; de mindkettőben az Atya tulajdon Fia." [172]

504 Jézus azért fogantatott a Szentlélektől Szűz Mária méhében, mert ő az új Ádám, [173] aki megnyitja az új teremtést: "Az első ember a földből való, földi; a második ember a mennyből való" (1Kor 15,47). Krisztus emberségét fogantatásától kezdve betölti a Szentlélek, mert Isten "nem szűkmarkúan adja (neki) a Lelket" (Jn 3,34). Az "Ő teljességéből" -- mely teljesség a megváltott emberiség Fejének sajátja [174] -- "merítettünk mindnyájan kegyelmet kegyelemre halmozva" (Jn 1,16).

505 Jézus, az új Ádám szűzi fogantatásával indítja el a hit által a Szentlélekben fogadott gyermekek új születését. "Miként történik ez?" (Lk 1,34) [175] Az isteni életben való részesedés "nem a vérből, nem a test ösztönéből, nem is a férfi akaratából, hanem Istenből való" (Jn 1,13). Ennek az életnek a befogadása szűzi módon történik, mert teljesen a Szentlélek ajándékozza az embernek. Az emberi hivatás jegyesi értelme Istennel kapcsolatban [176] Mária szűzi anyaságában teljesül tökéletesen.

506 Mária szűz, mert szüzessége minden kétségtől mentes hitének [177] és az Isten akarata iránti osztatlan odaadásának a jele. [178] Hitének ajándéka, hogy az Üdvözítő Anyja lesz: "Mária tehát boldogabb, amikor megfogan benne a Krisztusba vetett hit, mint amikor Krisztus testét foganja". [179]

507 Mária egyszerre Szűz és Anya, mert előképe és legtökéletesebb megvalósulása az Egyháznak: [180] "Az Egyház (...) Isten igéjének hívő elfogadása által maga is Anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis a Szentlélektől fogant és az Istenből született gyermekeket új és halhatatlan életre támasztja. És ő maga Szűz, aki jegyesének adott hűségét sértetlenül és tisztán őrzi." [181]

Összefoglalás

508 Isten kiválasztotta Éva utódai közül Szűz Máriát, hogy Fiának Anyja legyen. Ő, a "kegyelemmel teljes" a "megváltás kiváló gyümölcse": [182] Fogantatásának első pillanatától kezdve megőriztetett az áteredő bűn minden szennyétől, és tiszta maradt minden személyes bűntől egész élete folyamán.

509 Mária valóban "Isten Anyja" amiatt, hogy Anyja Isten emberré lett örök Fiának, aki maga Isten.

510 Mária Fiának "foganásakor Szűz, szülésekor Szűz, áldott állapotában Szűz, Szűz anyaságában, Szűz örökké": [183] egész lényével "az Úr szolgálóleánya" (Lk 1,38).

511 Szűz Mária "szabad hittel és engedelmességgel" működött együtt "az emberi üdvösségben". [184] Beleegyezését "az egész emberi természet helyett" [185] mondta ki. Engedelmességével új Éva, az élők Anyja lett.


Jegyzetek:


[1] Vö. Mk 1,1.
[2] Vö. Lk 1,68.
[3] Vö. Lk 1,55.
[4] Vö. Mk 1,11.
[5] Vö. 1Jn 4,2.
[6] Vö. Mt 16,18; Nagy Szent Leó: Sermo 4, 3: CCL 88, 19--20 (PL 54, 151); Sermo 51, 1: CCL 88A, 269--297 (PL 54, 309); Sermo 62,2: CCL 88A, 377--78 (PL 54, 350--351); Sermo 83, 3: CCL 88A, 521--522 (PL 54, 432).
[7] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítása, 5.
[8] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítása, 5.
[9] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítása, 6.
[10] Vö. Lk 1,31.
[11] Vö. Zsolt 51,6.
[12] Vö. Zsolt 51,11.
[13] Vö. Zsolt 79,9.
[14] Vö. ApCsel 5,41; 3Jn 7.
[15] Vö. Jn 3,18; ApCsel 2,21.
[16] Vö. Róm 10,6--13.
[17] Vö. ApCsel 9,14; Jak 2,7.
[18] Vö. Lev 16,15--16; Sir 50,22; Zsid 9,7.
[19] Vö. Kiv 25,22; Lev 16,2; Szám 7,89; Zsid 9,5.
[20] Vö. Jn 12,28.
[21] Vö. ApCsel 16,16--18; 19,13--16.
[22] Vö. Mk 16,17.
[23] Vö. Jn 15,16.
[24] Vö. La réhabilitation de Jeanne Pucelle. L'enquęte ordonnée par Charles VII en 1450 et le codicille de Guillaume Bouillé. Kiad. P. Doncoeur--Y. Lanhers. Párizs, 1956, 39, 45, 56.
[25] Vö. 1Sám 9,16; 10,1; 16,1.12--13; 1Kir 1,39.
[26] Vö. Kiv 29,7; Lev 8,12.
[27] Vö. 1Kir 19,16.
[28] Vö. Zsolt 2,2; ApCsel 4, 26--27.
[29] Vö. Iz 11,2.
[30] Vö. Zak 4,14; 6,13.
[31] Vö. Iz 61,1; Lk 4,16,21.
[32] Vö. Lk 1,35.
[33] Vö. Róm 1,3; 2Tim 2,8; Jel 22,16.
[34] Szent Ireneusz: Adversus Haereses 3, 18, 3: SC 211, 350 (PG 7, 934).
[35] Vö. Mk 1,24; Jn 6,99; ApCsel 3,14.
[36] Vö. Mt 2,2; 9,27; 12,23; 15,22; 20,30; 21,9.15.
[37] Vö. Jn 4,25,26; 11,27.
[38] Vö. Mt 22,41,46.
[39] Vö. Jn 6,15; Lk 24,21.
[40] Vö. Mt 16,16--23.
[41] Vö. Jn 6,62; Dán 7,13.
[42] Vö. Iz 53,10--12.
[43] Vö. Jn 19,19--22; Lk 23,39--43.
[44] Vö. MTörv 32,8 (a Septuagintában); Jób 1,6.
[45] Vö. Kiv 4,22.; Oz 11,1; Jer 3,19; Sir 36,14; Bölcs 18,13.
[46] Vö. Mtörv 14,1; Oz 2,1.
[47] Vö. 2Sám 7,14; Zsolt 82,6.
[48] Vö. 1Krón 17,13; Zsolt 2,7.
[49] Vö. Mt 27,54.
[50] Vö. Lk 23,47.
[51] Vö. Mt 16,16.
[52] Vö. 1Tesz 1,10.
[53] Vö. Jn 20,31.
[54] Vö. Mt 16,18.
[55] Vö. Mt 26,54; Mk 14,62.
[56] Vö. Mt 11,27; 21,37--38.
[57] Vö. Mt 21,34--36.
[58] Vö. Mt 24,36.
[59] Vö. Mt 5,48; 6,8; 7,21; Lk 11,13.
[60] Vö. Mt 3,17; 17,5.
[61] Vö. Jn 10,36 .
[62] Vö. ApCsel 13,33.
[63] Vö. Kiv 3,14.
[64] Vö. 1Kor 2,8.
[65] Vö. Mt 22,41--46; ApCsel 2, 34--36; Zsid 1,13.
[66] Vö. Jn 13,13.
[67] Vö. Mt 8,2; 14,30; 15,22 és másutt.
[68] Vö. Lk 1,43; 2,11.
[69] Vö. ApCsel 2,34--36.
[70] Vö. Róm 9,5; Tit 2,13; Jel 5, 13.
[71] Vö. Róm 10,9; 1Kor 12,3; Fil 2,9--11.
[72] Vö. Jel 11,5.
[73] Vö. Mk 12,17; ApCsel 5,29.
[74] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 10; Vö. 45.
[75] Vö. ApCsel 28,20.
[76] Vö. Jn 1,14.18; 3,16.18.
[77] Vö. Jn 1,1.
[78] Vö. ApCsel 8,37; 1Jn 2,23.
[79] DS 150.
[80] Nisszai Szent Gergely: Oratio catechetica 15, 3: TD 7, 78 (PG 45, 48).
[81] Vö. MTörv 6,4--5.
[82] Vö. Mk 8,34.
[83] Szent Ireneusz: Adversus Haereses 3, 19, 1: SC 211, 374 (PG 7, 939).
[84] Szent Atanáz: De Incarnatione 54, 3: SC 199, 458 (25, 192).
[85] Aquinói Szent Tamás: Officium de festo Corporis Christi, martutinum 1. nocturnus, 1. olvasmány: Opera omnia 29. köt. (Párizs, 1876.) 336.
[86] Vö. a vasárnap első vesperásának kantikuma: Liturgia Horarum 1973--74. 1. köt: 545, 629, 718, 808; 2. köt: 844, 937, 1037, 1129; 3. köt. 548, 669, 793, 916; 4. köt: 496, 617, 741, 864.
[87] Vö. 1Jn 4,2--3; 2Jn 7.
[88] Niceai Hitvallás: DS 125.
[89] Niceai Zsinat: "Epeidé tész" zsinati levél az egyiptomiakhoz: DS 130.
[90] Niceai Hitvallás: DS 126.
[91] Efezusi Zsinat: Alexandriai Cirill 2. levele Nesztorioszhoz: DS 250.
[92] Efezusi Zsinat: Alexandriai Cirill 2. levele Nesztorioszhoz: DS 251.
[93] Zsid 4,15.
[94] Kalkedoni Zsinat: Hitvallás: DS 301--302.
[95] II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 4. kánon: DS 424.
[96] Vö. már az Efezusi Zsinaton: Anathematismi Cyrilli Alexandrini 4.: DS 255.
[97] Vö. II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 3. kánon: DS 423.
[98] II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 10. kánon: DS 423.
[99] Benedictus antifóna január 1-én: Liturgia Horarum, 1. köt. 394. Vö. Nagy Szent Leó: Sermo 21,2: CCL 138,87 (PL 54,192).
[100] Officium Horarum Byzantinum, Ho Monogenész Himnusz: Hórologion to mega, Róma, 1876, 82.
[101] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[102] Vö. Jn 14,9--10.
[103] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[104] Vö. I. Szent Damasus: Epistula Hoti té aposztoliké kathedra: DS 149.
[105] Vö. Mk 6,38; Jn 11,34. stb.
[106] Vö. Fil 2,7.
[107] Vö. Nagy Szent Gergely: Sicut aqua epistula: DS 475.
[108] Szent Maximus Confessor: Quaestiones et dubia Q. I, 67: CCG 10, 155 (66: PG 90, 840.)
[109] Vö. Mk 14,36; Mt 11,27; Jn 1,18; 8,55. stb.
[110] Vö. Mk 2,8; Jn 2,25; 6,61. stb.
[111] Vö. Mk 8,31; 9,31; 10,33--34; 14,18--20.26--30.
[112] Vö. Mk 13,32.
[113] Vö. ApCsel 1,7.
[114] Vö. III. Konstantinápolyi Zsinat 681-ben, 18. sessio: Definitio de duabus in Christo voluntatibus et operationibus: DS 556--59.
[115] Vö. III. Konstantinápolyi Zsinat 681-ben, 18. sessio: Definitio de duabus in Christo voluntatibus et operationibus: DS 556.
[116] Vö. Lateráni Zsinat 649-ben, 4. kán. DS 504.
[117] Vö. Gal 3,1.
[118] II. Niceai Zsinat 787-ben, 7. Act.: Definito de Sacris imaginibus, DS 600--603.
[119] 2. karácsonyi prefáció: Missale Romanum, 1970, 396.
[120] II. Niceai Zsinat 787-ben, 7. Act.: Definito de Sacris imaginibus, DS 601.
[121] Vö. Jn 19,34.
[122] XII. Pius pápa: Haurietis aquas enciklika: DS 3924; vö. Uő: Mystici corporis enciklika, DS 3812.
[123] Vö. Jn 16,14--15.
[124] Vö. Mt 1,20; Lk 1,35.
[125] Vö. Lk 2,8--20.
[126] Vö. Mt 2,1--12.
[127] Vö. Jn 1,31--34.
[128] Vö. Jn 2,11.
[129] Vö. Zsid 10,5.
[130] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56; vö. 61.
[131] Vö. Ter 3,15.
[132] Vö. Ter 3,20.
[133] Vö. Ter 18,10--14.
[134] Vö. 1Kor 1,27.
[135] Vö. 1 Sám 1.
[136] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 55.
[137] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[138] Vö. Lk 1,28.
[139] Vö. Lk 1,28.
[140] IX. Pius: Ineffabilis Deus bulla: DS 2803.
[141] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[142] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 53.
[143] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[144] Vö. Lk 1,28--37.
[145] Vö. Róm 1,5.
[146] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[147] Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 22, 4: SC 211, 440 (PG 7, 959).
[148] Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 22, 4: SC 211, 442--444 (PG 7, 959-960).
[149] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[150] Vö. Mt 13,55.
[151] Efezusi Zsinat: Alexandriai Cirill 2. levele Nesztorioszhoz: DS 251.
[152] DS 10--64.
[153] Lateráni Zsinat 649-ben, 3. kánon: DS 503.
[154] Vö. Róm 1,3.
[155] Vö. Jn 1,13.
[156] Antiochiai Szent Ignác: Szmirnaiakhoz írt levél, 1,2: SC 10bis 132--134. (Funk 1, 274--276).
[157] Vö. Mt 1,18--25; Lk 1,26--38.
[158] Vö. Lk 1,34.
[159] Vö. Szent Jusztin: Dialógus a zsidó Trifónnal 66--67: CA 2, 234--236 (PG 6, 628--629); Órigenész: Contra Celsum 1, 32: SC 132, 162--164. (PG 8, 720--724); Uaz 1, 69: SC 132, 270. (PG 8, 788--789); és mások.
[160] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 4: DS 3016.
[161] Antiochiai Szent Ignác: Efezusiaknak írt levél, 19,1: SC 10bis 74. (Funk 1, 228); vö. 1Kor 2,8.
[162] Vö. II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 6. kánon: DS 427.
[163] Vö. Nagy Szent Leó: Thomus ad Flavianum: DS 291; Uaz: DS 294; Pelagius I, Epistula Humani generis: DS 442; Lateráni Zsinat 649-ben, 3. kánon: DS 503; XVI. Toledói Zsinat: Symbolum: DS 571; IV. Pál pápa: Cum quorumdam hominum konstitúció: DS 1880.
[164] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 57.
[165] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 52.
[166] Vö. Mk 3,31--35; 6,3; 1Kor 9,5; Gal 1,19.
[167] Vö. Mt 27,56.
[168] Vö. Ter 13,8; 14,16; 29,15 stb.
[169] Vö. Jn 19,26--27; Jel 12,17.
[170] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[171] Vö. Lk 2,48--49.
[172] Friauli Zsinat 796/97-ben: Symbolum: DS 619.
[173] Vö. 1Kor 15,45.
[174] Vö. Kol 1,18.
[175] Vö. Jn 3,9.
[176] Vö. 2Kor 11,2.
[177] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[178] Vö. 1Kor 7,34--35.
[179] Szent Ágoston: De sancta virginitate 3, 3; CSEL 41, 237 (PL 40,398).
[180] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[181] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 64.
[182] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 103.
[183] Szent Ágoston: Sermo, 186,1: PL 38, 999.
[184] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[185] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 30, 1, c.


Vissza a tartalomhoz |Vissza a tárgymutatóhoz | Ugrás a lap tetejére

[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster [kukac] katolikus.hu címre.

Módosítva: 2006. 06. 22.