A Tórában a Szombatév (Semittá) és a Jubileum (Jóbél) szorosan összetartozik. Hét Szombatévet követően az ötvenedik esztendőt a kos (Jóbél) szarvából (Sófár) készült harsona hangja szentelte jubileumivá.
A Szombatévnek, éppúgy mint a hét szombatjainak (sabbát) az volt a célja, hogy kiszakítson az időből egy olyan alkalmat, amely megtöri a hétköznapok anyagi valóságának rabságát. Az emberek a lélek szükségleteinek szentelik magukat és így elkerülhetik, hogy a valóság hedonista és utilitarista szemlélete teljesen hatalmába kerítse őket. Ennek szükségességét hangsúlyozza az Isten szombatja (a teremtés végén), az ember szombatja (hat munkával töltött nap után) és a föld pihenése (Lev 25,2) közötti kapcsolat. A földnek minden hetedik évben pihennie kellett. Nem lehetett sem aratni, sem vetni; termése az alacsonyabb társadalmi rétegeket illette: az özvegyeket, az árvákat, a szegényeket és az idegeneket.
A számkivetettség évei után ez az ősi intézmény a szabadság érzését kifejező más elemekkel is gazdagodik: az adósság fejében elidegenített mezők és házak visszatértek eredeti tulajdonosukhoz; a rabszolgák felszabadultak; a fizetni képtelen adós tartozásait elengedték. Az igazság és a béke visszatérő ünneplése volt ez, az emberekhez és a természethez fűződő kapcsolatok újra megtalált harmóniájában; az emberek és a javak általános felszabadulása.
Mivel a föld az enyém (Lev 25,23): ez a mély kifejezés egyrészt jelzi a természet ökológiai egyensúlyát, amelyet az ember köteles tiszteletben tartani, és amelyet nem fordíthat a saját előnyére korlátlan kizsákmányolással; másrészt új dimenzióba helyezi a birtoklási ösztönt, amely elidegeníthet Istentől és a felebaráttól. Isten az egyedüli Ura az embernek és minden teremtett dolognak. Aki visszakapta saját javait és a saját szabadságát, az, hogy újból beléphetett a teremtés kozmikus rendjébe és részese lett a Teremtő jó tervének.
Így vált nyilvánvalóvá az Izrael fiai közötti egyenlőség eszmény és utópia. A jubileumi év ezt hirdette mindenkinek, megerősítve a Messiás várását, akinek Isten küldötteként kell eljönnie, hogy megszabadítsa az elnyomottakat.
Az ősi héber jubileum, a messiási megszabadítás előképe így forrt egybe a kegyelem évével, amelyet Jézus hirdetett a názáreti zsinagógában, nyilvános küldetésének kezdetén. Miután felolvasta Izajás könyvének részletét (Iz 61,1-2), Jézus összetekerte az Írást és leült. Minden szem Őrá szegeződött. És Ő megszólalt: Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok (Lk 4,16-21). A kegyelem évének kezdete kiegészült az irgalom évével, amelyről Jézus a terméketlen fügefáról szóló példabeszédében beszél (Lk 13,5-9).
A héber jubileum társadalmi vonatkozása ihlette a 2000. jubileumi év felhívását az egyenlőségre, az igazságosságra, a szolidaritásra és az Egyház társadalmi tanítására, amelynek a jubileum során megújult figyelmet kell kapnia.
A Szentéveket és a Jubileumokat II. Pál pápa 1470-ben kiadott Bullája óta változatlan ritmusban minden huszonötödik évben hirdetik ki (az őt megelőző pápák száz, majd ötven, végül 33 évet javasoltak), vagy amikor a keresztény élet különlegesen jelentős alkalmai a megtartását indokolttá teszik.
Meghívás ez az egész világon a keresztények számára, és mindenütt népszerű rendezvényeket tartanak. Mindazonáltal olyan eszközöket, jeleket, szimbólumokat alkalmaznak, amelyek alkalmasak arra, hogy segítsék a híveket a keresztény élet nagy igazságainak megélésében és mélyebb kapcsolatba kerülni az Úr Jézus Krisztussal.
A legfőbb megnyilvánulások, amelyek hagyományosan a Jubileumot jellemzik, a következők:
A Zarándoklat a keresztény élet mély antropológiai gyökerekkel bíró, ősi jelképe. Az úton lévő ember. A misztériumtól, Istentől indulunk, és úton vagyunk a misztérium, Isten felé. Utunkon Krisztus kísér és világosít meg bennünket: Én vagyok az út - Én vagyok a fény.
A zarándok nem csavargó (mert tudja, hová igyekszik), és nem magányos vándor (mert egy zarándok nép tagja). Nincs állandó lakhelye e világon: csak a legszükségesebbet viszi magával az útjára. Ezek motiválják mélyen főleg a fiatalokat , hogy zarándokként útra keljenek.
A székesegyházak és a Szent Helyek Szent Kapui a zarándokok céljai. A templom az Atya Házának, a megígért Királyságnak a jelképe, ahol Isten Atyaként fogadja fiait, akik Krisztusért, a Szentlélek erejében, Mária kíséretében jönnek Őhozzá. Krisztus az a kapu, amely megnyitotta az emberek előtt az Atyához vezető utat. Ő az a Kapu, amelyen be kell lépnünk, hogy az Atya Házába juthassunk. Az ember belép a templomba, hogy megünnepelje az Eucharistiát, hogy a hitben egyesült nép legyen, hogy ráleljen a vasárnapi Eucharistia értelmére, amely arra hívja a keresztényeket, hogy a szentségben mélyen egyesüljenek Krisztussal.
Az Egyház, a Szentévekben és a Jubileumokban próbálja nyilvánvalóvá tenni legmélyebb lényegét, hogy azt mindenki megláthassa és megérthesse. Ez a lényeg az irgalom, kimeríthetetlen képesség az elfogadásra és a megbocsájtásra minden férfi és nő számára, akinek szüksége van rá, legyen élő vagy halott. Az Egyház arra kapott meghívást, hogy kövesse Jézust, aki az Evangélium számtalan helyén magyarázza: azért jött, hogy megkeresse a bűnösöket, az elveszett bárányt, meggyógyítsa a betegeket, megszabadítsa a rabságban sínylődőket. Így fedi fel Jézus Isten igazi arcát, Atyjáét és a mi Atyánkét, amely irgalommal teljes.
Az Egyház ebből az alkalomból megkönnyíti hívei számára a bűnbocsánat és a megbékélés elnyerését. Megtanít a bűnbánatra, Isten és felebarátaink irányába tett könyörületes és szeretetteljes cselekedetek megtételére, hogy elnyerjük a búcsút, amelyet Isten minden, Őt alázattal kereső fiának meg akar adni.
Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére
[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster [kukac] katolikus.hu címre.
Módosítva: 2000. 11. 08.