946 Az apostoli hitvallás, miután megvallotta "a szent, katolikus Egyházat", hozzáteszi "a szentek közösségét". Ez a hitcikkely bizonyos módon kifejti az előzőt: "Mi más az Egyház, mint az összes szentek gyülekezete?" [505] A szenteknek ez a közössége az Egyház.

947 "Mivel az összes hívő egyetlen testet alkot, az egyik javában részesülnek a többiek is. (...) Így többek között hinnünk kell (...) , hogy az Egyházban létezik a javak közlése (...). A legfőbb tag Krisztus, mert Ő a Fő. (...) Krisztus javaiban tehát minden tag részesedik; és ez a közlés történik az Egyház szentségei által." [506] "A Lélek egysége ugyanis, aki az Egyházat vezeti, teszi azt, hogy amiben az Egyház részesül, az mindenki közös kincse." [507]

948 A "szentek közössége" kifejezésnek tehát két jelentése van: "közösség a szent dolgokban (sancta)" és "közösség a szent személyek között (sancti)".

Sancta sanctis! `Szentség a szenteknek!' -- mondja a legtöbb keleti liturgiában a celebráns, mikor fölemeli a szent adományokat az áldoztatás előtt. A Krisztus-hívők (sancti) Krisztus Testével és Vérével (sancta) táplálkoznak, hogy növekedjenek a Szentlélek közösségében (koinónia) és azt közöljék a világgal.

I. A lelki javak közössége

949 Az első jeruzsálemi közösségben a tanítványok "(...) állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban" (ApCsel 2,42).

Közösség a hitben. A hívők hite az Egyház apostoloktól kapott hite, az élet kincse, mely gazdagodik, ha továbbadják.

950 A szentségek közössége. "Az összes szentségek gyümölcsei minden hívőhöz tartoznak; e szentségekkel mint szent kötelékekkel Krisztushoz kapcsolódnak és kötődnek, leginkább a keresztséggel, mellyel mint egy ajtón át belépnek az Egyházba. A »szentek közösségén« a szentségek közösségét kell értenünk (...). E név (közösség) minden szentségre érvényes, mert Istennel kötnek minket össze (...); leginkább mégis az Eucharisztiát illeti meg, amely létrehozza ezt a közösséget." [508]

951 A karizmák közössége. Az Egyház közösségében a Szentlélek "sajátos kegyelmeket is szétoszt minden rendű és rangú hívőnek" az Egyház építésére. [509] "A Lélek ajándékait pedig ki-ki azért kapja, hogy használjon vele" (1Kor 12,7).

952 "Mindenük közös volt" (ApCsel 4,32): "Egy igazi keresztény semmit nem birtokol úgy, hogy ne tekintené közjónak is. Ezért a keresztényeknek mindig készen kell lenniük arra, hogy enyhítsék a rászorulók nyomorúságát". [510] A keresztény az Úr javainak intézője. [511]

953 A szeretet közössége: a szentek közösségében "egyikünk sem él, s egyikünk sem hal meg önmagának" (Róm 14,7). "Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi. Ti Krisztus teste vagytok, s egyenként tagjai" (1Kor 12,26--27). "A szeretet nem keresi a magáét" (1Kor 13,5). [512] A legkisebb, szeretetből végzett cselekedetünk is mindenki javára szolgál. Ez történik a minden élő és elhunyt emberrel való szolidaritásban, ami a szentek közösségére alapszik. Minden bűn árt ennek a közösségnek.

II. Közösség a mennyei és a földi Egyház között

954 Az Egyház három állapota. "Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok, és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden, addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és »tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van«": [513]

"Más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne." [514]

955 "Az úton levők egysége tehát a Krisztus békéjében elhunyt testvérekkel a legkevésbé sem szakad meg, sőt az Egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak kölcsönös közlésétől erősödik." [515]

956 A szentek közbenjárása. "Abból következően ugyanis, hogy az égiek bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a szentségben (...). Szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál, bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által. (...) Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk": [516]

"Ne sírjatok, hasznosabb leszek számotokra ott, ahová megyek, mint itt, ahol voltam." [517]

"Mennyországomat azzal akarom tölteni, hogy jót teszek a földön." [518]

957 Közösség a szentekkel. "Az égiek emlékét azonban nemcsak a jó példájuk miatt tiszteljük, hanem még inkább azért, hogy megerősödjék az egész Egyház egysége a Lélekben a testvéri szeretet gyakorlása által. Mert miként az útonlevők keresztény közössége közelebb visz bennünket Krisztushoz, úgy a szentekkel való közösség ahhoz a Krisztushoz kapcsol, akiből mint forrásból és főből minden kegyelem és Isten népének élete árad." [519]

"Őt (Krisztust) ugyanis mint Isten Fiát imádjuk; a vértanúkat pedig, mint az Úr tanítványait és követőit, méltán szeretjük Királyuk és Mesterük iránti páratlan odaadásuk miatt; bárcsak sorstársaik és tanítványtársaik lehetnénk!" [520]

958 Közösség a megholtakkal. "Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét, és mivel »szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől« (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük." [521] A megholtakért végzett imádságunk nemcsak őket segítheti, hanem értünk végzett közbenjárásukat is hatékonnyá teheti.

959 Isten egy családjában. "Valamennyien, akik Isten gyermekei vagyunk és Krisztusban egy családot alkotunk, miközben a kölcsönös szeretetben és a Szentháromság egy dicséretében megosztjuk javainkat egymás között, válaszolunk az Egyház lényegi hivatására." [522]

Összefoglalás

960 Az Egyház a "szentek közössége": e kifejezés elsősorban "a szent dolgokat" (sancta) jelöli, főként az Eucharisztiát, mely által "megjelenik és megvalósul a hívők egysége, akik Krisztusban egy testet alkotnak". [523]

961 A kifejezés a "szent személyek" (sancti) közösségét is jelenti Krisztusban, aki "mindenkiért meghalt"; úgyhogy amit bárki Krisztusban vagy Krisztusért tesz vagy szenved, az mindenki számára gyümölcsöt hoz.

962 "Hisszük az összes Krisztus-hívő közösségét, tudniillik azokét, akik a földön zarándokolnak, akik az életből kilépve tisztulnak és akik élvezik a mennyei boldogságot, és valamennyien egy Egyházat alkotnak; hasonlóképpen hisszük, hogy e közösségben velünk van Isten és az Ő szentjeinek irgalmas szeretete, akik könyörgéseinkhez mindig odahajtják fülüket." [524]

5. §
A SZENTEK KÖZÖSSÉGE

I. Mária anyasága az Egyház szempontjából

TELJESEN EGYESÜLVE FIÁVAL...

964 Mária Egyházzal kapcsolatos feladata nem választható el Krisztussal való egységétől, közvetlenül belőle fakad. "Az anyának ez a mély kapcsolata Fiával az üdvözítés művében megmutatkozik Krisztus szűzi fogantatásától egészen a haláláig." [527] Különösen nyilvánvaló szenvedésének órájában:

"A Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta. Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt, meggyötört szíve eggyé forrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába; végül maga Jézus Krisztus a kereszten haldokolva anyául adta őt a tanítványnak e szavakkal: »Asszony, íme a te fiad!«" (vö. Jn 19,26--27) [528]

965 Mária Fia mennybemenetele után "imádságaival ott állt az Egyház kezdeteinél". [529] Az Apostolokkal és az asszonyokkal együtt ott látjuk "Máriát is, amint imádkozva esdekel a Szentlélek ajándékáért, aki az angyali üdvözletkor őt már beárnyékolta". [530]

...MENNYBEVITELÉBEN IS...

966 "Végül a szeplőtelen Szüzet -- az áteredő bűnnek minden szennyétől épségben megőrzötten -- földi életének végén testestül-lelkestül fölvette Isten a mennyei dicsőségbe. Fölmagasztalta, a mindenség királynéjává tette őt az Úr, hogy tökéletesebben hasonuljon Fiához, az uralkodók Urához, a bűn és a halál legyőzőjéhez." [531] A Szent Szűz mennybevitele különleges részesedés Fia föltámadásában, és elővételezése a többi keresztény föltámadásának:

"Szülésedben megőrizted a szüzességet, elszenderülésedben nem hagytad el a világot, ó Istenszülő: visszatértél az Élet forrásához, te, aki fogantad az élő Istent, aki imáid által megszabadítod lelkünket a haláltól." [532]

... Ő A MI ANYÁNK A KEGYELEM RENDJÉBEN

967 Szűz Mária, mert az Atya akaratához, Fia megváltó művéhez és a Szentlélek minden indításához teljesen hozzásimult, az Egyház számára a hit és a szeretet példaképe. Ezért ő "az Egyház kiemelkedő és páratlan tagja", [533] "példaszerű megvalósulása" és az Egyház "előképe" is. [534]

968 Szerepe az Egyházzal és az egész emberiséggel kapcsolatban még ennél is több. "Engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével -- egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk." [535]

969 "Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezésétől kezdve -- melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott -- egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételekor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait. (...) Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek." [536]

970 "Mária anyai feladata semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztusnak ezt az egyetlen közvetítő szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre (...) Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és minden hatékonyságát belőle meríti". [537] "Nincs ugyanis teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani; hanem miként Krisztus papságában másképpen részesednek a fölszentelt szolgák, mint a hívő nép, s miként Isten egyetlen jósága valóban sokféleképpen árad szét a teremtményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítő változatos részvételt." [538]

II. A Szent Szűz tisztelete

971 "Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék" (Lk 1,48). "Az Egyház Mária-tisztelete a keresztény kultusz természetéhez tartozik." [539] A Szent Szüzet "méltán tiszteli az Egyház különleges tisztelettel. Már a legősibb koroktól fogva »Istenszülő« néven tisztelik, és a hívők minden veszedelmükben és ínségükben az ő oltalma alá futnak könyörgésükkel (...). Ez a tisztelet (...) teljesen egyedülálló ugyan, mégis lényege szerint más, mint az imádás, mellyel a megtestesült Igét, valamint az Atyát és a Szentlelket imádjuk, s melyre a Mária-tisztelet nagyon is ráhangol;" [540] ez a tisztelet fejeződik ki az Isten Anyjának szentelt liturgikus ünnepekben [541] és a Mária-imádságokban, mint például a szentolvasóban, mely "az egész evangélium breviáriuma". [542]

III. Mária -- az Egyház eszkatologikus képe

972 Az Egyházról, eredetéről, küldetéséről és rendeltetéséről mondottakat nem fejezhetnénk be jobban, mint hogy tekintetünket Szűz Máriára irányítjuk, hogy benne szemléljük, mi az Egyház a maga misztériumában a "hit zarándokútján", és mi lesz az eljövendő hazában, útjának végén, ahol "a szent és oszthatatlan Szentháromság dicsőségében" és "minden szentek közösségében" [543] várja az, akit az Egyház mint Urának Anyját és tulajdon Anyját tisztel.

"Amint Jézus Anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja, a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára." [544]

Összefoglalás

973 Mária, aki az angyali üdvözletkor kimondta a "legyen"-t és így beleegyezését adta a megtestesülés misztériumához, már akkor együttműködik az egész művel, melyet Fiának kell végrehajtania. Mária Anya mindenütt, ahol az Ő Fia Üdvözítő és Feje a misztikus testnek.

974 A Boldogságos Szűz Mária földi pályafutását befejezve testével-lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol már részese Fia föltámadásának, elővételezvén az Ő teste minden tagjának föltámadását.

975 "Hisszük, hogy a szentséges Istenanya, az új Éva, az Egyház Anyja a mennyből Krisztus tagjait anyai gondoskodással veszi körül." [545]

10. Cikkely

"HISZEM A BŰNÖK BOCSÁNATÁT"

976 Az Apostoli hitvallás a bűnök bocsánatának hitét összekapcsolja a Szentlélekbe vetett hittel, de az Egyházba és a szentek közösségébe vetett hittel is. Amikor a föltámadott Krisztus átadta a Szentlelket Apostolainak, átadta nekik saját isteni bűnbocsátó hatalmát: "Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad." (Jn 20,22--23)

(A Katekizmus második része tárgyalja majd kifejezetten a bűnök bocsánatát a keresztség, a bűnbocsánat szentsége és a többi szentségek, főleg az Eucharisztia által. Ezért most elég csak néhány alapvető elemet megemlítenünk.)

I. Egyetlen keresztség a bűnök bocsánatára

977 A mi Urunk a bűnök bocsánatát összekapcsolta a hittel és a keresztséggel: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül" (Mk 16,15--16). A keresztség a bűnök megbocsánatásának első és fő szentsége, mert egyesít Krisztussal, aki meghalt bűneinkért és föltámadt megigazulásunkra, [546] hogy "mi is új életet éljünk" (Róm 6,4).

978 "Amikor először teszünk hitvallást és megfürdetnek a szent keresztségben, olyan gazdagon kapjuk a bűnbocsánatot, hogy semmiféle bűn -- legyen az az áteredő bűn vagy személyes rossz tettünk és mulasztásunk -- és semmiféle büntetés nem marad vissza utána. A keresztség kegyelme azonban nem szabadít meg senkit a természet gyöngeségétől; ellenkezőleg, (...) küzdenünk kell a rendetlen kívánság ellen, mely bennünket szüntelenül a rossz felé próbál terelni." [547]

979 De ki volna elég bátor és éber ahhoz, hogy e rosszra való hajlam elleni küzdelemben el tudná kerülni a bűn minden sebesülését? "Mivel tehát szükséges volt, hogy az Egyházban jelen legyen a bűnök megbocsátásának hatalma más módon is, mint a keresztség szentsége, Krisztus rábízta a mennyek országának kulcsait, melyekkel minden bűnösnek, még ha élete utolsó napjáig is vétkezett volna, meg lehet bocsátani a vétkeit." [548]

980 A bűnbánat szentsége által engesztelődhet ki a megkeresztelt ember Istennel és az Egyházzal.

"Joggal nevezték az atyák a bűnbánat szentségét »fáradságos keresztségnek«. [549] Ez a szentség azoknak, akik a keresztség után bűnbe estek, éppen úgy szükséges, mint a keresztség azok számára, akik még nem születtek újjá." [550]

II. A kulcsok hatalma

981 Krisztus föltámadása után elküldte Apostolait, hogy hirdessék "az Ő nevében a bűnbánatot a bűnök bocsánatára minden népnek" (Lk 24,47). Az Apostolok és utódaik a "kiengesztelődés [e] szolgálatát" (2Kor 5,18) végzik nemcsak azáltal, hogy hirdetik az embereknek Istentől a bűnök bocsánatát, amelyet Krisztus érdemelt ki számunkra, és hívják őket a megtérésre és a hitre, hanem közlik is velük a bűnök bocsánatát a keresztség által, és a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megbékéltetik őket Istennel és az Egyházzal:

Az Egyház "megkapja a mennyek országa kulcsait, hogy benne Krisztus vére által és a Szentlélek közreműködésével megtörténjék a bűnök bocsánata. Ebben az Egyházban újjáéled a lélek, mely a bűnök miatt halott volt, hogy együtt éljen Krisztussal, kinek kegyelme üdvözített minket." [551]

982 Nincs bűn, bármilyen súlyos legyen is, amit a szent Egyház nem bocsáthatna meg. "Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki nem remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja." [552] Krisztus, aki minden emberért meghalt, azt akarja, hogy Egyházában a bűnbocsánat kapui mindig nyitva legyenek azok előtt, akik visszatérnek a bűnből. [553]

983 A katekézisnek arra kell törekednie, hogy a hívőkben fölébressze és táplálja annak a fölbecsülhetetlen ajándéknak a hitét, amit a föltámadott Krisztus adott Egyházának: a megbízatást és a hatalmat, mely által az Apostolok és utódaik szolgálata az, hogy valóban megbocsássák a bűnöket:

"Az Úr azt akarja, hogy tanítványai a legtöbbre legyenek képesek, azt akarja, hogy kicsinyke szolgái által az Ő nevében megtörténjenek azok, amiket Ő művelt a földön járva." [554]

"És hatalmat kaptak [a papok], amit Isten sem az angyaloknak, sem a főangyaloknak nem adott. (...) Mindazt, amit itt lenn a papok tesznek, Isten ott fönn szentesíti." [555]

A bűnök megbocsátása "ha az Egyházban nem volna, nem volna remény: ha a bűnök megbocsátása az Egyházban nem volna, nem volna az örök szabadulásnak és életnek semmi reménye. Adjunk hálát Istennek, aki Egyházának ezt az ajándékot adta." [556]

Összefoglalás

984 A hitvallás a "bűnök bocsánatát" összeköti a Szentlélekbe vetett hit megvallásával. A föltámadott Krisztus ugyanis a bűnbocsátás hatalmát akkor adta át Apostolainak, amikor a Szentlelket ajándékozta nekik.

985 A keresztség a bűnök megbocsátására az első és a fő szentség: ez köt össze minket a meghalt és föltámadott Krisztussal, és ajándékozza nekünk a Szentlelket.

986 Krisztus akaratából az Egyház birtokolja a megkereszteltek bűnei megbocsátásának hatalmát, melyet szokás szerint a püspökök és a papok gyakorolnak a bűnbánat szentségében.

987 "Mind a papok, mind a bűnök megbocsátására szolgáló szentségek eszközök (...), melyekkel az Úr Krisztus, az üdvösség szerzője és osztogatója a bűnök megbocsátását és a megigazulást létrehozza bennünk." [557]

11. Cikkely

"HISZEM A TEST FÖLTÁMADÁSÁT"

988 A keresztény Credo -- hitünk megvallása Istenben az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, valamint az Ő teremtő, üdvözítő és megszentelő tevékenységében -- a tetőpontjára ér, amikor meghirdeti a halottak föltámadását az idők végén és az örök életet.

989 Erősen hisszük és ezért reméljük: amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal, és Ő föltámasztja őket az utolsó napon. [558] Föltámadásunk, miként az Övé, a Szentháromság műve lesz:

"Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által (Róm 8,11). [559]

990 A "test" szó az embert jelöli gyöngeségének és halandóságának állapotában. [560] A "test föltámadása" azt jelenti, hogy a halál után nem csupán a lélek élete halhatatlan, hanem "halandó testünk" (Róm 8,11) is újra magára fogja ölteni az életet.

991 Hinni a halottak föltámadását a keresztény hitnek kezdeteitől fogva lényeges eleme volt. "A keresztények meggyőződése a halottak föltámadása. A belé vetett hitben élünk": [561]

"Ha tehát azt hirdetjük, hogy Krisztus föltámadt a halálból, hogyan állíthatják néhányan közületek, hogy nincs föltámadás? Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek (...). Ám Krisztus föltámadt a halálból, mint a holtak zsengéje (1Kor 15,12--14.20).

I. Krisztus föltámadása és a mi föltámadásunk

A FÖLTÁMADÁS FOKOZATOS KINYILATKOZTATÁSA

992 A halottak föltámadását Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki népének. A halottak testi föltámadásába vetett remény úgy bontakozott ki, mint az egész ember, a lélek és a test Teremtőjébe, Istenbe vetett hit logikus következménye. Az égnek és a földnek Teremtője ugyanaz, mint aki hűségesen tartja az Ábrahámmal és utódaival kötött Szövetségét. A föltámadás hite ebben a kettős távlatban kezdett megmutatkozni. A Makkabeus vértanúk megkínoztatásuk közepette vallották:

"A világ Királya minket, akik az Ő törvényeiért halunk meg, föl fog támasztani az élet örök föltámadására" (2Mak 7,9). "Jobb nekünk, akiket emberek halálra adnak, várni Istentől a reményt, hogy újra életre támaszt minket" (7,14). [562]

993 A farizeusok [563] és az Úr sok kortársa [564] várta a föltámadást. Jézus a föltámadást határozottan tanítja. A szadduceusoknak, akik tagadják, így válaszol: "Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát?" (Mk 12,24). A föltámadás hite abba az Istenbe vetett hitre támaszkodik, aki "nem a holtak Istene, hanem az élőké" (Mk 12,27).

994 Sőt: Jézus a föltámadásba vetett hitet összekapcsolja saját személyével: "Én vagyok a föltámadás és az élet" (Jn 11,25). Maga Jézus fogja föltámasztani az utolsó napon azokat, akik Benne hittek, [565] s akik ették az Ő testét és itták az Ő vérét. [566] Ennek már most jelét és zálogát adja azzal, hogy néhány halottnak visszaadja az életet, [567] így jövendölvén a föltámadását, bár az más létrendbe tartozik. Erről a teljesen egyedülálló eseményről úgy beszél, mint Jónás jeléről, [568] mint a Templom jeléről: [569] megjövendöli föltámadását a megölése utáni harmadnapon. [570]

995 Krisztus tanújának lenni nem más, mint "az ő föltámadása tanújának lenni" (ApCsel 1,22) [571] , miután ettek és ittak "vele együtt föltámadása után" (10,41). A föltámadás keresztény reményét teljesen megpecsételik a föltámadt Krisztussal történt találkozások. Föl fogunk támadni, mint Ő, Ővele és Őáltala.

996 A föltámadás keresztény hite kezdettől fogva értetlenségekkel és ellenkezésekkel találkozott. [572] "Egyetlen dologban sem mondanak ellent a keresztény hitnek oly hevesen, konokul, minden erővel, perlekedve, mint a test föltámadásának." [573] Azt általában elfogadják az emberek, hogy az emberi személy élete a halál után szellemi módon folytatódik. De hogyan lehet azt elhinni, hogy ez az oly nyilvánvalóan halandó test képes lesz föltámadni az örök életre?

HOGYAN TÁMADNAK FÖL A HALOTTAK?

997 Mit jelent "föltámadni"? A halálban a lélek és a test szétválásával az ember teste romlásnak indul, míg a lelke megy találkozni Istennel, és várja, hogy újra egyesüljön megdicsőült testével. Isten a maga mindenhatóságával végleg vissza fogja adni testünknek a romolhatatlan életet azáltal, hogy Jézus föltámadásának erejével újra egyesíti testünket a lelkünkkel.

998 Ki fog föltámadni? Minden ember, aki meghalt: "Akkor előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására" (Jn 5,29). [574]

999 Hogyan? Krisztus saját testében támadt föl: "Nézzétek kezemet és lábamat: én magam vagyok az" (Lk 24,39); de nem ebbe a földi életbe jött vissza. Hasonlóképpen, Őbenne "valamennyien a saját testükkel fognak föltámadni, amit most birtokolnak", [575] de ez a test át fog alakulni a dicsőség testévé, [576] "szellemi testté" (1Kor 15,44):

"De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak föl a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag (...). Romlásra vetik el, romlatlannak támad föl; (...) a holtak romolhatatlanságra támadnak föl (...). Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romolhatatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot (1Kor 15,35--37.42.52--53).

1000 Ez a "mód, ahogy a föltámadás majd megtörténik", fölülmúlja képzeletünket és értelmünket; csak a hitben közelíthető meg. De az Eucharisztiában való részesedésünk már előízét nyújtja testünk Krisztus által történő színeváltozásának:

"Ahogy a földből vett kenyér Isten segítségül hívása után többé nem közönséges kenyér, hanem Eucharisztia, mely két elemből, egy földiből és egy égiből áll; ugyanígy testünk is, amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, már nem a romlandósághoz tartozik, hanem övé a föltámadás reménysége." [577]

1001 Mikor? Véglegesen az "utolsó napon" (Jn 6,39--40.44.54; 11,24); "a világ végén". [578] A halottak föltámadása ugyanis szorosan összefügg Krisztus második eljövetelével:

"A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonazengésére az Úr maga száll le a mennyből, s először a Krisztusban elhunytak támadnak föl" (1Tesz 4,16).

A KRISZTUSSAL FÖLTÁMADOTTAK

1002 Ha igaz, hogy Krisztus "az utolsó napon" föl fog minket támasztani, az is igaz, hogy Krisztussal együtt bizonyos értelemben már föltámadtunk. Valójában ugyanis a keresztény élet a Szentlélek miatt már a földön részesedés Krisztus halálában és föltámadásában:

"Vele együtt temettek el a keresztségben, vele is támadtok föl az Isten erejébe vetett hit által, aki föltámasztotta Őt halottaiból (...). Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján." (Kol 2,12; 3,1)

1003 A hívők, akik a keresztség által egyesültek Krisztussal, már valóságosan részesei a föltámadott Krisztus mennyei életének, [579] de ez az élet "elrejtett" marad "Krisztussal Istenben" (Kol 3,3). Isten "Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben" (Ef 2,6). Mivel az Eucharisztiában Krisztus testével táplálkozunk, már az Ő testéhez tartozunk. Amikor majd az utolsó napon föltámadunk, mi is megjelenünk "Vele együtt dicsőségben" (Kol 3,4).

1004 Ezt a napot várva a hívő teste és lelke már részesedik a "Krisztusban" való lét méltóságában; ezért kell tisztelnünk a saját testünket, de mások testét is, főként amikor szenved:

"A test (...) az Úrért van, az Úr pedig a testért. Isten az Urat föltámasztotta, s minket is föl fog támasztani hatalmával. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? (...) Nem vagytok a magatokéi. (...) Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!" (1Kor 6,13--15.19--20)

II. Meghalni Jézus Krisztusban

1005 Ahhoz, hogy föltámadjunk Krisztussal, előbb meg kell halni vele, "el kell hagyni ezt a testet, hogy hazajussunk az Úrhoz" (2Kor 5,8). Ebben az eltávozásban, [580] ami a halál, a lélek elválik a testtől. Újból egyesül testével a halottak föltámadásának napján. [581]

A HALÁL

1006 "Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá". [582] A testi halál bizonyos értelemben természetes, ám a hit szemében valójában a "bűn zsoldja" (Róm 6,23). [583] Azok számára viszont, akik Krisztus kegyelmében halnak meg, a halál részesedés az Úr halálában, hogy föltámadásában is részesülhessenek. [584]

1007 A halál a földi élet vége. Életünk csak bizonyos ideig tart, ez alatt változunk és öregszünk. Halálunk, mint minden más földi élőlény esetében, az élet természetes vége. A halálnak e ténye sürgető tényező életünkben: halandóságunk tudata arra emlékeztethet, hogy életünk megvalósítására csak korlátozott idő áll rendelkezésünkre:

"Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban (...), mielőtt a por visszatér a földbe, ahonnan jött, és az éltető lehelet Istenhez, aki adta." (Préd 12,1.7)

1008 A halál a bűn következménye. Az Egyház Tanítóhivatala mint a Szentírás [585] és a Szenthagyomány állításainak hiteles magyarázója tanítja, hogy a halál az ember bűne miatt lépett a világba. [586] Jóllehet az embernek halandó természete van, a Teremtő nem halálra szánta. Így a halál ellentmond Isten, a Teremtő tervének. Úgy vonult be a világba, mint a bűn következménye. [587] "A testi halált az ember nem ismerte volna meg, ha nem vétkezik", [588] így tehát a halál az ember "utolsó ellensége" (1Kor 15,26), akit le kell győzni.

1009 A halált Krisztus átalakította. Jézus, Isten Fia elszenvedte a halált is, mint az emberi lét velejáróját. De Ő halálfélelme ellenére [589] az Atyja akarata iránti teljes és szabad engedelmességben vállalta magára. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá változtatta. [590]

A KERESZTÉNY HALÁL ÉRTELME

1010 Krisztus miatt a keresztény halálnak pozitív értelme van. "Számomra ugyanis élni Krisztus, meghalni nyereség" (Fil 1,21). "Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, élni is fogunk vele együtt" (2Tim 2,11). A keresztény halál lényegi újdonsága ez: a keresztség által a keresztény szentségileg már "meghalt Krisztussal", hogy új életet éljen. Ha Krisztus kegyelmében halunk meg, a testi halál befejezi ezt a "Krisztussal való meghalást", és véglegessé válik beiktatásunk Krisztusba az Ő megváltása által:

"Jobb nekem Jézus Krisztusért meghalni, mint uralkodni a föld határain. Őt keresem én, aki értünk halt meg, őt akarom, aki értünk föltámadt. Születés vár rám (...) Hagyjátok a tiszta fényt vennem. Oda eljutva leszek ember." [591]

1011 A halálban Isten magához szólítja az embert. Ezért a keresztény Szent Pálhoz hasonlóan vágyódhat a halál után: "Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek" (Fil 1,23). És Krisztus példáját követve képes halálát az Atya iránti szeretet és engedelmesség aktusává átformálni: [592]

"Az én szerelmem megfeszíttetett; (...) az élő víz szólal meg bennem, és ezt mondja: »jöjj az Atyához«." [593]

"A látásodra vágyom;  /  szeretnék meghalni." [594]

"Én nem meghalok; az életbe megyek be." [595]

1012 A halál keresztény szemléletét [596] nagyon szépen fejezi ki az Egyház liturgiája:

"Mert híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szűnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja." [597]

1013 A halál az ember földi zarándokútjának, a kegyelem és irgalom -- amit Isten fölajánl neki, hogy megvalósítsa földi életét az isteni terv szerint és hogy döntsön végső sorsáról -- idejének vége. "Egyetlen földi életünk végeztével" [598] további földi életekre nem térünk vissza többé. "Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg" (Zsid 9,27). A halál után "reinkarnáció" nincs.

1014 Az Egyház buzdít minket, hogy készüljünk föl halálunk órájára ("A hirtelen és készületlen haláltól, ments meg, Uram, minket" -- imádkozzuk a Mindenszentek litániájában); hogy kérjük Isten Anyját, imádkozzon értünk "halálunk óráján" ("Üdvözlégy Mária" imádság); s hogy bízzuk rá magunkat Szent Józsefre, a jó halál védőszentjére:

"Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kellene viselkedned, mintha azonnal meghalnál. Ha jó volna a lelkiismereted, nem nagyon félnél a haláltól. Jobb volna a bűnöktől óvakodni, mint a halál elől futni. Ha ma nem vagy készen, hogyan leszel készen holnap?" [599]

"Áldott légy, Uram, a testi halálért, mi testvérünkért,
akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, akik magukat megadták
a te szent akaratodnak,
a másik halál nem fog fájni azoknak."
[600]

Összefoglalás

1015 "A test az üdvösség sarkpontja." [601] Hiszünk Istenben, aki a test Teremtője; hiszünk az Igében, aki testté lett, hogy megváltsa a testet; hisszük a test föltámadását, a teremtés és a test megváltásának csúcspontját.

1016 A lélek a halál által elszakad a testtől, de a föltámadásban Isten átalakult testünknek romolhatatlan életet ad vissza, és újra összekapcsolja lelkünkkel. Miként Krisztus föltámadott és örökké él, úgy mi az utolsó napon föl fogunk támadni.

1017 "Hisszük (...) ennek a most viselt testnek az igaz föltámadását. [602] A sírban romlandó testet vetnek el, romolhatatlan test támad föl, [603] "szellemi test" (1Kor 15,44).

1018 Az áteredő bűn következményeként az embernek vállalnia kell a testi halált, "melyet (...) nem ismert volna meg, ha nem vétkezik". [604]

1019 Jézus, az Isten Fia értünk szabadon elszenvedte a halált Isten, az Ő Atyja akarata iránti teljes és szabad engedelmességben. Halálával legyőzte a halált, és így minden ember számára megmutatta az üdvösség lehetőségét.

12. Cikkely

"HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET"

1020 A keresztény, aki halálát Jézuséval egyesíti, úgy nézi a halált, mint Hozzá érkezést és belépést az örök életbe. Amikor az Egyház Krisztus feloldozásának bűnbocsátó szavait utoljára elmondta a haldokló keresztény fölött, utoljára megjelölte és szent kenettel megerősítette és megadta neki a viatikumban Krisztust mint táplálékot a nagy útra, így szól hozzá szelíd bizonyossággal:

"Indulj, keresztény lélek, ebből a világból a mindenható Atyaisten nevében, aki téged megteremtett; az élő Isten Fia, Jézus Krisztus nevében, aki érted kínhalált szenvedett; a Szentlélek Úristen nevében, aki kiáradt reád! Még ma legyen részed az Úr békéjében, és legyen lakásod Istennél, az ő szent városában Nagyasszonyunkkal, Szűz Máriával, Istennek Szent Anyjával, Szent Józseffel és Isten összes angyalaival és szentjeivel együtt! (...) Térj vissza Teremtődhöz, aki a föld porából alkotott téged. Amikor ebből az életből kilépsz, örvendezve siessen eléd Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, az angyalok serege és Isten minden szentje. (...) Lásd meg szemtől-szembe Megváltódat, és tegyen boldoggá Isten látása örökkön örökké." [605]

I. A különítélet

1021 A halál véget vet az ember életének, mint olyan időnek, amely lehetőséget adott a Krisztusban megnyilvánult isteni kegyelem elfogadására vagy elutasítására. [606] Az Újszövetség az ítéletről elsősorban a Krisztussal a második eljövetelekor való végső találkozás távlatában beszél, de többször állítja azt is, hogy minden egyes ember a halála után közvetlenül megkapja cselekedeteinek és hitének jutalmát. A szegény Lázár példabeszéde, [607] Krisztus szava a kereszten a jobb latorhoz, [608] valamint az Újszövetség más szövegei [609] beszélnek a lélek végső sorsáról, [610] ami az egyes emberek számára különböző lehet.

1022 Az egyes emberek haláluktól kezdve megkapják örök fizetségüket halhatatlan lelkükben az életüket Krisztushoz mérő különítéletben, hogy tisztulás által [611] vagy közvetlenül bemenjen a mennyei boldogságra, [612] illetve közvetlenül örökre elkárhoztassa magát. [613]

"Életed estéjén a szeretet alapján leszel megítélve." [614]

II. A Mennyország

1023 Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, és akik már teljesen megtisztultak, örökre Krisztussal élnek. Örökre hasonlók Istenhez, mert Őt úgy látják, "amint van" (1Jn 3,2), szemtől szembe (1Kor 13,12): [615]

"Apostoli tekintélyünkkel definiáljuk, hogy Isten általános rendelkezése szerint minden szent (...) és az összes többi hívő lelke, akik meghaltak, miután részesültek Krisztus szent keresztségében, akikben nincs semmi, amitől meg kellene tisztulniuk, (...) vagy ha volt vagy még van valami, amitől meg kell tisztulniok, amikor haláluk után azt a tisztulást már elvégezték (...) még testben való föltámadásuk és az utolsó ítélet előtt, kezdve a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus mennybemenetelétől - az égben voltak, vannak és lesznek a mennyek országában, a mennyei paradicsomban Krisztussal, a szent angyalok társaságában. A mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésétől és halálától kezdve látták és látják az isteni lényeget, életteli látomásban, éspedig szemtől szembe, bármiféle teremtmény közvetítése nélkül." [616]

1024 Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük "mennyországnak". A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.

1025 A mennyországban élni azt jelenti, "Krisztussal lenni". [617] A választottak "Őbenne" élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat, a saját nevüket: [618]

"Az élet ugyanis annyit jelent, mint Krisztussal lenni; mert ahol Krisztus, ott van az Ország." [619]

1026 Jézus Krisztus halálával és föltámadásával "megnyitotta" nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

1027 Az Istennel és a Krisztusban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad minden megértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél nekünk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bora, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert: "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt" (1Kor 2,9).

1028 Istent a maga transzcendenciája miatt nem lehet látni úgy, amint van, csak akkor, ha Ő a maga misztériumát föltárja az ember közvetlen szemlélése számára, és erre képességet ad az embernek. Az Egyház Istennek a maga mennyei dicsőségében való látását nevezi "visio beatifica"-nak, `boldogító látásnak':

"Micsoda dicsőség, micsoda öröm lesz az, amikor bebocsátanak, hogy Istent lásd, ha arra méltatnak, hogy Krisztussal, a te Uraddal és Isteneddel az örök üdvösség és világosság örömét élvezd, (...) hogy az igazakkal és Isten barátaival a mennyországban a halhatatlan örökségnek örvendj." [620]

1029 A mennyei dicsőségben a szentek örvendezve teljesítik Isten akaratát a többi ember és az egész teremtés felé. Ők már Krisztussal uralkodnak; Vele "fognak uralkodni örökkön-örökké" (Jel 22,5). [621]

III. A végső tisztulás, vagyis a tisztítóhely

1030 Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

1031 Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei [622] és a Trienti Zsinaton [623] fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, [624] tisztító tűzről beszél:

"Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az »sem ebben, sem az eljövendő világban« (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg." [625]

1032 Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: "Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, [626] hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért.

"Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata által: [627] miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? (...) Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani imádságainkat értük." [628]

IV. A pokol

1033 Csak akkor egyesülhetünk Istennel, ha szabadon választjuk azt, hogy szeretjük Őt. Istent pedig nem szerethetjük, ha ellene, a felebarátunk vagy önmagunk ellen súlyosan vétkezünk: "Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos: azt pedig tudjátok, hogy a gyilkosnak nincs örök élete" (1Jn 3,15). A mi Urunk figyelmeztet bennünket arra, hogy el leszünk választva tőle, ha elmulasztunk segíteni a szegények és kicsinyek súlyos szükségében, akik az ő testvérei. [629] Ha halálos bűnben halunk meg anélkül, hogy azt megbántuk vagy Isten irgalmas szeretetét befogadtuk volna, akkor -- saját szabad választásunk révén -- tőle örökre elválasztottak maradunk. Ezt az Isten és a szentek közösségéből való végleges önkizárás állapotát nevezzük "pokolnak".

1034 Jézus gyakran beszél az "olthatatlan tüzű" "gehennáról", [630] amely azoknak van fönntartva, akik életük végéig visszautasították a hitet és a megtérést, és ahol a lélek és a test együtt veszhet el. [631] Jézus súlyos szavakkal hirdeti: "az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket" (Mt 13,41--42), és Ő fogja kihirdetni a kárhoztató ítéletet: "Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre!" (Mt 25,41).

1035 Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát. Azok lelkei, akik halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait szenvedik, "az örök tüzet". [632] A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és amire vágyakozik.

1036 A Szentírás kijelentései és az Egyház tanítása a pokolról meghívás a felelősségre, mellyel az embernek örök sorsát szemmel tartva kell élnie a szabadságával. Ugyanakkor sürgető meghívás a megtérésre: "A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a kárhozatba visz, bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu, és milyen keskeny az út, mely az életre visz, bizony kevesen találják meg azt" (Mt 7,13--14):

"Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát, beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk, és ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak az örök tűzre távoznunk, a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz." [633]

1037 Isten senkit nem rendel eleve arra, hogy a pokolba jusson; [634] ehhez ugyanis az Istentől való szándékos elfordulás (halálos bűn) és a mindvégig való megátalkodottság kell. Az Egyház az eucharisztikus liturgiában és hívei mindennapi imáiban kéri Isten irgalmát, aki "nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem mindenkit bűnbánatra akar téríteni" (2Pt 3,9).

"Kérünk, Istenünk, fogadd megengesztelődve ezt az áldozati adományt tőlünk, szolgáidtól és házad egész népétől. Irányítsd a te békédben életünk napjait, ments meg minket az örök kárhozattól, és végy föl választottaid körébe." [635]

V. Az utolsó ítélet

1038 Az összes halottak, "az igazak és a gonoszok" (ApCsel 24,15) föltámadása megelőzi az utolsó ítéletet. Ez lesz az "az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják Isten Fiának szavát. Akkor előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására" (Jn 5,28--29). Akkor majd eljön Krisztus "a maga dicsőségében és Vele mind az angyalok (...). És összegyűjtik elébe az összes nemzetet; és elkülöníti őket egymástól, miként a pásztor elkülöníti a juhokat a kosoktól, és a juhokat a jobbjára, a kosokat pedig a baljára állítja. (...) És elmennek ezek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre." (Mt 25,31--33.46)

1039 Krisztus színe előtt, aki az Igazság, véglegesen nyilvánvalóvá válik majd minden egyes ember igazi kapcsolata Istennel. [636] Az utolsó ítélet föl fogja tárni végső következményeiig mindazt a jót, amit bárki tett vagy elmulasztott földi életében:

"Őrzik mindazt, amit a gonoszok tesznek -- és ők ezt nem tudják -- arra a napra, amikor eljön a mi Istenünk nyilvánvalóan, és nem fog hallgatni (Zsolt 50,3) (...). Ezután odafordul azokhoz, akik a balján vannak: Elhelyeztem kicsinyke szegényeimet számotokra a földön. Én mint a Fő -- mondja -- a mennyben ültem az Atya jobbján, de tagjaim a földön küszködtek, tagjaim a földön nélkülöztek. Tagjaimnak adhattatok volna és a Főhöz jutott volna, amit adtok. És megtudnátok, hogy amikor kicsinyke szegényeimet elhelyeztem számotokra a földön, hordáraitokká tettem őket, akik cselekedeteiteket a kincstáramba hozták volna. De ti semmit nem adtatok a kezeikbe, ezért nem találtok nálam semmit.«" [637]

1040 Az utolsó ítélet Krisztus dicsőséges visszatértekor fog történni. Egyedül az Atya ismeri a napot és az órát, egyedül Ő dönt az Ő eljöveteléről. Akkor fogja kimondani Fia, Jézus Krisztus által végső szavát az egész történelemről. Meg fogjuk ismerni a teremtés egész művének, valamint az üdvösség egész rendjének végső értelmét, megértjük majd a csodálatos utakat, amelyek által gondviselése minden dolgot elvezetett végső céljához. Az utolsó ítélet meg fogja mutatni, hogy Isten igazságossága győz minden igazságtalanság fölött, amit teremtményei elkövettek, és hogy az Ő szeretete erősebb, mint a halál. [638]

1041 Az utolsó ítélet hirdetése megtérésre hív mindaddig, amíg Isten az embereknek adja "az alkalmas időt" és "az üdvösség napját" (2Kor 6,2): szent istenfélelemre és az Istenország igazságának keresésére késztet. Hirdeti az Úr visszatérésének "boldog reményét" (Tit 2,13), aki "eljön, hogy megdicsőüljön szentjeiben és csodálatos legyen mindazokban, akik hittek" (2Tesz 1,10).

VI. Az új ég és az új föld reménye

1042 Az idők végén Isten Országa el fogja érni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben és lélekben megdicsőült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal, és a világmindenség is megújul:

Akkor az Egyház "a mennyei dicsőségben be fog teljesedni, amikor (...) az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensőségesen kapcsolódik az emberhez és általa halad a célja felé, tökéletesen helyreáll Krisztusban". [639]

1043 A Szentírás ezt a titokzatos megújulást, mely átalakítja az emberiséget és a világot, nevezi "új égnek és új földnek" (2Pt 3,13). [640] Ez lesz Isten tervének végső megvalósulása: "összefoglalni mindeneket Krisztusban, ami a mennyben és a földön van" (Ef 1,10).

1044 Ebben az új mindenségben, [641] a mennyei Jeruzsálemben Istennek lakása lesz az emberek között. "És letöröl a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé, mert a korábbiak elmúltak" (Jel 21,4). [642]

1045 Az ember számára e beteljesedés lesz az emberi nem egységének végső megvalósulása, melyet Isten a teremtéstől fogva akart, s melynek a zarándok Egyház "mintegy szakramentuma" [643] volt. Akik Krisztussal egyesültek, a megváltottak közösségét fogják alkotni, Isten "szent Városát" (Jel 21,2), "a Bárány eljegyzett menyasszonyát" (Jel 21,9). E közösséget többé nem sebzi meg bűn, szenny, [644] önszeretet, melyek az emberek földi közösségét rombolják vagy megsebzik. A boldogító látás, melyben Isten a választottak számára kimeríthetetlenül föltárul, a boldogság, a béke és közösség örök forrása lesz.

1046 Ami a világmindenséget illeti, a kinyilatkoztatás mély közösséget állít az anyagvilág és az ember rendeltetése között:

"Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (...), abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul (...). Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig; de nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását." (Róm 8,19--23)

1047 Az egész látható világmindenség arra van tehát rendelve, hogy maga is átalakuljon: "Tehát eredeti állapotába visszaállítva akadály nélkül kell szolgálnia az igazakat", [645] részesedvén megdicsőülésükben, a föltámadott Jézus Krisztusban.

1048 "Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melynek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből." [646]

1049 "Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából." [647]

1050 Ha "az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot". [648] Akkor Isten lesz "minden mindenben" (1Kor 15,28) az örök életben:

"Az élet valójában és igazában az Atya, aki a Fiú által a Szentlélekben forrásként árasztja mindenkire a mennyei javakat: és jósága által nekünk, embereknek is az örök élet javait igazmondóan megígérte." [649]

Összefoglalás

1051 Az egyes emberek halhatatlan lelkükben haláluk pillanatában, a különítéletben megkapják örök fizetségüket Krisztustól, aki élőknek és holtaknak Bírája.

1052 "Hisszük, hogy mindazok lelke, akik Krisztus kegyelmében halnak meg (...), Isten népét alkotják túl a halálon, a halál véglegesen le lesz győzve a föltámadás napján, mikor e lelkek újból egyesülnek testükkel." [650]

1053 "Hisszük, hogy azok lelkének sokasága, akik Jézussal és Máriával együtt vannak a Paradicsomban, alkotja a mennyei Egyházat, ahol ezek a lelkek örök boldogságot élvezvén, látják Istent úgy, amint van, és különböző fokon ugyan, de a szent angyalokkal együtt részük van a dolgok isteni kormányzásában, amelyet a megdicsőült Krisztus gyakorol, amikor közbenjárnak értünk és testvéri segítséggel nagyon támogatják gyöngeségünket." [651]

1054 Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

1055 A "szentek közössége" miatt az Egyház Isten irgalmába ajánlja az elhunytakat, és közbenjárást ajánl föl értük, leginkább a szent eucharisztikus áldozatot.

1056 Az Egyház Krisztus példáját követve figyelmezteti a hívőket az örök halál szomorú és gyászos valóságára, [652] amit "pokolnak" is nevezünk.

1057 A pokol fő büntetése örökre elszakítottság Istentől, akiben az ember egyedül találhatja meg az életet és a boldogságot, amelyre teremtve lett, s amelyre vágyik.

1058 Az Egyház imádkozik, hogy senki el ne veszejtse önmagát: "Uram, (...) ne engedd, hogy valaha elszakadjak tőled". [653] Ha igaz, hogy senki sem üdvözítheti önmagát, az is igaz, hogy Isten "minden embert üdvözíteni akar" (1Tim 2,4), és Nála "minden lehetséges" (Mt 19,26).

1059 "A szent római Egyház erősen hiszi és szilárdan állítja, hogy (...) az ítélet napján minden ember testével együtt meg fog jelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hogy számot adjon cselekedeteiről." [654]

1060 Isten Országa az idők végén fogja elérni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben és lélekben megdicsőült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal, és a világmindenség is átalakul. Akkor Isten lesz "minden mindenben" (1Kor 15,28) az örök életben.

AMEN

1061 Mint a Szentírás utolsó könyve, [655] a Credo is a héber "Amen" szóval végződik. E szó gyakran megtalálható az Újszövetség imádságainak végén. Ugyanígy az Egyház imádságait "Amen"-nel zárja.

1062 A héber "Amen" ugyanabból a gyökből származik, mint a "hinni" szó. E szógyök szilárdságot, megbízhatóságot, hűséget fejez ki. Így érthető, hogy miért állítható az "Amen" Isten irántunk való hűségéről és a mi belé vetett bizalmunkról egyaránt.

1063 Izajás jövendölésében található az "igazság Istene", szó szerint "az Amen Istene" kifejezés, azaz Isten hűséges ígéreteihez: "Mindaz, aki áldást mond magára a földön, az Amen Istenében mond áldást magára" (Iz 65,16). A mi Urunk gyakran használta az "Amen" szót, [656] olykor megkettőzve, [657] hogy hangsúlyozza tanítása megbízhatóságát és saját, Isten igazságán alapuló tekintélyét.

1064 A hitvallás végső "Amen"-ja megismétli és megerősíti annak első szavát: "Hiszek". Hinni azt jelenti, hogy "Amen"-t mondunk Isten szavaira, ígéreteire, parancsolataira; teljesen rábízzuk magunkat arra, aki a végtelen szeretet és a tökéletes hűség "Amen-"ja. A mindennapok keresztény élete tehát "Amen" lesz keresztségi hitvallásunk "hiszek"-jére.

"Hitvallásod legyen számodra olyan, mint a tükör. Szemléld magadat benne, hogy lássad, valóban hiszed-e azt, amiről mondod, hogy hiszed. És örvendezz minden nap a hitedben." [658]

1065 Jézus Krisztus maga az "Amen" (Jel 3,14). Ő az Atya irántunk való szeretetének végső "Amen"-je; Ő átveszi és tökéletessé teszi a mi Atyának mondott "Amen"-ünket: "Ahány ígérete csak van Istennek, az Őbenne »Van«; ezért hangzik Általa ajkunkon az »Amen« Isten dicsőségére" (2Kor 1,20):

"Őáltala, Ővele és Őbenne
a tiéd, mindenható Atyaisten
a Szentlélekkel egységben
minden tisztelet és dicsőség
mindörökkön örökké. Amen."
[659]

[505] Reimsi (Remesianae) Szent Niketász: Instructio ad competentes, 5, 3, 23 (Explanatio symboli, 10): TPL 1, 119 (PL 52, 871).
[506] Szent Tamás: In symbolum Apostolorum scilicet "Credo in Deum" expositio, 13: Opera omnia, 27. köt. (Párizs, 1875), 224.
[507] Római Katekizmus 1, 10, 24: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 119.
[508] Római Katekizmus 1, 10, 24: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 119.
[509] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 12.
[510] Római Katekizmus 1, 10, 27. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989), 121.
[511] Vö. Lk 16,1--3.
[512] Vö. 1Kor 10,24.
[513] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[514] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[515] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[516] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[517] A haldokló Szent Domonkos szavai testvéreihez: Relatio iuridica, 4. (Faenzai Radulfus testvér) 42: Acta Sanctorum, Augustus, I. 636; vö. Szász Jordán: Vita 469: Acta Sanctorum, Augustus, I. 551.
[518] Lisieux-i Szent Teréz: Verba (1897. júl 17-én): Derniers Entretiens (Párizs, 1971), 270.
[519] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 50.
[520] Martyrium Sancti Policarpi 17, 3: SC 10bis 232. (Funk 1, 336).
[521] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 50.
[522] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 51.
[523] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[524] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 30: AAS 60 (1968), 445.
[525] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 53; vö. Szent Ágoston: De sancta virginitate 6, 6: CSEL 41, 240 (PL 40, 399).
[526] VI. Pál pápa: Beszéd a zsinati atyákhoz a harmadik ülésszak végén, 1964. november 21-én: AAS 56 (1964), 1015.
[527] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 57.
[528] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 58.
[529] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 69.
[530] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 59.
[531] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 59; vö. XII. Pius: Munificentissimus Deus apostoli konstitúció, (1950. nov. 1.): DS 3903.
[532] Bizánci liturgia, tropárion augusztus 15-én: Hórologion to mega (Róma, 1876), 215.
[533] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 53.
[534] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[535] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 61.
[536] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 62.
[537] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 60.
[538] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 62.
[539] VI. Pál pápa: Marialis cultus apostoli buzdítás, 56: AAS 66 (1974), 162.
[540] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 66.
[541] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 103.
[542] Marialis cultus 42: AAS 66 (1974), 152--153.
[543] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 69.
[544] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 68.
[545] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 15: AAS 60 (1968), 439.
[546] Vö. Róm 4,25.
[547] Római Katekizmus 1, 11, 3. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 123.
[548] Római Katekizmus 1, 11, 4. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 123.
[549] Vö. Nazianzi Szent Gergely: Oratio 39, 17: SC 358, 188 (PG 36, 356).
[550] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento Paenitentiae, 2: DS 1672.
[551] Szent Ágoston: Sermo 214, 11: Kiad. P. Verbraken: Revue Bénédictine 72 (1962), 21 (PL 38, 1071--1072).
[552] Római Katekizmus 1, 11, 5. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 124.
[553] Vö. Mt 18,21--22.
[554] Szent Ambrus: De poenitentia 1, 8, 34: CSEL 73, 135, 136 (PL 16, 476--477).
[555] Aranyszájú Szent János: De sacerdotio 3, 5: SC 272, 148 (PG 48, 643).
[556] Szent Ágoston: Sermo 213, 8, 8: Kiad. G. Morin: Sancti Augustini Sermones post Maurinos reperti (Guelferbytanus 1, 9) (Róma, 1930), 448 (PL 38, 1064).
[557] Római Katekizmus 1, 11, 6. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán--Pamplona, 1989.), 124--125.
[558] Vö. Jn 6,39--40.
[559] Vö. 1Tesz 4,14; 1Kor 6,14; 2Kor 4,14; Fil 3,10--11.
[560] Vö. Ter 6,3; Zsolt 56,5; Iz 40,6.
[561] Tertullianus: De resurrectione mortuorum 1, 1: CCL 2, 921 (PL 2, 841).
[562] Vö. 7,29; Dán 12,1--13.
[563] Vö. ApCsel 23,6.
[564] Vö. Jn 11,24.
[565] Vö. Jn 5,24--25; 6,40.
[566] Vö. Jn 6,54.
[567] Vö. Mk 5,21--43; Lk 7,11--17; Jn 11.
[568] Vö. Mt 12,39.
[569] Vö. Jn 2,19--22.
[570] Vö. Mk 10,34.
[571] Vö. ApCsel 4,33.
[572] Vö. ApCsel 17,32; 1Kor 15,12--13.
[573] Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 88, 2, 5: CCL 39, 1237 (PL 37, 1134).
[574] Vö. Dán 12,2.
[575] IV. Lateráni Zsinat: 1. fejezet: De fide catholica: DS 801.
[576] Vö. Fil 3,21.
[577] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 18, 5: SC 100, 610, 12 (PG 7, 1028--1029).
[578] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[579] Vö. Fil 3,20.
[580] Vö. Fil 1,23.
[581] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 28: AAS 60 (1968), 444.
[582] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.
[583] Vö. Ter 2,17.
[584] Vö. Róm 6,3--9; Fil 3,10--11.
[585] Vö. Ter 2,17; 3,3; 3,19; Bölcs 1,13; Róm 5,12; 6,23.
[586] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 1. kánon, DS 1511.
[587] Vö. Bölcs 2,23--24.
[588] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.
[589] Vö. Mk 14,33--34; Zsid 5,7--8.
[590] Vö. Róm 5,19--21.
[591] Antiochiai Szent Ignác: Rómaiakhoz írt levél 6,1--2: SC 10bis, 114 (Funk 1, 258--260).
[592] Vö. Lk 23,46.
[593] Antiochiai Szent Ignác: Rómaiakhoz írt levél 7, 2: SC 10bis, 116 (Funk 1, 260).
[594] Nagy Szent Teréz: Poesía, 7: Biblioteca Mística Carmelitana, 6. köt. Burgos, 1919, 86.
[595] Lisieux-i Szent Teréz: Lettre (1897. jún. 9.): Correspondance Générale, 2. köt. (Párizs, 1973), 1015.
[596] Vö. 1Tesz 4,13--14.
[597] A gyászmise 2. prefációja. Missale Romanum, 1970, 439.
[598] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[599] Kempis Tamás: Krisztus követése 1, 23, 5--8: Kiad. T. Lupo, (1982), 70.
[600] Szent Ferenc: Naphimnusz. Sík Sándor fordítása.
[601] Tertullianus: De ressurrectione mortuorum, 8, 2: CCL 2, 931 (PL 2, 852)
[602] II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 854.
[603] Vö. 1Kor 15,42.
[604] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.
[605] Ordo unctionis infirmorum. Ordo commendationis morientium, 146--147. (1972), 60--61.
[606] Vö. 2Tim 1,9--10.
[607] Vö. Lk 16,22.
[608] Vö. Lk 23,43.
[609] Vö. 2Kor 5,8; Fil 1,23; Zsid 9,27; 12,23.
[610] Vö. Mt 16,26.
[611] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 856; Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1304; Trienti Zsinat, 25. sessio: Decretum de purgatorio, DS 1820.
[612] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 857; XXII. János pápa: Ne super his bulla: DS 991; XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1000--1001; Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1305.
[613] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 858; XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1002; Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1306.
[614] Keresztes Szent János: Avisos y sentencias, 57. Biblioteca Mística Carmelitana, 13. köt. Burgos, 1931, 238.
[615] Vö. Jel 22,4.
[616] XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1000; vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[617] Vö. Jn 14,3; Fil 1,23; 1Tesz 4,17.
[618] Vö. Jel 2,17.
[619] Szent Ambrus: Expositio evangelii sec. Lucam 10, 121: CCL 14, 379 (PL 15, 1927).
[620] Karthagói Szent Ciprián: Epistulae 58, 10: CSEL 3/2, 665 (56, 10: PL 4, 367, 368).
[621] Vö. Mt 25,21.23.
[622] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1304.
[623] Vö. Trienti Zsinat, 25. sessio: Decretum de purgatorio, DS 1820; 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 30: DS 1580.
[624] Például 1Kor 3,15; 1Pt 1,7.
[625] Nagy Szent Gergely: Dialogi 4, 41, 3: SC 265, 148 (439: PL 77, 396).
[626] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 856.
[627] Vö. Jób 1,5.
[628] Aranyszájú Szent János: In epistulam I. ad Corinthios homilia, 41, 5: PG 61, 361.
[629] Vö. Mt 25,31--46.
[630] Vö. Mt 5,22.29; 13,42.50; Mk 9,43--48.
[631] Vö. Mt 10,28.
[632] Vö. Quicumque hitvallás: DS 76; Konstantinápolyi Zsinat 543-ban: Anathematismi contra Origenem 7: DS 409; uaz 9: DS 411; IV. Lateráni Zsinat: 1. fejezet: De fide catholica: DS 801; II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 858; XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1002; Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro Iacobitis: DS 1351; Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 25: DS 1575; VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 12: AAS 60 (1968), 438.
[633] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[634] Vö. II. Orange-i Zsinat: Conclusio: DS 397; Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 17: DS 1567.
[635] A szentmise római kánonja. Missale Romanum, 1970, 450.
[636] Vö. Jn 12,48.
[637] Szent Ágoston: Sermo 18, 4, 4:CCL 41, 247--249 (PL 38, 130--131).
[638] Vö. Én 8,6.
[639] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[640] Vö. Jel 21,1.
[641] Vö. Jel 21,5.
[642] Vö. Jel 21,27.
[643] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 1.
[644] Vö. Jel 21,27.
[645] Szent Ireneusz: Adversus haereses 5, 32, 1: SC 153, 398 (PG 7, 1210).
[646] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[647] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[648] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[649] Jeruzsálemi Szent Ciril: Catecheses illuminandorum 18, 29: Opera, 2. köt. Kiad. J. Rupp. (München, 1870) 332 (PG 33, 1049).
[650] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 28: AAS 60 (1968), 444.
[651] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 29: AAS 60 (1968), 444.
[652] Vö. Sacra Congregatio pro Clericis: Directorium catechisticum generale, 69.
[653] A pap áldozás előtti imádsága. Missale Romanum, 1970, 474.
[654] II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 859; vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 16: DS 1549.
[655] Vö. Jel 22,21.
[656] Vö. Mt 6,2.5.16.
[657] Vö. Jn 5,19.
[658] Szent Ágoston: Sermo 58, 11, 13: PL 38, 399.
[659] A kánon utáni doxológia. Missale Romanum, 1970, 455.