AZ ÉG ÉS A FÖLD

325 Az Apostoli hitvallás vallja, hogy Isten a "mennynek és földnek Teremtője"; [162] a Nicea--konstantinápolyi hitvallás ezt kibontja: "minden láthatónak és láthatatlannak...". [163]

326 A Szentírásban az "ég és föld" kifejezés jelentése: minden, ami létezik, az egész teremtés. Utal a kapcsolatra is, mely a teremtésen belül az eget és a földet egyszerre egyesíti és szétválasztja: a "Föld" az emberek világa; [164] az "ég" vagy az "egek" jelölheti az égboltot, [165] de jelölheti Isten sajátos "helyét" is, hiszen Ő, a "Mi Atyánk a mennyekben" (Mt 5,16); [166] következésképpen a "mennyet" is, ami az eszkatologikus dicsőség. Végül az "ég" szó jelenti a szellemi teremtmények, az Istent körülvevő angyalok "helyét".

327 A IV. Lateráni Zsinat hitvallása mondja: Isten "az idő kezdetétől a semmiből alkotta mindkét teremtményt, a szellemit és a testit, tudniillik az angyalokat és a világot: és azután az emberi teremtményt", mely bizonyos értelemben egyszerre szellemből és testből áll. [167]

I. Az angyalok

AZ ANGYALOK LÉTEZÉSE -- HITIGAZSÁG

328 Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.

KIK ŐK?

329 Szent Ágoston róluk mondja: "Az `angyal' (...) hivatalt, nem természetet jelöl. Ha a természete után érdeklődöl, akkor szellem; ha a hivatala után, akkor angyal: mivolta szerint szellem, tevékenysége szerint angyal." [168] Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel "állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van" (Mt 18,10), ők azok "akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját" (Zsolt 103,20).

330 Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes [169] és halhatatlan [170] teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása. [171]

KRISZTUS "MINDEN ANGYALÁVAL EGYÜTT"

331 Krisztus az angyalok világának középpontja. Ők az ő angyalai: "Amikor az Emberfia eljön dicsőségében és vele mind az angyalok..." (Mt 25,31). Övéi, mert általa és érte teremtettek: "Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön; a láthatókat és a láthatatlanokat: a trónusokat, az uralmakat, a fejedelemségeket és a hatalmasságokat; minden általa és érte teremtetett" (Kol 1,16). Még inkább az övéi, mert üdvözítő tervének hírnökeivé tette őket: "Nemde ők mind szolgáló lelkek? Azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget." (Zsid 1,14)

332 A világ teremtésétől fogva [172] és végig az üdvösség történelmének folyamatában jelen vannak; távolabbról vagy közelebbről hirdetik az üdvösséget és szolgálják az isteni terv megvalósulását: ők zárják be a földi paradicsomot, [173] oltalmazzák Lótot, [174] megmentik Hágárt és fiát, [175] visszafogják Ábrahám kezét, [176] szolgálatuk által közöltetik a Törvény, [177] vezetik Isten népét, [178] hírül adnak születéseket [179] és meghívásokat, [180] próféták mellett állnak [181] -- hogy csak néhány példát említsünk. Végezetül Gábor angyal adja hírül az Előfutár és maga Jézus születését. [182]

333 A megtestesült Ige életét a Megtestesüléstől a Mennybemenetelig körülveszi az angyalok imádata és szolgálata. Amikor Isten "bevezeti az elsőszülöttet a világba, ezt mondja: »Imádja őt Isten minden angyala«" (Zsid 1,6). A Krisztus születésekor fölhangzott dicsőítő énekük -- "Dicsőség a magasságban Istennek" (Lk 2,14) -- továbbhangzik az Egyház dicsőítő imájában. Ők vigyáznak Jézusra gyermekkorában, [183] szolgálnak neki a pusztában, [184] megerősítik a halálküzdelemben, [185] amikor megmenekülhetett volna általuk ellenségek kezéből, [186] mint egykor Izrael. [187] Angyalok "evangelizálnak" is [188] hirdetvén a megtestesülés jó hírét [189] és Krisztus föltámadását. [190] Jelen lesznek Krisztus visszatérésekor, akit hirdetnek, [191] és szolgálni fogják az ítéletkor. [192]

AZ ANGYALOK AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN

334 Ezért az Egyház egész élete az angyalok titokzatos és hatalmas segítségét élvezi. [193]

335 Liturgiájában az Egyház az angyalokhoz társul, hogy velük együtt imádja a háromszor szent Istent; [194] segítségüket kéri (pl. az "In Paradisum deducant te angeli", `Mennyország örömébe vigyenek az angyalok...' ének a temetési szertartásban, [195] továbbá az ún. "Kerub-ének" a bizánci liturgiában [196] ); és néhány angyal emlékezetét külön is ünnepli (Szent Mihály, Szent Gábor, Szent Ráfael és az Őrangyalok).

336 Az emberi életet kezdetétől [197] a halálig [198] körülveszi őrségük [199] és közbenjárásuk. [200] "Senki nem tagadja, hogy minden egyes hívő mellett áll egy angyal, mint valami pedagógus és az életet irányító pásztor." [201] A keresztény élet a hitben már itt a földön részesedik az Istenben egyesült angyalok és emberek boldog társaságából.

II. A látható világ

337 Maga Isten teremtette a látható világot egész gazdagságában, változatosságában és rendjében. A Szentírás a teremtés művét szimbolikusan egy hat isteni "munkanapból" álló sorozatként mutatja be, mely a hetedik nap "nyugalmával" zárul. [202] A teremtéssel kapcsolatban a szent szöveg Istentől üdvösségünkért kinyilatkoztatott igazságokat tanít, [203] melyek lehetővé teszik, hogy "az egész teremtés belső természetét, értékét és rendjét, Isten dicséretére rendeltségét elismerjük". [204]

338 Nincs semmi, ami nem a Teremtőnek köszönhetné létét. A világ akkor kezdődött, amikor Isten szava a semmiből megteremtette. Minden létező, az egész természet, az egész emberi történelem ebben az őseseményben gyökerezik: olyan "genezis" ez, mely által megalkottatott a világ és elkezdődött az idő. [205]

339 Minden egyes természetnek megvan a maga jósága és tökéletessége. A "hat nap" minden művéről azt mondják: "És látta Isten, hogy jó". "A teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje." [206] A különféle teremtmények Isten adta tulajdonságaikkal -- mindegyik a maga módján -- egy sugárnyit tükröz Isten végtelen bölcsességéből és jóságából. Éppen ezért az embernek tisztelnie kell minden teremtmény sajátos jóságát, és kerülni kell a dolgok rendetlen használatát, ami megveti a Teremtőt, s mind az emberek, mind a környezet számára pusztító következményeket hoz magával.

340 A teremtmények kölcsönös összefüggése Isten szándéka szerint való. A Nap és a Hold, a cédrus és a mezei virág, a sas és a veréb -- az egész megszámlálhatatlan sokféleség és különbözőség arról vall, hogy egyetlen teremtmény sem elég önmagának, hogy a teremtmények csak egymással való összefüggésben léteznek, hogy egymás szolgálatával kölcsönösen kiegészítsék egymást.

341 A világmindenség szépsége. A teremtett világ rendje és harmóniája a dolgok és kapcsolataik sokféleségéből születik. Az ember ezeket fokozatosan fedezi föl, mint a természet törvényeit, melyek csodálatra indítják a tudósokat. A teremtés szépsége a Teremtő végtelen szépségét tükrözi. Tiszteletet kell ébresztenie, és az embert arra kell serkentenie, hogy értelmével és akaratával hajoljon meg a Teremtő előtt.

342 A teremtmények hierarchiáját fejezi ki a "hat nap" sorrendje, melyben a teremtés a kevésbé tökéletestől a tökéletesebb felé halad. Isten minden teremtményét szereti, [207] mindnek gondját viseli, még a verébnek is. Jézus pedig azt mondja: "Sokkal többet értek ti, mint a verebek!" (Lk 12,7), vagy másutt: "Mennyivel többet ér az ember, mint a juh!" (Mt 12,12).

343 Az ember a teremtés művének csúcsa. A sugalmazott elbeszélés ezt azzal fejezi ki, hogy világosan különbséget tesz az ember és a többi teremtmény teremtése között. [208]

344 A teremtmények között egymásra utaltság van, mert mindnek ugyanaz a Teremtője, és valamennyien az ő dicsőségére vannak rendelve:

Áldott légy, Uram, és minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságodat.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges...

Áldott légy, Uram, Víz húgunkért,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

Áldott légy, Uram, Földanya nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat...

Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
és nagy alázatosan szolgáljátok.
[209]

345 A szombat -- a "hat nap" művének vége. A szent szöveg azt mondja: "Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott", és így "elkészült az ég és a föld"; és Isten a hetedik napon "megpihent", "megáldotta" ezt a napot és "megszentelte" (Ter 2,1--3). E sugalmazott szavak bővelkednek üdvös tanításban:

346 Isten a teremtésben olyan alapot és olyan törvényeket helyezett le, melyek megmaradnak, [210] a hívő bizalommal rájuk hagyatkozhat; s jelei és zálogai Isten Szövetsége iránti rendíthetetlen hűségének. [211] Az embernek a maga részéről hűségesnek kell lennie ehhez az alaphoz, és tisztelnie kell a Teremtő által beleírt törvényeket.

347 A teremtés a szombatért, azaz Isten tisztelete és imádása végett történt. Az istentisztelet bele van írva a teremtés rendjébe. [212] "Az Isten művének semmit nem szabad elébe helyezni" -- mondja Szent Benedek regulája [213] az emberi elfoglaltságok helyes rendjére utalva.

348 A szombat Izrael Törvényének a szívében van. Megtartani a parancsokat azt jelenti, hogy az ember megfelel annak az isteni bölcsességnek és akaratnak, melyek az Ő teremtő művében fejeződnek ki.

349 A nyolcadik nap. Számunkra azonban fölvirradt egy új nap: Krisztus föltámadásának napja. A hetedik nap bevégzi az első teremtést. A nyolcadik nap megkezdi az új teremtést. Így a teremtés műve a Megváltás legnagyobb művében éri el csúcspontját. Az első teremtésnek értelme és csúcsa a Krisztusban való új teremtés, melynek ragyogása fölülmúlja az elsőét. [214]

Összefoglalás

350 Az angyalok szellemi teremtmények, akik szüntelenül dicsőítik Istent, és szolgálják az Ő más teremtményeire vonatkozó üdvözítő terveit: "Az angyalok együttműködnek mindabban, ami javunkra szolgál". [215]

351 Az angyalok körülveszik Krisztust, az ő Urukat. Neki szolgálnak, főként az embereket üdvözítő küldetésének teljesítésében.

352 Az Egyház tiszteli az angyalokat, akik támogatják földi zarándokútján és oltalmaznak minden embert.

353 Isten akarta teremtményeinek különbözőségét, sajátos jóságát, kölcsönös összefüggését és rendjét. Az összes anyagi teremtményt az emberi nem javára rendelte. Az ember és általa az egész teremtés Isten dicsőségére van rendelve.

354 A teremtésbe írt törvényeket és a dolgok természetéből fakadó összefüggéseket tiszteletben tartani a bölcsesség kezdete és az erkölcsiség alapja.

6. §.

AZ EMBER

355 "Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27). A teremtésben az ember egyedülálló helyet foglal el: ő "az Isten képmása" (I); természetében egyesíti a szellemi világot és az anyagi világot (II); férfinak és nőnek lett teremtve (III); Isten a barátjává tette őt (IV).

I. "Isten képmására"

356 Az összes látható teremtmény között egyedül az ember képes arra, hogy "megismerje és szeresse Teremtőjét"; [216] "a földön az egyetlen teremtmény, melyet Isten önmagáért akart"; [217] egyedül ő hivatott arra, hogy megismeréssel és szeretettel részesedjék Isten életében. Ezért lett teremtve, és ez méltóságának alapvető megindoklása:

"Mi volt az oka, hogy a teremtményt ily nagy méltóságba helyezted? A kimondhatatlan szeretet, mely által önmagadba tekintve beleszerettél teremtményedbe; ezért teremtetted meg őt, e szerelem által, és adtad neki a létet, hogy ízlelje örök javadat, és örvendjen benne." [218]

357 Az emberi egyed, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát és közösségre lépjen más személyekkel; és kegyelemből szövetségre hivatott a Teremtőjével, hogy hittel és szeretettel válaszoljon neki, amit helyette senki meg nem tehet.

358 Isten mindent az emberért teremtett, [219] de az embert arra teremtette, hogy Neki szolgáljon, Őt szeresse és az egész teremtést Neki ajánlja föl:

"Vajon melyik lesz végül az a teremtmény, amely ily nagy megbecsülésben fog részesülni? Az ember, az a nagy és csodálatos élőlény, mely Isten szemében minden teremtménynél értékesebb, akiért az ég és a föld és a tenger és minden teremtett test alkottatott: az ember, kinek üdvösségét Isten annyira megszerette, hogy még egyszülött Fiának sem kegyelmezett miatta: és folyamatosan mindent fölhasznál annak érdekében, hogy az embert fölemelje önmagához, és a jobbjára ültesse." [220]

359 "Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában ragyog föl igazán": [221]

"A boldog Apostol ma két emberről mondta, hogy az emberi nem kezdetét jelentik, tudniillik Ádámról és Krisztusról. (...) Az első Ádám, mondja, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám éltető lélekké. Azt az elsőt ez az utolsó teremtette, és ő adta neki a lelket, hogy élővé váljon. (...) Ez az utolsó Ádám az, aki megformálásakor az elsőnek a maga képét adta. Ebből következett, hogy magára vette annak alakját és nevét, hogy el ne vesszen az, akit a saját képmására alkotott. Első Ádám -- utolsó Ádám: az elsőnek volt kezdete, az utolsónak nincs vége, mert ez az utolsó valójában az első. Mondja is: »Én vagyok az első és az utolsó«." [222]

360 A közös eredetnek köszönhetően az emberi nem egységet alkot. Mert Isten "telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet" (ApCsel 17,26): [223]

"A lélek ámuló szemével észrevehetjük és szemlélhetjük a közös Teremtőtől való eredet miatt egységes emberi nemet (...); ugyanígy egységes a természetét tekintve, mely testi valóságból s halhatatlan és szellemi lélekből áll; egységes a mindenki által elérendő konkrét cél és a jelen élet közös megoldandó feladata miatt; egységes a lakóhelye, azaz a földkerekség tekintetében, melynek természetes gazdagságával mindenki joggal élhet, hogy táplálkozni és gyarapodni tudjon; egységes továbbá a végső cél, maga Isten miatt, aki felé mindenkinek törekednie kell, s a dolgok és segítségek miatt, melyekkel ez a végső cél elérhető (...); éppen így egységes az egy és ugyanazon megváltás miatt, amelyet Krisztus (...) mindenkiért végbevitt." [224]

361 "Az emberek kölcsönös egymásra utaltságának és a szeretetnek" [225] e törvénye, anélkül, hogy kizárná a személyek, kultúrák és népek gazdag sokféleségét, biztosítja számunkra, hogy minden ember valóban testvérünk.

II. "Test és lélek tekintetében egy"

362 Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: "Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé" (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta.

363 A lélek szó a Szentírásban gyakran az emberi életet [226] vagy az egész emberi személyt [227] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is, [228] azt, ami benne a legdrágább, [229] azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti.

364 Az ember teste részesedik "Isten képmásának" méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen. [230]

"Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania." [231]

365 A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; [232] azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.

366 Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt [233] -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; [234] nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel.

367 Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy "a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig" (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. [235] A "szellem" azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, [236] és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre. [237]

368 Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a "benső mélységét" (Jer 31,33-ban "in visceribus"), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt. [238]

III. "Férfinak és nőnek teremtette őket"

ISTEN AKARTA EGYENLŐSÉG ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG

369 A férfi és a nő teremtve vannak, azaz Isten akarta őket: egyrészt mint emberi személyeket tökéletes egyenlőségben, másrészt saját férfi és női mivoltukban. A "férfiúi lét" és "női lét" jó és Isten akarta valóság: mindkettőnek, a férfinak és a nőnek elveszíthetetlen méltósága van, melyet közvetlenül Istentől, Teremtőjüktől kapnak. [239] A férfi és a nő ugyanazzal a méltósággal "Isten képmása". "Férfiúi és női mivoltukban" tükrözik a Teremtő bölcsességét és jóságát.

370 Isten semmiképpen sem képmása az embernek. Ő sem nem férfi, sem nem nő. Isten tiszta szellem, akiben semmiféle nemek közti megkülönböztetésnek nincs helye. De a férfi és a nő "tökéletességei" valamit mégis tükröznek Isten végtelen tökéletességéből: ilyenek az anya, [240] az apa és a jegyes tökéletességei. [241]

"EGYMÁSÉRT" -- "KETTŐ EGYSÉGE"

371 Az együtt teremtett férfi és nő Isten akaratából egymásért van. Isten Igéje ezt a Szentírás különböző helyein adja értésünkre. "Nem jó az embernek egyedül lennie; alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő" (Ter 2,18). Az állatok közül így egy sem felelhet meg az embernek. [242] A nő, akit Isten a férfi oldalából kivett bordából "formál meg" és odavezet hozzá, a férfiból csodálkozó kiáltást, a szeretet és közösség fölkiáltását váltja ki: "Ez most csont a csontomból és hús a húsomból" (Ter 2,23). A férfi a nőt mint ugyanannak az emberségnek másik "énjét" fedezi föl.

372 A férfi és a nő "egymásért" van teremtve, nem mintha Isten mindegyiküket csak fél, tökéletlen embernek alkotta volna. Sokkal inkább személyes közösségre teremtette őket, melyben a két személy egymás "segítségére" lehet, mert egyrészt mint személyek egyenlők ("csont az én csontomból"), másrészt férfiúi és női mivoltuk kölcsönösen kiegészíti egymást. [243] A házasságban Isten úgy köti őket össze, hogy "egy testet" alkotva (Ter 2,24) tovább tudják adni az emberi életet: "Növekedjetek és sokasodjatok, és töltsétek be a földet" (Ter 1,28). A férfi és a nő mint házastársak és szülők, amikor továbbadják az emberi életet utódaiknak, különleges módon működnek együtt a Teremtő művével. [244]

373 Isten tervében a férfi és a nő hivatása az, hogy mint Isten "gondnokai" "uralmuk alá hajtsák" a földet. [245] Ez az uralom nem lehet önkényes és romboló. Mivel a Teremtő képmására vannak teremtve, "aki szeret mindent, ami van" (Bölcs 11,24), a férfi és a nő arra hivatott, hogy vegyen részt a többi teremtményre irányuló gondviselésben. Innen fakad a világért való felelősségük, amit Isten rájuk bízott.

IV. Az ember a Paradicsomban

374 Az első ember nemcsak jónak teremtetett, hanem barátságban volt Teremtőjével, és összhangban önmagával és az őt körülvevő, egész rábízott teremtéssel. Ezt a harmóniát csak a Krisztusban megvalósuló új teremtés dicsősége képes fölülmúlni.

375 Az Egyház a bibliai nyelv szimbolikáját az Újszövetség és a Hagyomány fényében hitelesen értelmezve tanítja, hogy Isten ősszüleinket, Ádámot és Évát a szentség és igazság eredeti állapotában teremtette. [246] Az eredeti szentség e kegyelme részesedés volt az isteni életben. [247]

376 E kegyelem ragyogása az emberi élet minden dimenzióját megerősítette. Ameddig az ember szoros kapcsolatban maradt Istennel, nem kellett sem meghalnia, [248] sem szenvednie. [249] Az emberi személy belső összhangja, a férfi és a nő közötti összhang, [250] továbbá az első emberpár és az egész természet közötti összhang alkotta azt az állapotot, amit "eredeti igazságnak" nevezünk.

377 A világ fölötti "uralom", melyet Isten kezdetben az embernek átengedett, elsősorban magában az emberben nyilvánult meg, mint önuralom. Az ember egész lényében érintetlen és rendezett volt, tudniillik szabad volt a hármas bűnös kívánságtól, [251] melyek az érzéki gyönyörűségek, a földi javak vágya és az önérvényesítés uralma alá vetik őt, az értelem parancsa ellenére.

378 Az Istennel való bensőséges kapcsolat jele, hogy Isten az embert egy "kertbe" helyezte. [252] Az ember ott él, hogy "művelje és őrizze" (Ter 2,15): a munka nem büntetés, [253] hanem a férfi és a nő együttműködése Istennel a látható teremtés tökéletesítésében.

379 Az eredeti igazság egész összhangja, melyet Isten terve az embereknek biztosított, ősszüleink bűne miatt elveszett.

Összefoglalás

380 Istenünk, "az embert a magad képmásául teremtetted, és gondjára bíztad az egész világot, hogy egyedül neked, a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden teremtményen." [254]

381 Az ember eleve arra rendeltetett, hogy Isten emberré lett Fiának -- "aki a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15) -- képmása legyen, hogy Krisztus a fivérek és nővérek sokaságának elsőszülöttje legyen. [255]

382 Az ember "test és lélek tekintetében egy". [256] A hit tanítása állítja, hogy a szellemi és halhatatlan lelket közvetlenül Isten teremti.

383 Isten nem magányosnak teremtette az embert: mert kezdettől fogva "férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27), kiknek közössége az első személyes közösséget alkotta. [257]

384 A kinyilatkoztatás megismerteti velünk a férfi és a nő bűn előtti, eredeti, szent és igaz állapotát: Istennel való barátságuk boldoggá tette paradicsomi életüket.

7. §.

A BŰNBEESÉS

385 Isten végtelenül jó, és minden műve jó. Azonban senki nem kerüli el a szenvedés, a természetes bajok -- melyek, úgy tűnik, a teremtmény korlátaival együtt adottak -- megtapasztalását, s mindenekelőtt senki nem kerülheti ki az erkölcsi rossz problémáját. Honnan származik a rossz? "Kerestem a rossz eredetét, de nem találtam megoldást" -- mondja Szent Ágoston, [258] és fájdalmas keresése csak az élő Istenhez való megtérésében talált választ. Mert "a gonoszság (...) misztériuma" (2Tesz 2,7) csak "a hit misztériumának" fényében válik láthatóvá. [259] Az isteni szeretet Krisztusban történt kinyilatkoztatása egyszerre mutatja meg a bűn nagyságát és a kegyelem túláradását. [260] Ha föltesszük tehát a kérdést, hogy honnan ered a rossz, hitünk tekintét Arra kell irányítanunk, aki egyedüli legyőzője a rossznak. [261]

I. Ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem

A BŰN VALÓSÁGA

386 A bűn jelen van az ember történelmében: hiába kísérelnénk meg tudatlanba venni vagy más nevekkel illetni e sötét valóságot. Ahhoz, hogy valaki megérthesse a bűn mibenlétét, elsősorban el kell ismernie az embert Istenhez fűző mély köteléket, mert e kapcsolaton kívül a bűn rosszasága a maga lényegében -- mint Isten elutasítása vagy szembehelyezkedés vele -- nem fedezhető fel, de továbbra is megterheli az ember életét és történelmét.

387 A bűn, s főként az áteredő bűn valóságát csak az isteni kinyilatkoztatás világítja meg. Azon megismerés nélkül, melyet Isten ad nekünk, a bűnt nem lehet világosan fölismerni, és megjelenik a kísértés, hogy a bűnt úgy értelmezzük, mint fejlődési rendellenességet, pszichikai gyöngeséget, mint tévedést vagy egy helytelen társadalmi szerkezet kikerülhetetlen következményét stb. Csak Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.

AZ ÁTEREDŐ BŰN -- LÉNYEGES HITIGAZSÁG

388 A kinyilatkoztatás előrehaladtával egyre világosabbá lett a bűn valósága is. Jóllehet Isten ószövetségi népe a Teremtés könyvében a bűnbeesésről elbeszélt történet fényében eljutott az emberi lét fájdalmáig, de e történet végső jelentését nem tudta megérteni; e jelentés csak Jézus Krisztus halálának és föltámadásának fényében tárult föl. [262] Az embernek meg kellett ismernie Krisztust mint a kegyelem forrását, hogy megismerhesse Ádámot mint a bűn forrását. A Szentlélek, akit a föltámadott Krisztus küld nekünk, azért jött, hogy "meggyőzze a világot a bűnről" (Jn 16,8) azáltal, hogy kinyilatkoztatja, ki az, aki megvált a bűntől.

389 Az áteredő bűnről szóló tanítás, hogy úgy mondjuk, "visszája" ennek az örömhírnek: Jézus minden ember Üdvözítője, mindenki rászorul az üdvösségre, és az üdvösség Krisztus jóvoltából mindenkinek fölajánlott valóság. Az Egyház, mely birtokában van Krisztus gondolatainak, [263] világosan tudja, hogy az áteredő bűnről adott kinyilatkoztatáshoz nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy Krisztus misztériuma ne sérülne.

A BŰNBEESÉS ELBESZÉLÉSÉNEK OLVASÁSÁHOZ

390 A bűnbeesés története (Ter 3) képes beszédet használ, de egy őseseményt ír le, mely az ember történelmének kezdetén játszódott le. [264] A kinyilatkoztatás megadja nekünk a hitbeli bizonyosságot, hogy az emberiség egész történelmére rányomja bélyegét az áteredő bűn, melyet ősszüleink szabad akarattal követtek el. [265]

II. Az angyalok bukása

391 Ősszüleink engedetlen döntése mögött egy istenellenes, kísértő hang áll, [266] mely irigységből taszította őket a halálba. [267] A Szentírás és az Egyház hagyománya ebben a lényben egy bukott angyalt lát, akit Sátánnak vagy ördögnek nevez. [268] Az Egyház tanítja, hogy kezdetben Istentől teremtett jó angyal volt. "Az ördögöket és a többi démont Isten természetük szerint jónak teremtette, de önmaguktól rosszak lettek." [269]

392 A Szentírás beszél ezeknek az angyaloknak a bűnéről. [270] Ez a "bukás" ezeknek a szellemi teremtményeknek a szabad választásában áll, mely radikálisan és visszavonhatatlanul elutasította Istent és az ő országát. E lázadás visszhangját halljuk a kísértő ősszüleinknek mondott szavaiban: "Olyanok lesztek, mint az Isten" (Ter 3,5). "Az ördög kezdettől fogva vétkezik" (1Jn 3,8), "hazug és hazugság atyja" (Jn 8,44).

393 Az angyalok választásának visszavonhatatlansága, és nem a végtelen isteni irgalmasság hiánya az oka annak, hogy bűnüket nem lehet megbocsátani. "Bukásuk után ugyanis számukra nincs bűnbánat, amint az emberek számára sincs a halál után." [271]

394 A Szentírás bizonyítja annak ártó befolyását, akit Jézus "kezdettől fogva gyilkosnak nevez" (Jn 8,44), s aki még azt is megkísérelte, hogy Jézust eltérítse Atyjától kapott küldetésétől. [272] "Az Isten Fia azért jelent meg, hogy az Ördög műveit lerombolja" (1Jn 3,8). Ezen művek legsúlyosabbja a következmények miatt a hazug félrevezetés volt, mely az embert rávette, hogy ne engedelmeskedjék Istennek.

395 A Sátán hatalma azonban nem végtelen. Nem egyéb ő, mint teremtmény; hatalmas, mert tiszta szellem, de mindig teremtmény: Isten országának épülését nem tudja megakadályozni. Jóllehet a Sátán gyűlöletből tevékenykedik a világban Isten és az Ő Jézus Krisztusban lévő országa ellen, s bár tevékenysége súlyos, közvetlenül szellemi, közvetve fizikai természetű károkat okoz minden embernek és társadalomnak, e tevékenységet az isteni gondviselés engedi meg, mely az ember és a világ történelmét erősen és szelíden kormányozza. Nagy misztérium, hogy Isten megengedi az Ördög tevékenykedését, de "tudjuk, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik" (Róm 8,28).

III. Az áteredő bűn

A SZABADSÁG PRÓBÁJA

396 Isten az embert saját képmására teremtette, és barátságába fogadta. Az ember, a szellemi teremtmény ebben a barátságban csak úgy élhet, hogy szabadon aláveti magát Istennek. Ezt fejezi ki az embernek adott tilalom, hogy ne egyen a jó és a rossz tudásának fájáról, "mert azon a napon, amikor róla eszel, meg fogsz halni" (Ter 2,17). "A jó és a rossz tudásának fája" (Ter 2,17) szimbolikusan arra az áthághatatlan küszöbre utal, melyet az embernek mint teremtménynek szabadon el kell ismernie és hűségesen tiszteletben kell tartania. Az ember a Teremtőtől függ; alá van vetve a teremtés törvényeinek és az erkölcsi normáknak, melyek a szabadság használatát szabályozzák.

AZ EMBER ELSŐ BŰNE

397 Az Ördögtől megkísértett ember hagyta, hogy szívében meghaljon a Teremtője iránti bizalom, [273] és visszaélve szabadságával nem engedelmeskedett Isten parancsának. Ebben állt az ember első bűne. [274] Ettől kezdve minden bűn engedetlenség Istennel szemben és bizalmatlanság az Ő jóságával szemben.

398 E bűnben az ember Isten elé helyezte magát, és ezáltal megvetette Istent: önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére. A szentség állapotában teremtett ember arra rendeltetett, hogy Isten a dicsőségben teljesen "megistenítse" őt. Az ördög kísértésére olyan akart lenni, "mint Isten", [275] de "Istenen kívül és Isten előtt, és nem Isten szerint". [276]

399 A Szentírás bemutatja ennek az első engedetlenségnek tragikus következményeit. Ádám és Éva azonnal elveszítették az eredeti szentséget. [277] Féltek Istentől, [278] akiről egy olyan Isten torz képét alkották maguknak, aki féltékeny a maga előjogaira. [279]

400 Az eredeti igazságnak köszönhető összhang megbomlott; megtört a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött; [280] a férfi és a nő közötti egységben feszültségek támadtak; [281] kapcsolataikat az ösztönösség és az uralomvágy határozta meg. [282] A teremtéssel való összhang is összetört: a látható teremtés idegen és ellenséges lett. [283] Az ember miatt a teremtés a romlás rabszolgaságába süllyedt. [284] Végül valóság lett az a következmény is, amit az engedetlenség esetére Isten kifejezetten kilátásba helyezett: [285] az ember "visszatér a porba, melyből vétetett". [286] Az emberiség történelmébe belép a halál. [287]

401 Az első bűn után a bűn valóságos "inváziója" tölti be a világot: a Kain által Ábel ellen elkövetett testvérgyilkosság; [288] általános korrupció a bűn következtében; [289] a bűn Izrael történetében is gyakran megnyilvánul, főként mint a Szövetség Istene elleni hűtlenség és Mózes Törvényének megszegése; s még a krisztusi megváltás után is, a keresztények között sokféleképpen nyilvánul meg a bűn. [290] A Szentírás és az Egyház hagyománya állandóan emlékeztet a bűn jelenlétére és egyetemességére az emberi történelemben:

"Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát." [291]

ÁDÁM BŰNÉNEK KÖVETKEZMÉNYEI AZ EMBERISÉG SZÁMÁRA

402 Ádám bűnébe minden ember bele van foglalva. Szent Pál ezt mondja: "Egy ember engedetlensége által bűnössé váltak sokan" (Róm 5,19), azaz minden ember: "Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyamányaként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek (...)" (Róm 5,12). A bűn és a halál egyetemes voltával állítja szembe az Apostol a Krisztusban való üdvösség egyetemességét: "Amint tehát egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, úgy egynek [Krisztusnak] igazsága az élet megigazulását" (Róm 5,18).

403 Az Egyház Szent Pált követve mindig tanította, hogy az emberekre nehezedő mérhetetlen nyomorúság, rosszra való hajlandóságuk és halandóságuk meg nem érthető ezeknek Ádám bűnével való kapcsolata és a ténnyel való kapcsolat nélkül, hogy ő átadta nekünk a bűnt, melytől érintetten születünk valamennyien, s mely "a lélek halála". [292] E hitbizonyosság miatt szolgáltatja ki az Egyház a keresztséget a bűnök bocsánatára a csecsemőknek is, akik személyes bűnt nem követtek el. [293]

404 Ádám bűne hogyan vált minden leszármazottjának bűnévé? Az egész emberi nem úgy van Ádámban, "mint egyetlen ember egyetlen teste". [294] "Az emberi nem ezen egysége" miatt minden ember benne foglaltatik Ádám bűnében, mint ahogy mindannyian benne foglaltatnak a Krisztus igazságában. Az áteredő bűn átszármazása azonban misztérium, melyet teljesen nem tudunk megérteni. A kinyilatkoztatás által azonban tudjuk, hogy Ádám az eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmaga, hanem az egész emberi természet számára kapta: Amikor Ádám és Éva engedett a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn az emberi természetet érinti, melyet bűnük után bukott állapotban adnak tovább. [295] Olyan bűn ez, mely nemzés által az egész emberiségre átszármazik; tudniillik egy olyan emberi természet továbbadása által, mely meg van fosztva az eredeti szentségtől és igazságtól. Ezért az áteredő bűnt analóg értelemben nevezzük "bűnnek": "magunkra vont" (contractum), és nem elkövetett bűn; állapot, és nem cselekedet.

405 Az áteredő bűn, jóllehet mindenki sajátja, [296] Ádám egyetlen leszármazottjában sem személyes bűn. Megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet teljesen nem romlott meg: természetes erői megsebesültek, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá és hajlik a bűnre (e rosszra való hajlandóságot nevezzük "concupiscentiának"). A keresztség Krisztus kegyelmének életét ajándékozva eltörli az áteredő bűnt, és az embert ismét Isten felé fordítja, de a meggyöngült és rosszra hajló természetet sújtó következmények megmaradnak az emberben, és lelki harcra hívják.

406 Az Egyháznak az áteredő bűn átszármaztatásáról szóló tanítása főleg az 5. században, különösen Szent Ágoston antipelagiánus gondolkodása hatására, és a 16. században a reformációval szemben tisztázódott. Pelagius azt tartotta, hogy az ember pusztán szabad akaratának természetes erejével, Isten kegyelmének segítsége nélkül képes erkölcsileg jó életet élni, és Ádám bűnének hatását a rossz példa hatására csökkentette. Ezzel szemben az első reformátorok azt tanították, hogy az ember az áteredő bűn miatt teljesen megromlott, és szabadsága semmivé vált. A minden ember által örökölt bűnt azonosították a rosszra való hajlandósággal, a concupiscentiával, mely legyőzhetetlen. Az Egyház az áteredő bűnre vonatkozó kinyilatkoztatás tartalmáról különösen is nyilatkozott 529-ben a II. Orange-i Zsinaton [297] és 1546-ban a Trienti Zsinaton. [298]

KEMÉNY HARC...

407 Az áteredő bűnről szóló tanítás a krisztusi megváltásról szóló tanítással együtt világos képet ad az emberről és cselekedeteiről a világban. Az ősszülők bűne által az Ördög bizonyos uralmat nyert az ember fölött, de az ember szabad maradt. Az áteredő bűn "rabszolgasághoz vezet az Ördögnek, vagyis annak hatalma alatt, »aki a halál birodalmát birtokolta«". [299] Annak figyelmen kívül hagyása, hogy az emberi természet sebzett és rosszra hajló, súlyos tévedésekre vezet a nevelés, a politika, a társadalmi cselekvés [300] és az erkölcsiség területén.

408 Az áteredő bűn és az emberek minden személyes bűnének következményei a világra a maga egészében bűnös állapotot hoznak, melyet Szent János kifejezésével "a világ bűnének" lehet nevezni (Jn 1,29). E kifejezéssel jelöljük azt a negatív hatást is, melyet az emberek bűnéből származó társadalmi föltételek és struktúrák a személyekre gyakorolnak. [301]

409 A "teljesen a gonosz hatalmában lévő" (1Jn 5,19) [302] világ e tragikus állapota küzdelemmé teszi az ember életét:

"Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint. E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni." [303]

IV. "Nem hagytad őt a halál hatalmában"

410 Bukása után Isten nem hagyta magára az embert. Épp ellenkezőleg, Isten hívja őt [304] és titokzatos módon hirdeti neki a rossz fölötti győzelmet és a fölemelést a bukásból. [305] A Teremtés könyvének e szakaszát Protoevangéliumnak, `Ősevangéliumnak' nevezzük, mivel ez az első híradás a megváltó Messiásról és a harcról a kígyó és az Asszony között, valamint az Asszony utódának végső győzelméről.

411 A keresztény hagyomány e szentírási részletben az "új Ádámról" [306] szóló jövendölést látja, aki a "kereszthalálig tartó engedelmességével" (Fil 2,8) túláradó módon teszi jóvá Ádám engedetlenségét. [307] Egyébként számos egyházatya és egyháztanító a "protoevangéliumban" megjövendölt Asszonyban Krisztus anyját, Máriát mint "új Évát" látja. Ő volt az, aki elsőként és egyedülálló módon részesült Krisztus bűn fölötti győzelméből: az áteredő bűn minden szennyétől mentesnek őriztetett meg, [308] és egész földi életében Isten különleges kegyelméből semmiféle bűnt nem követett el. [309]

412 De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Nagy Szent Leó válaszol: "Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk". [310] És Aquinói Szent Tamás: "Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: »Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem«. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: »Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!«". [311]

Összefoglalás

413 "Isten a halált nem alkotta, és nem leli örömét az élők pusztulásában (...). A Sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál." (Bölcs 1,13; 2,24)

414 A Sátán, más néven az Ördög és a többi démonok bukott angyalok, mert szabadon visszautasították Isten és az Ő tervének szolgálatát. Istennel szembeni állásfoglalásuk végleges. Arra törekszenek, hogy az embert társukká tegyék az Isten elleni lázadásban.

415 "Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját." [312]

416 Ádám mint az első ember bűne által az Istentől kapott eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmagának, hanem minden embernek elveszítette.

417 Ádám és Éva utódaiknak első bűnük által megsebzett és ezért az eredeti szentségtől és igazságtól megfosztott emberi természetet adtak tovább. E megfosztottságot nevezzük "áteredő bűnnek".

418 Az áteredő bűn következményeként az emberi természet erejében meggyöngült, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá, és a bűnre hajlamos lett (e hajlandóságot nevezzük "concupiscentiának").

419 "A Trienti Zsinatot követve valljuk tehát, hogy az áteredő bűn az emberi természettel együtt »szaporodással, nem utánzással« származik tovább, és »mindenkinek sajátja«". [313]

420 Krisztus bűn fölötti győzelme értékesebb javakat ajándékozott nekünk azoknál, melyeket a bűn elvett tőlünk: "Ahol pedig elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem" (Róm 5,20).

421 "A világot (...) a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotta és tartja fönn. A bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus, megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította (...)." [314]

[162] DS 30.
[163] DS 150.
[164] Vö. Zsolt 115,16.
[165] Vö. Zsolt 19,2.
[166] Vö. Zsolt 115,16.
[167] IV. Lateráni Zsinat 1. fejezet: De fide catholica: DS 800; I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 1: DS 3002; VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 8: AAS 60 (1968), 436.
[168] Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 103,1.15: CCL 40, 1488 (Pl 37, 1348),
[169] Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika: DS 3891.
[170] Vö. Lk 20,36.
[171] Vö. MTörv 10,9--12.
[172] Vö. Jób 38,7: Isten fiai.
[173] Vö. Ter 3,24.
[174] Vö. 19.
[175] Vö. 21,17.
[176] Vö. 22,11.
[177] Vö. ApCsel 7,53.
[178] Vö. Kiv 23,20--23.
[179] Vö. Bír 13.
[180] Vö. 6,15--24; Iz 6,6.
[181] Vö. 1Kir 19,5.
[182] Vö. Lk 1,11.26.
[183] Vö. Mt 1,20; 2,13.19.
[184] Vö. Mk 1,12; Mt 4,11.
[185] Vö. Lk 22,43.
[186] Vö. Mt 26,53.
[187] Vö. 2Mak 10,29--30; 11,8.
[188] Vö. Lk 2,10.
[189] Vö. Lk 2,8--14.
[190] Vö. Mk 16,5--7.
[191] Vö. ApCsel 1,10--11.
[192] Vö. Mt 13,41; 25,31; Lk 12,8--9.
[193] Vö. ApCsel 5,18--20; 8,26--29; 10,3--8; 12,6--11; 27,23--25.
[194] Vö. Prex Eucharistica 27, Sanctus: Missale Romanum 1970, 392.
[195] Ordo Exsequiarum 1969, 23.
[196] Bizánci liturgia. Aranyszájú Szent János liturgiája: Hymnus cherubinorum: Liturgies Eastern and Western. Kiad. F. E. Brightman. Oxford, 1896. 377.
[197] Vö. Mt 18,10.
[198] Vö. Lk 16,22.
[199] Vö. Zsolt 34,8; 91,10--13.
[200] Jób 33,23--24; Zak 1,12; Tób 12,12.
[201] Nagy Szent Basziliosz: Adversus Eunomium 3,1: SC 305, 148 (PG 29, 656).
[202] Vö. Ter 1,1--2,4.
[203] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 11.
[204] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[205] Vö. Szent Ágoston: De Genesi contra Manicheos 1,2--4: PL 36, 175.
[206] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36.
[207] Vö. Zsolt 145,9.
[208] Vö. Ter 1,26.
[209] Assisi Szent Ferenc: Canticum Fratris Solis: Opuscula sancti Patris Francisci Assisiensis. Kiad. C. Esser (Grottaferrata, 1978, 84--86). Sík Sándor ford.: Naphimnusz.
[210] Vö. Zsid 3,4.
[211] Vö. Jer 31,35--37; 33,19--26.
[212] Vö. Ter 1,14.
[213] Szent Benedek: Regula, 43,3: CSEL 75, 106 (PL 66, 675).
[214] Vö. Húsvéti vigilia, 1. olvasmány utáni könyörgés. Missale Romanum, 1970, 276.
[215] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I, 114, 3 ad 3.
[216] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12.
[217] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24. -- Propter seipsam, azaz `a teremtményért magáért'! A ford. megj.
[218] Sziénai Szent Katalin: Il Dialogo della Divina provvidenza, 13. f. Kiad. G. Cavallini, Róma, 1995, 43.
[219] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12, 24, 39.
[220] Aranyszájú Szent János: Sermones in Genesim 2,1: PG 54, 587, 588.
[221] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[222] Aranyszavú Szent Péter: Sermones, 117, 1, 2: CCL 24A, 709 (PL 52, 520).
[223] Vö. Tób 8,6.
[224] XII. Pius: Summi Pontificatus enciklika: AAS 31 (1939), 427; vö. II. Vatikáni Zsinat: Nostra Aetate nyilatkozat, 1.
[225] XII. Pius: Summi Pontificatus enciklika: AAS 31 (1939), 426.
[226] Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.
[227] Vö. ApCsel 2,41.
[228] Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.
[229] Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.
[230] Vö. 1Kor 6,19--20; 15,44--45.
[231] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14.
[232] Vö. Viennei Zsinat 1312-ben: Fidei catholicae konstitúció, DS 902.
[233] Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika (1950-ben): DS 3896; VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 8: AAS 60 (1968), 436.
[234] Vö. V. Lateráni Zsinat (1513-ban): Apostolici regiminis bulla, DS 1440.
[235] Vö. IV. Konstantinápolyi Zsinat (870-ben), 11. kánon: DS 657.
[236] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 2: DS DS 3005; II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[237] Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika: DS 3891.
[238] Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.
[239] Vö. Ter 2,7.22.
[240] Vö. Iz 49,14--15; 66,13; Zsolt 131,2--3.
[241] Vö. Oz 11,1--4; Jer 3,4--19.
[242] Vö. Ter 2,19--20.
[243] Vö. II. János Pál pápa: Mulieris dignitatem apostoli levél, 7.
[244] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50.
[245] Vö. Ter 1,28.
[246] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 1. kánon, DS 1511.
[247] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2..
[248] Vö. Ter 2,17; 3,19.
[249] Vö. 3,16.
[250] Vö. 2,25.
[251] Vö. 1Jn 2,16.
[252] Vö. Ter 2,8.
[253] Vö. 3,17--19.
[254] A szentmise 4. kánonja: Missale Romanum, 1970, 467.
[255] Vö. Ef 1,3--6; Róm 8,29.
[256] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14.
[257] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12.
[258] Szent Ágoston: Confessiones 7, 7, 11: CCL 27, 99 (PL 32, 739).
[259] Vö. 1Tim 3,16.
[260] Vö. Róm 5,20.
[261] Vö. Lk 11,21; Jn 16,11; 1Jn 3,8.
[262] Vö. Róm 5,12,21.
[263] Vö. 1Kor 2,16.
[264] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[265] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 3. kánon: DS 1513; Humani generis enciklika (1950-ben): DS 3897; VI. Pál pápa: Beszéde az áteredő bűnről tartott szimpózium résztvevőihez 1966. VII. 11-én: AAS 58 (1966) 649--655.
[266] Vö. Ter 3,1--5.
[267] Vö. Bölcs 2,24.
[268] Vö. Jn 8,44; Jel 12,9.
[269] IV. Lateráni Zsinat: 1. fejezet: De fide catholica: DS 800.
[270] Vö. 2Pt 2,4,
[271] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei 18 [De fide orthodoxa 2,4]: PTS 12, 50 (PG 94, 877).
[272] Vö. Mt 4,1--11.
[273] Vö. Ter 3,1--11.
[274] Vö. Róm 5,9.
[275] Vö. Ter 3,5.
[276] Szent Maximus Confessor: Ambiguorum liber: PG 91, 1156.
[277] Vö. Róm 3,23.
[278] Vö. Ter 3,9--10.
[279] Vö. 3,5.
[280] Vö. 3,7.
[281] Vö. 3,11--13.
[282] Vö. 3,16.
[283] Vö. 3,17--19.
[284] Vö. Róm 8,20.
[285] Vö. Ter 2,17.
[286] Vö. Ter 3,19.
[287] Vö. Róm 5,12.
[288] Vö. Ter 4,3--15.
[289] Vö. 6,5.12; Róm 1,18--32.
[290] Vö. 1Kor 1--6; Jel 2--3.
[291] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[292] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 2. kánon, DS 1512.
[293] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 4. kánon, DS 1514.
[294] Aquinói Szent Tamás: Quaestiones disputatae de malo 4,1 C: Editio Leoniana 23, 150.
[295] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 1-2. kánon, DS 1511--1512.
[296] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 3. kánon, DS 1513.
[297] Vö. II. Orange-i Zsinat 1-2. kánon: DS 371--372.
[298] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali: DS 1510--1516.
[299] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali, 1. kánon: DS 1511; Zsid 2,14.
[300] Vö. II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika, 25.
[301] Vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 16.
[302] Vö. 1Pt 5,8.
[303] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 37.
[304] Vö. Ter 3,9.
[305] Vö. Ter 3,15.
[306] Vö. 1Kor 15,21--22.45.
[307] Vö. Róm 5,19--20.
[308] Vö. IX. Pius: Ineffabilis Deus bulla: DS 2803.
[309] Vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 23: DS 1573.
[310] Nagy Szent Leó: Sermo 73,4: CCL 88A, 453 (PL 54, 151).
[311] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 1, 3 ad 3; Szent Tamás itt idézett szavait az Exsultetben énekeljük.
[312] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[313] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 16: AAS 60 (1968), 439.
[314] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 2.